Romokban hever


- Megeshet, hogy ferencpápista belső ellenzéke támad az egyháznak

- A hazai főpapság nem lelkesedik az egyház demokratizálásáért, és jól elvan a hatalommal

- Nálunk nincs kereszténydemokrácia, csak álkeresztény politikusok és plakátok vannak

- Interjú Kamarás Istvánnal

  <h1>Ferenc pápa</h1>-
  <h1>Kamarás István - Fotó: Draskovics Ádám</h1>-

Ferenc pápa

- – Kép 1/2

– Miért hallgat sokáig a katolikus egyház akkor, amikor egy jobboldali véleményvezér, Bayer Zsolt „liberális, genderben hívő marhának” nevezi a katolikus egyház fejét?

– Egyfelől lehet méltósággal negligálni az ilyenfajta mocskolódást, ugyanakkor fel kell tenni a kérdést: kitől és milyen erkölcsi- anyagi ellenszolgáltatást kapnak azok a sajtóorgánumok, amik helyt adnak az ilyen megnyilvánulásoknak? Másfelől látni kell, hogy a magyar katolikus egyház egyáltalán nem homogén massza – akkor sem, ha kívülről esetleg annak látszik –, és vezetői számára korántsem egyértelmű, hogy ilyen esetben ki kell-e állni.

– Ad abszurdum azért hallgat a hazai egyház, mert sok tagja egyetért az egyházfő szapulásával?

– Fogalmazzunk úgy: Ferenc pápa – reformtörekvéseivel egyetemben – nem arat osztatlan elismerést a magyar főpapság körében. Az ellenérzés azonban alapvetően nem Ferenc pápához köthető. Magyarországon és több volt szocialista országban, ha nem is maradtak visszhangtalanok a II. Vatikáni Zsinat (1962–64) reformjai, nem sikerült decentralizálni a „nemzeti egyházakat”. A két korabeli reformpápa, XXIII. János és VI. Pál őszintén hitt abban, hogy lehet valamiféle demokratizálódás a keleti blokk egyházaiban, de ezek a törekvések sorra megbuktak a főpapságon és az állami vezetőkön – a Vatikánnal egyébként jó kapcsolatokat ápoló politikusokon. A Horn Gyula által tető alá hozott 1997-es vatikáni megállapodás sok mindent igyekezett helyrehozni ezekben az ügyekben (rendezte például az egyházak ingatlanproblémáit és megnyitotta az állami támogatás lehetőségét a hitélet gyakorlásához), ugyanakkor nem hozott szemléletbeli változást. Blokkolta például az állam és az egyház szétválasztásának folyamatát. A „Trón és Oltár Szövetsége” a mai napig is majdnem minden szereplőnek megfelel.

– Vagyis az egyház a vitás kérdésekben a „kenyéradó gazdájához” lojális?

– Ha komolyabb központi segítséget kapnak, hűségre lehet bírni, sakkban lehet tartani az egyházakat. És akkor is, ha nem kapnak – gondoljunk csak az evangélikusok visszatartott támogatására. A kormánynak ez a modell teljesen megfelel. Megfigyelhető egyébként, hogy a nagy történelmi egyházak jobban, a kisegyházak kevésbé függnek a mindenkori politikától. A történelmiek között is van különbség: a katolikus és a református egyház ezer szállal kötődik a hatalomhoz, az evangélikusok pedig igyekeznek távolságot tartani az államtól és az állami propagandától.

– A viszonyt az egyházi vezetők személyes ambíciója határozza meg, vagy más szempont is közrejátszik?

– Az evangélikusok hamarabb és erőteljesebben néztek szembe önmagukkal, így leszámoltak a rendszerváltás előtti évtizedek árnyaival. Egy fiatalos egyház képét mutatják, amely képes a paradigmaváltásra. Érdemes megnézni vezetőjük, Fabiny Tamás megnyilatkozásait például a menekültkérdésben.

