A részvétel a fontos – a Menekült Olimpiai Csapat tagjai számára (képünkön) jóval többet jelent ez a mondat a jól ismert közhelynél: 65 millió menekültnek üzenik, van remény, hogy emberhez méltó módon élhessenek. Nem véletlen, hogy ez a csapat kapta a legnagyobb ovációt az olimpia megnyitóján.
„A családom talán látni fog a tévében, és tudják majd, hogy élek, és Brazíliában vagyok” – nyilatkozta a riói olimpiára készülve Popole Misenga, a Menekült Olimpiai Csapat egyik cselgáncsozója. A most 24 éves kongói sportoló annak ellenére várja, hogy két bátyja ráismer, hogy 9 éves kora óta nem találkozott velük. A fiúk anyját megölték, amikor a polgárháború elérte a városukat. Popole 8 napig bolyongott a dzsungelben, mire megtalálták, és a fővárosba, Kinshasába vitték egy gyerekotthonba. Ott kezdett el dzsúdózni, és olyan tehetségesnek bizonyult, hogy az élvonalba került. A kongói edzők motivációs taktikái viszont igen sajátosak: ha egy sportoló leszerepel a versenyen, ketrecbe zárják és éheztetik. Popole 2013-ban kijutott a riói cselgáncs-világbajnokságra, de az első fordulóban kiesett a versenyből. Elege lett a kemény büntetésekből, megszökött, majd menedékjogot kért és kapott Brazíliában.
Bármiben futnak
Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) márciusban jelentette be, hogy a modern kori olimpiák történetében első alkalommal egy Menekült Olimpiai Csapat is indul az ötkarikás játékokon. A 43 jelöltből 10-et választottak ki: két szír úszót, két kongói dzsúdóst, egy etióp maratonistát és öt dél-szudáni futót. A saját nemzet és saját lobogó nélkül induló versenyzők a világon élő mintegy 65 millió menekültnek akarnak üzenni: mindig van remény arra, hogy az élet jobbra forduljon.
Jó példa erre a csapat dél-szudáni tagjainak története, akik csak azután kezdtek el sportolni, hogy elmenekültek otthonról. Paolo Amatun Lokoro marhákat legeltetett, és bevallása szerint is alig tudott valamit a világról. „Mielőtt idejöttem volna, sportcipőm se volt” – meséli. Története nemcsak abban hasonlít sporttársaiéra, hogy a szudáni polgárháború kényszerítette őket idegen országba. Hanem hogy a jó cipőt mindennél többre becsülik.
A futócipőhöz volt a legnehezebb hozzászoknia a 23 éves Rose Nathike Lokonyennek, akire egy évvel ezelőtt figyeltek fel a Kakuma menekülttáborban, amikor – magának is meglepetést okozva – második lett egy 10 km-es versenyen. De Rose legalább rögtön kapott egy párat, ellentétben James Nyang Chiengjiekkel, aki 15 évvel ezelőtt kiskamaszként menekült Kenyába, hogy ne kelljen beállni katonának a dél-szudáni lázadókhoz. A menekülttábor híres volt futóiskolájáról, de lábbeli nem jutott mindenkinek. Akinek épp volt cipője, az kölcsönadta a társainak, de ez sem volt tökéletes megoldás. James bármiben hajlandó volt rajthoz állni. Sok sérülést szerzett rendes cipő híján, de ez nem érdekelte, mert azt vallja, ki kell használnia azt a tehetséget, amit Isten adott neki.
Edzés a tengerben
A csapat másik öt tagja azelőtt is sportolt, hogy el kellett volna hagynia az otthonát. Mindannyian óriási szerencséjüknek tartják, hogy az őket befogadó országban is folytathatták az edzést. A kongói Popole a bronzérmes brazil olimpikon, Flavio Canto dzsúdóiskolájában kapott lehetőséget. Ugyanúgy, ahogy honfi- és csapattársa, Yolande Mabike, akinek a sorsa borzasztóan emlékeztet az övére: a kongói polgárháborúban vesztette el családját, a kinshasai árvaházban kezdett el cselgáncsozni, majd a riói vb-n szökött meg.
Hozzájuk hasonlóan élsportoló volt Yusra Mardini is, aki már 14 évesen Szíriát képviselte a 2012-es úszóvilágbajnokságon.
