„Tudja, az a baj a megrendelőkkel, hogy nem terveznek, hanem csak úgy durr bele, mind ugyanakkor akarja a munkát. Nem lehet júliusban tizenöt helyen dolgozni, egyszerűen képtelenség! Ha, mondjuk februárban szólnak, akkor talán befértek volna nyárra. Így legfeljebb novemberre tudom vállalni, de csak akkor, ha nem fagy.”
Gyuri úr egyike ama kevés, hadra fogható mesterembernek, akit egyáltalán fel lehet hívni, ha munka van. Gyuri úr burkoló (és egy kicsit kőműves), de legfőképp megbízható. Már ha egyáltalán elvállalja a munkát. Közel van a hatvanhoz, nem beszél németül (mondjuk ki: semmilyen nyelven nem beszél a magyaron kívül), és negyven éve dolgozik az iparban. Két fiával. Azt mondja, tíz éve még bármit elvállalt, ma inkább csak a nagyobb munkákra mennek. A kisebbeket (egy-egy helyiség burkolása, javítások, ilyesmi) csak ismerősöknek és régi kuncsaftoknak csinálják meg: „2008-ig volt munka, és rengetegen mozogtunk az iparban. A nagy építkezéseken millió alvállalkozót foglalkoztattak, de csak ha tudtál számlát adni. Aztán jött a krach, szinte minden bedőlt. Az alvállalkozókat nem tudták kifizetni, a legtöbbünk csődbe ment. Aki tehette, kiment németbe vagy osztrákba, a többiek meg szépen csendben megdöglöttek.” Vagy foggal-körömmel küzdöttek, és életben maradtak, mint Gyuri úr. Ők azok a szerencsések, akik ma válogathatnak a munkák között.
A városi ember tapasztalata szerint nagyjából háromféle mesterember létezik. Az első elérhetetlen, nem jön ki, nem vállal semmilyen munkát, mert tele van. A második kijön, felmér, majd irreális árajánlatot ad – mert vagy eleve el sem akarja vállalni a munkát, vagy mert azt gondolja, sokszor joggal, hogy a kuncsaftnak úgy sincs sok választása: megrendeli dupla áron, vagy hónapokat vár egy következő szakira. A harmadik típus maga a csoda. Elérhető, kijön és korrekt árat ad. Ám ő valószínűleg a megadott határidő előtt két nappal jelentkezik, hogy elromlott az autója, megbetegedett a segédje, most temeti édesapját, és jobb, ha keresünk egy másik mestert. Ez egyébként azt jelenti, hogy valaki másfélszeres áron felfogadta, de nem akart minket megbántani. Persze a harmadik típusnak van egy alfaja: a valóban megbízható, korrekt mesterember: Gyuri úr. Aki viszont csak korlátozottan elérhető, lévén ritka, mint a fehér holló.
Bottal üthetjük a nyomukat
Kérdés persze, ha igény van rá, miért nincs elegendő mester az országban. Az egyik ok gazdasági, a másik képzési. A válság előtti utolsó békeévben, 2008-ban 36 ezer lakás épült és 240 ezret újítottak fel Magyarországon. A mélyponton, 2013-ban mindössze 7300 lakás épült és 100 ezret újítottak fel. Az építőipari piac gyakorlatilag összeomlott. Több mint 80 ezer ember hagyta el az ágazatot: 35 ezren külföldön próbáltak szerencsét, a többiek – ha szerencséjük volt – más szakmákban helyezkedtek el. „A legnagyobb visszaesés a magánépítkezésekben volt. Mivel alig épült új lakás, aki tehette, máshová ment” – mondja Koji László, az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetségének (ÉVOSZ) elnöke.
Vagyis: a külföldi munka vonzó. Nemcsak azért, mert két és félszer, háromszor akkorák a bérek, hanem mert kiszámítható. „Itthon az van, hogy ha egy nagyobb építkezésen kapsz egy melót, akkor azonnal dobjál el mindent, különben legközelebb nem hívnak. Grazban viszont van egy cég, amelyik nagyjából márciusban megmondja, mikor mennyit kell dolgozni. Tudod, hogy mennyi munka lesz, azt mennyiért vállalod, és mikor lehetsz a családdal – mondja Balázs, aki idén tölti be a negyvenet, végzettségét tekintve ács, állványozó. – Otthon egy hónapig haza se mentünk, annyi volt a meló. Aztán meg három hétig vakartuk a fejünket. Még a feleségem is azt mondta: inkább menjek ki az osztrákhoz, mert akkor legalább tudja, miből vesszük meg a gyerekeknek az iskolai cuccokat, és hogy mikor mehetünk nyaralni.”
