– Kilenc évvel ezelőtt egyik kollégája letett ön elé egy cikket a zürichi szerkesztőségben. A címe: A pokoli vendéglátó. A szerző, David R. L. Litchfield azt állította, hogy Margit néni, a család leggazdagabb tagja, az ön nagy-nagynénje részt vett a rohonci mészárlásban. Akkor már túl voltunk egy erről szóló dokumentumfilmen és egy színdarabon. Hogyhogy nem foglalkoztatta ez a történet korábban?

– A filmet sose láttam, a darabot pedig – ha jól emlékszem – csak egy évvel később, 2008-ban mutatták be, Münchenben. Egyébként mindig foglalkoztatott a család története, a származásom. De olyanfajta indíttatás, hogy feldolgozzam a múltat, mint amilyet ez a bizonyos cikk kiváltott belőlem, korábban nem volt. Sosem szegezték nekem a kérdést olyan élesen, mint azt a kollégám tette: „Miféle családod van neked?”

– Talán ezért nem tette fel önmagának azt a kérdést sem korábban, hogy „És nekem mi közöm ehhez?”.

– Talán.

– Végül miért törte meg a sok évtizedes hallgatást?

– Ez a legnehezebb kérdés, és nem hiszem, hogy jó választ tudok adni rá. Soha nem akartam a Batthyány család krónikása lenni. Könyvet szerettem volna írni önmagamról, a generációmról, és arról, miért van az, hogy még mindig kísért minket a múlt, és meghatározza azt, ahogyan ma élünk. Aztán egy nap összegyűlt a család Burgenlandban, Németújváron, hogy megemlékezzünk a halottainkról. Amikor Margit és Rohonc került szóba, a rokonok közül többen is azt bizonygatták, hogy az asszonynak semmi köze a dologhoz, és Jelinek csak azért írt olyasmiket, mert maga is zsidó. Mások arról beszéltek, hogy a zsidók elleni gaztettek túldimenzionáltak, a kommunisták által elkövetett gaztettek legalább olyan szörnyűek, ha nem szörnyűbbek. Ez a „családi összetartás” volt az első impulzus. Meg az az érzés, hogy miért nem szóltam semmit mindezek hallatán. Aztán nagyanyám naplóján keresztül megismerhettem a Mandl család szörnyű tragédiáját. Sárosdon az utca túlsó oldalán laktak, csaknem a közvetlen szomszédságukban. (Mandl úr, a boltos és felesége azért ment el az ominózus napon Batthyányékhoz, hogy segítsenek rajtuk és lányukon, különben másnap vagonokba rakják őket és elviszik Németországba. A szerző dédapja azt mondta, nem tud segíteni, majd nem sokkal ezután eldördült két lövés. A hivatalos jegyzőkönyv szerint Mandlék öngyilkosok lettek, de szemtanúk állítják: a Batthyányéknál vendégeskedő náci tiszt lőtte le őket menekülés közben – a szerk.) Vajon a dédapám megtett- e mindent, amit megtehetett volna, hogy megmentse az életüket? Valószínűleg nem. De ahelyett, hogy őt vádolnám, engem inkább az foglalkoztatott, mit tettem volna a helyében. Vagy: mit teszek egyáltalán ma azért, hogy „megmentsek” embereket. Kockáztattam valaha bármit is egy idegenért? Azért kezdtem el pszichoanalízisre is járni, hogy kiderítsem, mennyire érint engem ez az egész. Válaszokat akartam, le akartam jutni a dolgok mélyére.

– Litchfield azt állítja, hogy a könyve fikció, amely megpróbálja tisztára mosni a múltat és a családot, és egy sor dokumentumot nem vesz figyelembe.

– Nem nagyon foglalkoztat Litchfield véleménye, bár, hogy őszinte legyek, nem is igazán értem őt. Sosem akartam semmit elhallgatni, nem akartam „tisztára mosni” a családot. Margit nénit sem, akit egész gyerekkoromban gyűlöltem. (Thyssen-Bornemissza Margit utálta a gyerekeket, és ezt nem is rejtette véka alá – a szerk.) A múlt feltárásánál fontosabb volt identitásom megtalálása. És ebben, azt hiszem, sikerrel jártam. Nem lettem más a könyv megírása után, de ezalatt a hét év alatt megértettem, honnan is jövünk valójában. Most már látom és értem apámat és a nagyanyámat, és azt is, milyen kapcsolat fűz össze minket. Mondjuk így: látom a kapcsolatot a múltam és a jelenem között. Megértettem egy sor dologról, hogy miért csinálom és miért éppen úgy csinálom, ahogy. Lehet, mindez hülyén hangzik, de valami biztosan megváltozott bennem.

– Könyve fikció, amint kritikusai állítják, vagy két valóságos napló alapján megírt riportkönyv?

– Riportkönyv, amelyben vannak fikciós elemek. Író vagyok, az írás az eszközöm, és úgy konfrontálódom ezekkel a dolgokkal, hogy írok róluk. Nagyanyám és Mandl Ágnes naplója azonban valódiak, ahogyan a beszélgetéseink, és az utazásaim is Argentínától Kistarcsáig.

– Azt mondja, a könyve identitáskeresés. Ha ma megkérdezik öntől, kicsoda, micsoda, mit felel?

– A szüleim magyarok, én pedig Svájcban nőttem fel. Ez minden alkalommal bonyolult kérdés. Sose éreztem magam teljesen svájcinak, viszont magyarnak se. Személyiségem egyik legfontosabb jellemzője éppen az, hogy nincs olyan helye a világnak, amelyet igazán otthonomnak nevezhetnék.