– Fabiny püspök megszólalásai üdítően különböztek a katolikus vezetők reakcióitól. Ám ott is akadt kivétel: Beer Miklós váci püspök vagy Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát rendre a befogadás mellett érvelt. Mekkora az önállósága egy papnak, ha szólni kíván?

– Összetett kérdés. A pannonhalmi főapát például mint rendfőnök közvetlenül a pápa alá tartozik, vagyis gyakorlatilag csak a Vatikánnak számol el. A püspökök is önállóan formálhatnak véleményt különféle közösségi ügyekben, de leginkább csak olyanok maradnak meg emlékezetünkben, mint Kis-Rigó László szeged-csanádi püspök vagy Márfi Gyula veszprémi érsek menekültellenes kirohanásai.

– Amelyek szépen belesimultak a kormánypropagandába – és szembementek saját „főnökükkel” is.

– Így van, és ez elég pikáns helyzet, amibe – úgy tűnik – simán beleférnek az olyan megnyilvánulások, mint Bayeré. Nem is azt tartom leginkább szégyenteljesnek, hogy ez visszhangtalan maradt, hanem azt, hogy visszhangtalanok maradnak Beer Miklós menekültekkel kapcsolatos mondatai. Bár lehet, jobb így, legalább a saját egyházán belül nem támadták meg.

– Talán mert a magyar katolikus egyház nem akarja kenyértörésre vinni a dolgot a Vatikánnal egy, a pápának ilyen fontos kérdésben.

– Nyilván ez is benne van. Bár látni kell, a pápa reformtörekvéseivel a Vatikánban sem mindenki ért egyet. Ferenc pápa megosztja a katolikus világot. Nem tudjuk, pontosan mi történt a pápaválasztáson, hogy éppen egy ilyen főpapot választottak meg a legfőbb tisztségbe, de valószínűleg patthelyzetet próbáltak feloldani ezzel a lépéssel. Egy elég idős és elég rozoga embert választottak, arra gondolva, hogy néhány év alatt megerősödik valamelyik szárny, amelyik majd eldönti, ki legyen a következő pápa. Csakhogy Ferenc pápa a korához és egészségi állapotához képest igen agilisan vágott bele a reformokba. Ott van például a Vatikán működésének átalakítása vagy a törekvés, hogy az elváltak is részesülhessenek a szentségekben. Egy sor kérdésben hozhatna kisebbségi döntést, de nem teszi, mert ragaszkodik a demokratikus úthoz. Ezzel viszont sokszor a saját kezét is megköti. A magyar katolikus püspöki kar tagjai is különbözőképpen reagálnak reformtörekvéseire – amivel szemben a legtöbben fenntartásukat, ellenkezésüket fejezték ki, az a menekültügy. Hozzáteszem, van a pápának ennél még meredekebb állásfoglalása is, de erről kevesebbet beszélnek: ez a szegények, a kizsákmányoltak melletti radikális, jézusi szellemű kiállás. Nem tudom, hogy a magyar püspöki kar tagjai mennyire tudják, hogy a pápa a bolíviai szakszervezeti világkonferencián beült a bányászsisakos aktivisták közé, és arra biztatta őket, hogy küzdjenek a kizsákmányoltak jogaiért.

– Hosszabb távon hova vezethet a magyar főpapok „reformellenessége”?

– Ha Ferenc pápa még él négy-öt évig, és nem mond le a hivataláról, akkor a Vatikán nem engedi radikálisan szétnyílni az ollót (értsd: odahat). Az sem elképzelhetetlen, hogy a magyar egyházon belül kialakul egy „ferencpápista” belső ellenzék, ami kilép a nyilvánosságra, és ragaszkodik a reformok végigviteléhez.

– Ferenc pápa előszeretettel buzdítja arra a híveket, hogy politizáljanak, vegyenek részt a közéletben. De valószínűleg nem arra gondol, hogy a papok a szószékről támogassák a kormányt és prédikáljanak a menekültek befogadása ellen.