A másik ok, amiért képtelenség szakembert találni: a szakoktatás színvonalának hanyatlása. A nyolcvanas-kilencvenes években Magyarországon jól működő rendszert sikerült szinte teljesen szétverni az ezredfordulóra. A probléma kettős: a szakiskolákban alig van gyakorlati oktatás – a hegesztőtanulók pedig – például – azért nem hegesztenek, mert az intézménynek nincs pénze gázra. A szakiskolai tanműhelyek pénz hiányában nem működnek, sok szakmában csak „OKJ-s” a képzés – és akkor arról nem is beszéltünk, hogy ezekben az intézményekben már alig tanítanak közismereti tárgyakat. Más szóval: az innen kikerülők távolról se széles látókörű, világra nyitott, az új technológiák iránt fogékony szakemberek. „A probléma még ennél is nagyobb – állítja Koji László. – Ma a szakiskolák alig tudnak indítani például tetőfedő, ács-állványozó osztályt. Egyre kevesebb az olyan gyerek, aki ide akarna jönni. Egy anyuka már nem úgy gondolkodik, hogy legyen a gyerek burkoló, mert azzal jól lehet keresni, hanem úgy, hogy legyen szakács, mert az a divatszakma.”
Az építőiparban ma 186 ezer forint a bruttó átlagkereset, ami kicsit kevesebb a versenyszféra átlagánál – és jóval alacsonyabb a nyugat-európai bérátlagnál. Miközben idehaza az építőipar alig két százalékkal tudta emelni az árait, kénytelen volt öttel emelni a béreket, hogy visszacsábítsa a munkaerőt. „Az ördögi kört a hiány fogja kiegyenesíteni. Az évekig tartó recesszió elfedte a képzés hiányosságait, de ma már nemcsak a munkákért, hanem a képzett szakmunkásokért is versenyeznek az építőipari cégek – mondja Koji László. – És az is gond, hogy a képzés minőségének romlása miatt az építőiparba főleg a diákok »selejtje« érkezik. Ezeknek a gyerekeknek a képzése sokkal nagyobb erőfeszítést kíván, mint a többi szakmákban. Rosszabb alapanyagból háromszor annyiért képzünk szakembereket.”
A megoldás az úgynevezett – és manapság divatos – duális képzés. Ez nagyjából azt jelenti, hogy miközben a gyerek az iskolában tanulja az elméletet, a szakterületén működő vállalatnál párhuzamosan a gyakorlatban is elsajátítja az ismereteket. A német modell alapján bevezetett képzési formában nincs újdonság: a hetvenes-nyolcvanas években Magyarországon is így működött a rendszer. Ma viszont az építőiparban tevékenykedő 82 ezer cég 96 százaléka egyik napról a másikra vergődő mikrovállalkozás, amelynek vagy van munkája, vagy nincs, és kisebb gondja is nagyobb annál, hogy gyakornokokat fogadjon. Vagyis marad a négy százalék, a nagyobb, tőkeerős, sokféle munkafolyamatot végző vállalkozás, amelyek viszont anyagilag nem érdekeltek a gyakornokok fogadásában: sok pénzt fizetnek a költségvetésnek szakképzési hozzájárulás formájában, ezen felül legfeljebb a saját igényeik kielégítésére képeznek munkaerőt.
„Az ÉVOSZ régóta javasolja, hogy a nagy cégek fogadják a mikrovállalkozások gyakornokait is, de ezt valakinek meg kellene finanszíroznia” – mondja Koji László.
Mennyi az annyi?
Úgy tűnik, a szakemberhiány erősen befolyásolja a piaci árakat is. Néha úgy tűnik, az elérhető mesterek annyit kérnek egy munkáért, amennyit nem szégyellnek. Konrád Szegeden él. Feleségével és két kisgyerekével júliusban költöztek új házba. A régit eladták, és a felújítás idejére albérletbe költöztek. „Egy hónapunk volt a felújításra. Kerestünk egy megbízhatónak hallott vállalkozót. Jött, mért, ajánlatot adott. Mondtuk, oké, de szeretnénk kérni egy másikat is. Több mint hárommillió forintról volt szó, úgyhogy nagyon megnéztük, mire mennyit költünk. A másik szaki kb. húsz százalékkal kevesebbet mondott, ez nagyjából 2,4 millió forint volt. Felhívtam az elsőt, hogy köszi, de kaptunk jobb ajánlatot. Kérdezte, mennyiért? Mondtuk neki. Erre ő: rendben, akkor 2 millió 100 ezerért megcsinálja.”