– Ez ön. Mit gondol, a gyermekei mit mondanának?

– Most még semmit. Túl kicsik ehhez, leginkább a legóikkal vannak elfoglalva. De hogy mi lesz tizenöt év múlva… Meglátjuk. Remélem, megtalálják az identitásukat, amelyben benne lesz a családi történelem, és benne lesznek a magyar gyökerek is.

– Mit tudott a holokausztról és a magyar történelemről korábban? Mennyire foglalkoztatták ezek a kérdések?

– Körülbelül annyit tudtam a magyar történelemről, amennyit a könyvekből, filmekből és a szüleimmel folytatott beszélgetésekből leszűrhettem. Egyszer jártam a Terror Háza Múzeumban, olvastam Márait, és találkoztam Kertész Imrével. Kétszer is. De egészen addig, amíg el nem indultam erre az utazásra a múltamban és a családom múltjában, sosem éreztem, hogy része lennék ennek a történetnek.

– Apropó, család: mit szóltak ahhoz, hogy elkezdett kutatni a múltjukban?

– Ezzel nemigen foglalkoztam. Reméltem, hogy a szüleimnek és a testvéreimnek tetszeni fog. Kiterjedt a családunk: tucatnyi unokatestvér és nagybácsi él Budapesttől Montevideóig mindenfelé. Volt, aki szerette, volt, aki nem, de ez normális.

– Budapesten élő édesapja – a könyv tanúsága szerint – nem volt túlságosan lelkes, amikor először felhívta a könyv ötletével. Mennyire változtatta meg mindez az önök kapcsolatát?

– Sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, miután közösen beutaztuk a családi történelmünk helyszíneit Szibériától Sárosdig. Megtanultam elfogadni őt úgy, ahogy van. Attól kezdve, ahonnét jött, odáig, hogy mi minden nyomja az ő vállát. Úgy nőttem fel, hogy bármit kérdeztem tőle a múltról, Magyarországról, a kommunizmusról, mostanában Orbán Viktorról, mindig ugyanaz volt a válasz: „Ezt te nem értheted”. Mérges voltam, mert azt reméltem, hogy egyszer majd elmagyaráz mindent. Nem tette. Most, hét év után sok mindent megértettem. A többi között azt, miért volt neki olyan nehéz elmagyarázni bármit is.

– Ha summázni akarnám könyve tanulságát, ezt mondanám: ön szerint a magyarok – benne a saját családja – szívesen látták magukat áldozatnak. És ez nem segíti a múlt feldolgozását, főleg nem a megbékélést.

– Nagyanyám mondta mindig, hogy a magyarok állandóan rejtőzködnek. Vakond nép. A magyar narratíva pedig az, hogy mi mindig áldozatok voltunk. Hol az oroszoké, hol a németeké, hol pedig – főleg Trianon kapcsán – a szövetséges hatalmaké, röviden a Nyugaté. És őszintén szólva most, hogy újra végigjártam néhány magyarországi emlékhelyet és múzeumot, megerősödött bennem ez az érzés. Valahogy mindig több terem szól arról, amit velünk tettek, mint amit mi tettünk másokkal. Ahogy a könyvön dolgoztam, kénytelen voltam észrevenni, hogy a családtagjaim nagy része is – hogy úgy mondjam – magévá tette ezt az „áldozati” narratívát, amikor a saját vagy az apja, anyja életéről beszél. Értem én: könnyebb azt mondani, hogy áldozatok voltunk, mint elismerni, hogy kollaboránsok. A családom például előszeretettel beszélt azokról a szörnyűségekről, amelyek a kommunista terror éveiben estek meg velük, és csak nagyon keveset a náci és a nyilaskeresztes időszakról. Azokat az éveket mintha sűrű köd borítaná.

– Könyve utolsó oldalain önmagának is felteszi a kérdést: képes lenne-e zsidókat bújtatni? És a válasz az volt, hogy „nem”. Ez nem jelenti azt, hogy ön végső soron felmenti mindazokat, akik nem tették meg, bár megtehették volna?

– Remélem, nem. Inkább azt jelenti, hogy mielőtt bárkit elítélünk azért, amit tett vagy nem tett, nem árt, ha magunkba nézünk, mi mit tettünk vagy tennénk hasonló helyzetben. Hányan vannak, akik – bár megtehetnék – nem írnak alá petíciókat, nem mennek ki tüntetni az utcákra, még a legnagyobb gazemberségek ellen sem, mert éppen akkor kell a gyerekért menni az óvodába. Ettől ők rossz emberek? Vagy csak gyengék? Gyávák? Ezt nem akarom eldönteni, döntse el mindenki maga.

– A magyarokkal kapcsolatban mostanában legtöbbször a szolidaritás hiánya kapcsán írnak a világlapok. Mit gondol mindarról, ami a menekültekkel történik idehaza?

– Washingtonban élek, utoljára két éve jártam Budapesten, szóval nincsenek első kézből származó információim. Persze próbálom nyomon követni mindazt, ami a menekültügyben Európában és Magyarországon történik. Ez nehéz kérdés, amellyel már évekkel ezelőtt kellett volna foglalkoznunk. De azt gondolom ugyanakkor, hogy ez elsősorban humanitárius válság. Elég csak megnézni, mi történik a röszkei menekülttáborban ezekkel az emberekkel. Milyen körülmények között élnek, ha ugyan életnek lehet azt nevezni. Már csak ezért is erősen vitatható a magyar kormány „pánik” taktikája, amivel az embereket megfélemlíti. Úgy vélem, közös európai megoldást kell találni, méghozzá sürgősen, és nem újabb szögesdrótkerítéseket és falakat építeni.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!