– Bár magam is tapasztaltam, hogy papok – különösen a választási kampány idején – a kormány támogatására buzdítanak, ez korántsem olyan mértékű, mint ahogy ezt baloldali és liberális körökben hangoztatják. Voltak szociológiai méréseink erre vonatkozóan 2002-ben és 2006-ban is, és az eredmények nem igazolták az aggodalmakat. Ugyanakkor szerintem nem az a baj, ha az egyház a kormány mellett politizál, hanem az, hogy nem politizál a szegények, a rászorulók, az elesettek, a cigányok mellett. Ez pedig kutyakötelessége lenne – a pápai iránymutatás és a jézusi tanok alapján egyaránt. Akadnak persze üdítő kivételek – ilyen a Szent Egyed Közösség, a már említett Beer Miklós vagy az újonnan kinevezett szombathelyi püspök, Székely János, aki aktív cigánypasztorációt végez, de ezek tényleg kivételek.

– Miközben Magyarország keresztény ország, keresztény kormánnyal és egy kereszténydemokrata koalíciós partnerrel, hogy bánhat a lehető legkevésbé keresztény módon bizonyos társadalmi csoportokkal, például a szegényekkel vagy a menekültekkel?

– A Kereszténydemokrata Pártot úgy, ahogy van, el lehet felejteni: nem képvisel igazi választókat, nem képvisel igazi keresztény értékeket. Lehet, hogy van magát igazi kereszténydemokratának gondoló képviselő, de ez a parlamenti felszólalásokban nem igazán manifesztálódik. A magyar kereszténydemokrácia romokban hever – miközben maga az Európai Unió kereszténydemokrata talajból nőtt ki. Ilyen eszme helyett nálunk egy csomó álnemzeti, álkeresztényszlogen van és plakátkampány. Némelyik kifejezetten embertelen.
 

Bár erős késéssel, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, az általa alapított hírportál, a Magyar Kurír főszerkesztőjének írásával reagált Bayer Zsolt szavaira. Kuzmányi István ebben a többi között azt írja: „Abban a mocsárban, ahonnan az említett, gondolatnak nem nevezhető szavak felbugyognak, nem kíváncsiak az érvek mentén következetesen megfogalmazott véleményekre. Mert itt nem nemes vitáról van szó, nem is tudatlanságból fakadó téves véleménnyel állunk szemben, hanem egyfajta profán „kinyilatkoztatással”, szándékos és célirányos hangulatkeltéssel(...).”



Kamarás István
76 éves, Munkácson született. 1966-ban végzett az ELTE magyar-könyvtár szakán. Egyetemistaként tagja volt a korabeli politikában nagy botrányt kavaró egyetemi irodalmi folyóirat, a Tiszta Szívvel szerkesztőségének. 1985 óta foglalkozik vallásszociológiával. 2008 óta akadémiai doktor. Tagja annak a szakértői csoportnak, amelyik az 1990-es években kidolgozta a Nemzeti Alaptantervbe bekerülő emberismeret tantárgyat. 1972-től tanított különböző egyetemeken, köztük a Pannon Egyetemen, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen, a Veszprémi Katolikus Hittudományi Főiskolán és az evangélikus egyetemen. Számos könyvet írt.


PÁPA A KATAKOMBÁKBÓL
1965-ben, néhány héttel a II. Vatikáni Zsinat befejezése után a résztvevők kis csoportja – 40 püspök – a Róma melletti ókeresztény katakombákban gyűlt össze. Aláírtak egy dokumentumot, amiben önként kötelezték magukat, hogy hazájukba visszatérve az evangélium és az ősegyház szellemiségének megfelelően élnek és szolgálnak. Nemsokára több százan csatlakoztak hozzájuk, zömében dél-amerikai papok.
Az úgynevezett „katakomba egyház”, a szolgáló és szegény egyház eszméje épp ezért Dél-Amerikában lett a legerősebb. Az Argentínából származó Ferenc pápa is ebben a közegben szocializálódott, működésének legfőbb értékeit is innen meríti.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!