A háború miatt abba kellett hagynia az edzést, a damaszkuszi házuk is megsemmisült. 2015 augusztusában keltek útra húgával, Sarah-val. Csempészhajón, természetesen. A túlzsúfolt jármű motorja leállt egy fél óra után, de a két lány a vízbe ugrott, és tolni kezdte a bárkát. „Szégyent hoztam volna magamra, ha engedem az embereket elsüllyedni” – mesélte később. Még a papucsa is a tengerbe hullott. De eljutottak Leszboszra, onnan pedig Németországba.
Ahol egy berlini uszodában újra elkezdhetett edzeni. Éppen úgy, mint honfitársa, Rami Anis, aki miután szerencsésen megérkezett Belgiumba, Carine Verbauwen egykori olimpikon felügyelete alatt tréningezik egy ghenti uszodában, és még Magyarországon is járt felkészítő táborban. Rami számára azért is különösen fontos az olimpia, mert miután elhagyta Szíriát, Isztambulban élt és edzett. De mivel nem volt meg az állampolgársága, nem indulhatott a versenyeken.
„Olyan volt, mintha folyton tanulnék, de a vizsgát soha nem tehetném le.” Az etióp Yonas Kinde viszont sikert sikerre halmozott az elmúlt öt évben. A Luxemburgban egyébként taxisofőrként dolgozó férfi több maratonon is jól szerepelt a nagyhercegségben, illetve Belgiumban és Németországban. Mindennap edzett, de miután megtudta, hogy részese lehet az olimpiai csapatnak, egy nap kétszer is felhúzta a futócipőt.
Sátor a házban
Már az is dicsőség a menekültcsapat tagjai számára, hogy kijuthattak az olimpiára. A dél-szudáni menekültek valószínűleg visszatérnek a táborba a játékok után. Páran azonban a jövőbe néznek. Popole – mint elmondta – több szponzorért imádkozik, hogy házat vehessen, és el tudja tartania családját. Ugyanis an?- nyira jól sikerült beilleszkednie a brazil társadalomba, hogy már felesége is van, a második gyereküket várják. A szír Yusra a polgárháború végét várja, hogy hazatérhessen, és megtaníthassa az ottani úszóknak mindazt, amit Németországban tanult.
(Cikkünk megírásához a UNHCR forrásmunkáit használtuk)
--------------------------------------
Bár a nemzetek közötti békés versengésről szól az olimpia, az országok közti ellentétek a pályára is begyűrűznek. A szerb sportolóknak például azt ajánlja a belgrádi szakminisztérium, hogy nyugodtan küzdjenek meg koszovói vetélytársaikkal, de dobogóra már ne álljanak velük, hogy ne kelljen a zászlójukat nézni és a himnuszukat hallgatni. Egyelőre még nem kellett szerb érmesnek ilyen kérdést mérlegelnie. Viszont kedden, miután Lasa Savdatuasvili grúz cselgáncsos bronzérmes lett legyőzve orosz ellenfelét, a mezén lévő grúz zászlóra bökött, majd a vetélytársára. Aznap volt a 8. évfordulója annak, hogy Oroszország lerohanta Grúziát, és még aznap bombázni kezdték Savdatuasvili városát, Gorit.
Szerű
F. Tóth Benedek kommentárja
Éles társadalmi vita kezdődött arról, hogy Knézy Jenő hibázott-e vagy sem, s hogy véletlen volt, vagy ártatlan abban, hogy az egyik selejtezőkörben, amelyben Yusra Mardini úszott, éppen a szír menekült és csapatának nevét nem mondta be a magyar kommentátor. Azon túl, hogy a Médiatanácsnál is feljelentették Knézy Jenőt, indulatoktól, politikai felhangoktól sem mentesek a hozzászólások. S bár az MTVA közleményt adott ki arról, hogy technikai hiba miatt a kommentátor nem látta, mi zajlik a medencében, ő csak a szervezők papírjaiból olvasta fel a neveket, elnézést ebben sem kért senki a kínos esetért.
A legnagyobb gond azonban nem a magyarázkodással van, ahogyan a történtek utáni sok indulat is csupán következmény. Annak következménye, hogy Magyarországon egyre többen kételkednek már kimondott szavak igazságában, a szándékok tisztességében. És egy olyan televízióban, amelyet az állam a polgárok adóforintjaiból tart el, s ahol éjjel-nappal a kormány álságos, a terrorizmus árnyékával riogató, a zsigeri félelemre építő migránsellenes propagandája zajlik; s ahol a hírek is egy olyan Magyarországról szólnak, amellyel a társadalom egy része nem is találkozik, már a sport sem tűnik sportnak – amely még csak nem is szerű…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
