Black River címmel hamarosan megjelenik a budapesti, itthon unikálisnak számító, pszichedeliával kevert dark bluest játszó River of Lust zenekar új lemeze a Concorde Nation Records gondozásában. Galambos Dorina énekessel és Almási Tamás dobossal végigvettük, milyen esélyei és lehetőségei vannak ennek a kéjesen-lustán, de elsöprően áramló zenefolyamnak.
– Csaknem 3 év telt el a Chewing Gum című bemutatkozó kiadvány megjelenése óta, s való igaz, számos koncertet maguk mögött tudhatnak – akár a dán Get Your Gun vagy a svéd Blues Pills vendégeként is –, a szélesebb körű ismertség még nem adatott meg a zenekarnak. Melyek voltak ennek az időszaknak a zenekar életében a legfontosabb mozzanatai?
Almási Tamás: A legemlékezetesebb történések a közös alkotói folyamat megteremtése és kialakítása, megszilárdulása terén érhetők tetten. Az első lemezt még hárman (Erdős Szabolcs gitárossal – a szerk.) hoztuk létre, hogy kipróbáljuk, tudunk-e minőségi dark blues lemezt írni. Sikerült, habár ma úgy tekintek vissza rá, mint egy gyerekbetegségekkel teli albumra, aminél a friss kiadvány sokkal jobban tükrözi az elképzeléseinket. Szintet léptünk, kétségtelenül.
Galambos Dorina: Keresgéltünk. Nemcsak az együttes örömzenélésünkből születő stílus határait, lehetőségeit – erre a koncertek is kiváló alkalmat nyújtottak, megtapasztalva a közönség visszajelzéseit –, de szó szerint is kutattunk egy velünk együtt alkotó basszusgitáros után, korábban ugyanis én játszottam billentyűs hangszeren a basszus szólamát. Végül ő talált ránk, Mészáros Áron, aki gitárról váltott basszusgitárra a kedvünkért.
A leginkább emlékezetesnek a vonyarcvashegyi kiruccanásunkat érzem: elvonultunk egy kölcsönkapott házba alkotni, mi négyen, és akkor értünk igazán össze, a köztünk működő kölcsönhatás jóval túltett a próbákon, egymás után születtek a számok – ezekből került most felvételre hat, a lemezre.
– Szabott volt az irány, hogy merre induljanak el, és hová érkezzenek?
G. D.: Inkább egy természetes érési folyamat állomása az album: sokkal felnőttebb az elődjénél – azt egy vad csikó ugrándozásához tudnám hasonlítani. Ez még bluesosabb…
A. T.: …és még darkosabb, jóval összeszedettebb.
– Megtalálták időközben a maguk közegét, közönségét?
A. T.: Azt tapasztaltuk, hogy van egy nagyon fogékony réteg, aki vevő a zenénkre, de ez elég vékony réteg. Az általunk játszott stílusnak nincs igazán kultúrája itthon, mert hiányoznak azok a zenei hagyományok és zenehallgatási alapok, amik befogadhatóvá tennék. Ugyanakkor egyik hazai zenei színtérhez sem passzol igazán, mert se nem rock, se nem pop, se nem jazz, se nem blues – mármint az itthon megszokott formában.
G. D.: Sokan nem ismerik ezt a stílust, nem találkoztak még vele, ehhez el kellett vinnünk közvetlenül eléjük, a színpadra. Vidékre eljutni viszont különösen embert próbáló feladat, nekünk is csak NKA-támogatással sikerült.
– Korábban a Cseh Tamás Program, később az említett NKA támogatta a koncertjeiket, így jutottak el Erdélybe is télen egy miniturné erejéig – Csíkszereda, Székelyudvarhely, Nagyvárad klubjaiba. Az ottani közönség mennyiben volt más a hazainál?
G. D.: Nyitottak, érdeklődők voltak, nagyon jól sikerültek a koncertek, ráadásul ott sokkal magától értetődőbb, hogy nemcsak az anyanyelvükön, hanem angolul is beszélnek az emberek.
– Az NKA-támogatás félmillió forintja mire elég, és miért fontos?
G. D.: A támogatást tulajdonképpen a velünk turnézó ék zenekar nyerte – nagyon is szükséges volt, az utazás, a szállás és az étkezés költségeit tudtuk fedezni belőle. Nagy öröm, ha egy zenekar, amely önerőből képtelen lenne milliókat belefeccölni az indulásba, valamilyen támogatást kap. Ám az teljességgel kiszámíthatatlan, felőlünk nézve véletlenszerű, hogy mikor és miért ítélik oda. Klipgyártásra is már háromszor pályáztunk, mindeddig eredménytelenül, enélkül pedig nem tudjuk megvalósítani az elképzeléseinket.
A. T.: Azzal azért tisztában vagyunk, hogy a mi zenénk nem feltétlenül a hazai közkultúrát képviseli, az NKA feladata pedig éppen ennek a támogatása. Mi inkább – visszaigazolhatóan – „exporttermék” vagyunk, ezért is szeretnénk, belátva az itthoni szűkebb lehetőségeket az emberekhez való eljutás terén, nemzetközi vizekre hajózni. Afelé teszünk lépéseket, hogy a külföldi fesztiválok fellépői közé kerülhessünk.
– Az esélyegyenlőség jegyében azt gondolnám, azért a rádiókban játsszák a River of Lust számait, hiszen rendkívül dögösek, fogósak…
G. D.: Az új anyagon a „Silver Moon” dal talán esélyes lesz erre, mert alapjában popos szerkezetű, amolyan klasszik rockos, slide gitáros, valóban beleférne egy rockzenei adó műsorába. De nem feszülünk be, ha nem játsszák. Pláne nem változtatunk azért a dalainkon, hogy még szélesebb körben ismertek legyünk.
A. T.: Nem szeretnénk kiszolgálni senkinek az ízlését, nem szeretnénk megfelelni senkinek. Soha nem könyörögnénk azért valakinek, hogy leadják a számainkat. Inkább azokat a rajongókat akarjuk magunk körül tudni, akik elfogadják a zenénket úgy, ahogy mi játsszuk – őszintén. Ha ez itthon nem sikerül, mert nem értik, akkor bárhol máshol a világban, ahol jobban rá tudnak hangolódni.
G. D.: Kompromisszumra csakis a hangzás terén lennénk hajlandóak, de azt is kizárólag a saját elképzelésünk szerint, hiszen mi tulajdonképpen egyfolytában ezt próbálgatjuk: újabb és újabb hangzásokat. Legutóbb a véletlen is közrejátszott ebben: a Művészetek Völgye fesztiválon léptünk föl, egy pajta mellett, a kukoricás szélén, és a hangosítás is ehhez igazodott: a River of Lust első akusztikus koncertjét prezentáltuk, magunkat is meglepve, mennyire jól szólunk így.
– A lemezbemutató koncerten mire számíthat a hallgatóság?
A. T.: Ötven perc tömör zenére, semmi show-körítés – hagyjuk, hogy a zenénk önmagáért beszéljen.
A zenekar lemezbemutató koncertjét szeptember 15-én tartja a Dürer-kertben.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