E cikk szerzőjének is volt hasonló „halálközeli élménye”. A ház előtti lépcső burkolására két ajánlatot is kapott: egyet 100 ezer forintért, egy másikat pedig 700 ezerért. Ugyanitt egy ablakjavításért az egyik mester 50 ezret kért, egy másik 90-et.
A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint az építőipari árak legfeljebb az infláció mértékével emelkednek, a négy-ötszörös eltéréseket semmi se magyarázza. Illetve egyvalami mégis: a hiány. „A szakma nem szélhámos” – állítja a vállalkozók szervezetének elnöke. Koji László szerint a megrendelők kiszolgáltatottságát kihasználó mesterekkel egyszerűen nem szabad dolgoztatni. „Ez nem a piaci helyzetről szól, a megrendelőknek legalább akkora felelősségük van ebben, mint az őket kihasználni igyekvő vállalkozóknak. Ha Mari néni bemegy a boltba és vasalót vesz, előtte tájékozódik: melyikbe mennyi víz fér, lehet-e csapvízzel használni, van-e megfelelő szervizhálózat? Ha egy ötezer forintos tételnél ennyire körültekintőek vagyunk, miért nem tájékozódunk, amikor több százezer vagy millió forintról van szó?”
Az ÉVOSZ évről évre kiad normagyűjteményeket, amelyekből az egyszeri ügyfél megtudhatja, mekkora ma a rezsióradíj (az ÉVOSZ ajánlása szerint 2490 forint), és hogy legfeljebb mennyibe kerülhet egy négyzetméter kültéri burkolás vagy falfestés. Persze sok múlik a körülményeken és a felhasznált anyagokon – magyarázza Gyuri úr. „Nem mindegy, hogy a 2000 forintos, akciós lappal burkolom a lépcsőt vagy süttői mészkővel. És az sem, hogy most megrendeli és jövő márciusban csinálom, vagy eldobok kaszátkapát, és megyek magához. Aztán ott van a számla kérdése. Ha nem kér számlát, akkor akár húsz százalékkal olcsóbban is tudom vállalni.”
Nem újdonság, de tény, hogy a magas áfa sem kedvez a magyar építőipari vállalkozásoknak. Miközben Romániában 5, Lengyelországban 8, de még Csehországban is mindössze 10 százalék a forgalmi adó, nálunk 27! Egy több tízmilliós tételnél ez az összeg már milliós, amit kevesen akarnak kifizetni. Ezért nem születnek írásos megállapodások az építkezésekről, ami viszont csak növeli az ügyfél kiszolgáltatottságát. „Számításaink szerint a szürkegazdaság aránya az építőiparban legalább 20-25 százalék” – mondja Koji László.
Lehúzhatja a rolót egy klímaszereléssel foglalkozó soproni vállalkozás, mert az összes alkalmazott Ausztriába ment dolgozni, és az osztrák bérek miatt nem talál jelentkezőket az álláshirdetéseire, írta a közelmúltban a Kisalföld: „Sajnos az elmúlt években olyan alkalmazottam is felmondott, aki majd egy évtizede dolgozott nálunk” – mondta a lapnak az ügyvezető. Ám nem csak az építőipar küszködik ezzel a problémával. Hiányszakma lett a kiskereskedelemben a hentes, a pék, a cukrász – külföldre mentek az itteniekhez képest kétszer-háromszor nagyobb fizetésért – írta a Népszabadság. Csaknem négyezer szakembert keresnek a kereskedelemben, ám a tapasztalt munkaerő Németországba megy, helyettük csak a gyakornokok maradnak. A magyar áruházakba jobb híján idény- és diákmunkások, képzetlen – élelmiszer-kereskedelmi végzettséggel nem rendelkező – eladók szolgálnak ki a hús- vagy a csemegepultban.
A legnagyobb internetes állásportál adatai szerint az év első felében 75 százalékkal több új hirdetést adtak fel kőműves, ács, asztalos, villanyszerelő, gáz, fűtésszerelő, burkoló, esztergályos, maró, festő, hegesztő pozíciókra az előző év hasonló időszakához képest; 97 százalékkal nőtt az ezekre az állásokra jelentkezők száma. A külföldi munkavállalással kapcsolatos hirdetések száma 72 százalékkal emelkedett. Az egy hirdetésre eső jelentkezésszám a külföldinél 46,5 százalékkal magasabb, mint a magyarországi átlag. Ez nagyjából megegyezik a tavalyi számokkal.
(forrás: www.profession.hu)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!