Vörös Viktor (vagy ahogy mostanában hívják: Mr. Viktor Voros) húsz éve hagyta el az országot, 13 évesen. A család Kanadába ment, ahogy akkoriban sok más roma család is. Aztán úgy hozta a sors, hogy évekkel később Angliában telepedett le. Közben egy kis időt itthon töltött, de úgy találta, nem látják szívesen imádott országában. Londonban segédmunkásként kezdte, ma saját klubja és edzőterme van. Elismert ökölvívóedző. Most az egyik pártfogoltjával, a 17 éves George-dzsal a Roma Büszkeség Napjára jött haza. Azzal kezdi, hogy bocsánatot kér, mert nem jó riportalany. Annyiban feltétlenül az, hogy nincs is szükség a kérdésekre.
„Úristen, beleremeg a szívem már abba is, hogy itt lehetek. Tudod, itt nőttem fel, ez a város volt a mindenem. Látod, George, ez a Duna. Sehol se olyan szép, mint itt. A srácot egyébként azért hoztam, hogy ő is lássa, milyen is ez az ország, és hogy van itt egy nap, ami a romáké. Amúgy ő is roma gyerek, Constantából való. Tizenhét éves, hat éve él kint. Először focizott, aztán amikor abbahagyta, rossz társaságba keveredett. Akkor találkoztunk. Nyüzüge gyerek volt, mondjuk, most se egy Erdei Zsolt, de azért már van rajta izom. Azóta rendesen tanul is, nem dohányzik, a pénzéből bokszcipőt vesz és segít a teremben a kicsikkel. Do you remember, George, the Gipsy Festival in Nottingham? Jaj, bocsánat, csak azt akarom, hogy ő is értse. Tavaly meghívtak minket a nottin ghami roma fesztiválra. A teremből négyen mentünk: Rakhim, aki munkaügyes egy cégnél, de ma már bajnok az amatőrök között, egy Gabriel nevű srác, George és én. Mondtam is viccesen, hogy lám, itt van George, aki romániai roma, Gabriel, aki lengyelországi roma, én, a magyar roma és az indiai Rakhim, aki abból az országból jött, ahonnan ezer éve mi is, és most munkaügyi előadó itt Angliában.”
El kell innen menni
„1998-ban mentünk ki Kanadába. Ahogy mondani szokták, a jobb élet reményében. Aztán anyámék elváltak, apám hazajött és rákos lett. Azt mondta, egyszer még látni akar minket, mielőtt elmegy. Na, erre hazajöttünk. Pedig azt mondták a kinti edzőim, hogy ha maradok, még olimpiai bajnok is lehet belőlem. Hogy mióta bokszolok? Ez jó sztori: anyámék nem is tudták, hogy bokszolok. Azt hitték, focizni járok a KSI-be. Ha megtudják, biztos nem engednek. Pedig mindent azoknak az embereknek köszönhetek, akik ott foglalkoztak velem. Orbán Sanyi bácsinak, isten nyugosztalja, Svasznek Jenőnek és Szakos Józsi bácsinak. Akkor tanultam meg, hogy nekünk tízszer annyit kell dolgoznunk, mint egy másik gyereknek, hogy elismerjenek. Akkor ezt nagyon utáltam, de Angliában ebből sokat profitáltam. A család akkor tudta meg, hogy mit csinálok, amikor megnyertem a serdülő országos bajnokságot és második lettem a diákolimpián.
Amikor hazajöttünk, úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna. Szemeztem a villamoson egy velem egykorú lánnyal, erre ő magához szorította a táskáját. Akkor éreztem először, hogy én más vagyok, mint a többi. Volt, hogy haverokkal be akartunk menni egy klubba bulizni, de nem engedtek be, azt mondták, bocs, srácok, ez zártkörű rendezvény. Jelentkeztem egy munkára. Mondták, tök jó, ha ideérsz, csöngess föl. Ott álltam a kapuban, beengedtek, rám néztek: bocs, haver, már betöltöttük az állást. De hát most beszéltünk telefonon! Sajnáljuk, ez van. Óriási törés volt, hogy nem is szeretnek itt annyira engem. Amikor Kanadában voltam, nekem végig nagyon hiányzott az ország, a barátaim. De ez megütött. Szeretem, imádom, ez a hazám, de mégis mondtam magamnak, akkor el kell menni innen valahova, ahol beszélnek angolul. Megértettem, hogy ha itt élnék, nem jutnék sokra.”
Az egyetlen fehér
„Londonban éreztem először, hogy itthon vagyok. Talán azért, mert nem mondták, hogy különbözök a többiektől. Gyári munkával kezdtem, azután autómosóban dolgoztam. A szabadnapjaimon is melóztam, mikor hol. A fontos az volt, hogy legyek bejelentve. Hogy hivatalos legyek. Aztán leraktam a biztonsági őri vizsgát, a bokszedzői vizsgát, elkezdtem éjszakai bárokban dolgozni. Az első helyen én voltam a legkisebb és az egyedüli fehér. Képzelheted. A többiek azt hitték, azért vett föl a tulaj, hogy az utcáról én hívjam be a lányokat. Merthogy ez egy fekete klub volt, a kidobók ilyen kétajtós szekrények. Ha valahol balhé volt, én a lábak között hamarabb odaértem. Mire ezek átcammogtak a tömegen, én már rendet csináltam. Akkor kezdtek komolyan venni. Hat éve átköltöztem Nottinghambe és letettem az üzleti vizsgát, hogy megnyithassam a Victory Boxingot. Hogy minden szabályszerű legyen. Ma már ezt csinálom. Van a városban egy profi bokszakadémia, a DCT (Dreams Come True – Az álmok valósággá válnak), ők felkértek partnernek. Megtiszteltetés volt. Mert van ott két olyan srác, akiket a Frank Warren promotál, tudod, ő az egyik legnagyobb ász Angliában, és én edzhetem ezeket a gyerekeket. A Victory Boxingban mindenkinek tartunk edzéseket, időseknek, fiataloknak. Olyanoknak, akik bokszolni akarnak, és olyanoknak is, akik csak fittek szeretnének lenni. Fiatalok, idősek, csajok, mindenki.”
Felemelt fejjel
„Hogy most miért vagyok itt? Hiszed vagy sem, nekem fogalmam sem volt róla, hogy van ilyen, hogy Roma Büszkeség Napja. Aztán Setét Jenő kérdezte, nem akarok-e hazajönni és részt venni rajta? Egyből igent mondtam. És tudod, miért? Nemcsak azért, mert értek mindenféle atrocitások, mielőtt elmentem. Hanem hogy elmondjam, milyen életet is élhetnénk, ha akarnánk. Mert lássuk be, néha igazuk van a magyaroknak: köztünk is vannak rossz emberek. De hát a többiek között is van. Kanadában vagy Nagy-Britanniában millió nemzetiség él, de nem mondják, hogy ez egy indiai bűnöző vagy egy kínai bűnöző vagy egy fekete bűnöző. Ha csinált valamit, akkor rossz ember. Kész. Éspedig ha valamit nagyon akarsz, akkor meg is tudod csinálni. Mindegy, milyen színű vagy: képes vagy rá? Akkor bravó. Nem? Akkor majd legközelebb. Én például nem vagyok sztáredző, de elismerik a munkámat, és az nekem teljesen elég. Van három lányom, mindegyik tanul, a középső szépen zongorázik. A két kicsi még nem is járt Magyarországon, nem tudom, mikor lesz az, hogy nyugodtan hazahozom őket, hogy megmutassam, mit is imádtam ebben az országban. Azért jöttem, és azért veszek részt a meneten, mert nem tudok egyenként a szemükbe nézni azoknak, akik annak idején elhajtottak, és nem adtak lehetőséget. De így felemelt fejjel mindenki szemébe nézek, és azt mondom: ide nézzetek, én is ember vagyok és jó ember! Hogy roma vagyok és igenis megcsináltam! Ha itthon nem megy, semmi gond, én kergetem az álmomat, és megyek oda, ahol el tudom érni.
Tudod, a családunkban mindenki zenélt, csak én vagyok ilyen elfajzott. Az egyik nagyapám prímás volt, a másik brácsás, édesapám pedig az Állami Népi Együttes egyik vezetője. Szóval azt hiszem, nem hoztunk szégyent az országra. Ezért is van, hogy ha valahol kérdezik, where are you from?, honnan jöttem, én büszkén mondom, hogy I’m Hungarian. Magyar vagyok. De az igazság az, hogy ez itt nem nagyon érdekel senkit.”
„A nemzetnek mindannyian egyenlő tagjai vagyunk, és ez sem származási, sem pedig politikai vagy világnézeti alapon nem vitatható el senkitől. A nemzetből senki nem kiszorítható vagy kirekeszthető.” Ez az idei Roma Büszkeség Napjának üzenete. A hatodik alkalommal rendezett menet 22-én, szombaton a józsefvárosi Horváth Mihály térről indul, 14 órakor.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
