Semmi más nem létezik

– „A győzelmünk nem múlhat azon, hogy nem a szerencsehozó bögrémből iszom a szerencsehozó teámat, és nem a szerencsehozó chipsemet zabálom a meccs közben” – írja a kötetben a 2005-ös Liverpool– Milan Bajnokok Ligája-finálé kapcsán. Akkor bejött, hiszen drámai körülmények között nyertek a kedvencei. A most szombati, Real elleni döntőre milyen rituálékkal készül?

– Van két hazai Liverpool-mezem, ezek közül veszem majd fel az egyiket, de ha a meccs állása azt mutatja, hogy nem hoz szerencsét, akkor gyorsan átöltözöm a másikba. És kaptam a könyvbemutatóra rengeteg hagymás-tejfölös chipset meg Earl Grey teát, úgyhogy megint bevetem ezeket is. Emlékszem, 13 éve annyit ettem, hogy utána két napig fájt a hasam. De hát megérte, és ha ezen múlik, akkor most is elfogyasztok egy csomót. Ezek az állandó kellékek. Az újdonság, hogy hazamegyek a szülőfalumba, Penyigére, és ott nézem a meccset egy helyi „vendéglátó-ipari egységben”.

– Ha már szóba hozta Penyigét. Az ottaniak hogyan fogadták a könyv hírét?

– Meglepte őket – aztán viszont szívmelengető volt, ahogyan kaptam a képeket, üzeneteket, hogy megvették, olvassák, és büszkék. Ott, a román és az ukrán határ mentén, Budapesttől 7 órányi vonatútra, annyira a periférián élünk, hogy nehéz elképzelni azt, hogy valakit érdekelhet, Csepelyi Adri hogyan nőtt fel és miért pont a Liverpoolt szereti. Ám a visszajelzések azt mutatják: ezek univerzális történetek. Mindenkinek van egy első meccs, ami miatt beleszeret a fociba, vagy egy játé- kos, akit megkedvel. Aztán vannak a nagy, igazságtalan vereségek, a történelmi feltámadások, és ezekhez ugyanúgy tud kapcsolódni bárki, aki szereti a labdarúgást. A könyv mindenkiből előcsalogat saját emlékeket, érzelmeket, még úgy is, hogy egyébként nem feltétlenül a számukra legfontosabb mérkőzéseket ragadom meg.

– Az a bizonyos „első meccs” önnek az 1996-os angol–német Eb-elődöntő volt, tizenkét évesen.

– Előtte eszembe se jutott, hogy leüljek a foci elé. Pedig nálunk sokkal gyakrabban fordult elő, hogy sporteseményt – kézilabdát, művészi sportokat – nézett a család, mint hogy együtt leültünk filmezni. A foci soha nem volt különösebben fontos a közvetlen környezetemben, de attól a meccstől kezdve számomra tényleg semmi más nem létezett.

– Tudom, hogy erre nincs igazán jó válasz, de: miért éppen a foci tudta ennyire magával ragadni?

– A futballban az a jó, hogy – amellett, hogy teljesen infantilisek lehetünk benne – ad egy keretet az életünknek. Egy popzenekar feloszlik, elmúlik a rendszeresség, hogy koncertre járok, vagy jön az új album. A klubok – rendszerint – jóval tovább fennmaradnak, a meccsek, az átigazolási hírek pedig folyamatosan szolgáltatják a beszédtémát. Bárhol a világon azonnal be tudok kapcsolódni egy beszélgetésbe. Nem akarom túlmisztifikálni, de a Liverpool jelmondata – magyarra fordítva: „Sosem leszel egyedül” – nagyon igaz: amikor rossz időszakom van, de a csapatnak éppen jól megy, az képes kicsit feldobni. Voltak évek, amikor kicsit lazábban kapcsolódtam a focihoz meg a Liverpoolhoz is, mint mikor elhidegül egymástól a két fél a házasságban, de utána mindig rájöttem: sokkal jobb, ha van ez a ritmusa, örömforrása az életemnek – már amennyiben örömforrás. Elég gyakran nem az…

– A könyvben a másik nagy „szerelemnek”, a magyar válogatottnak is szentel jó pár fejezetet

– Több mint két évig voltam „magányos” futballrajongó, senki sem értette, hogy lehet egy angol klubot ennyire szeretni. Aztán 1999-ben a keresztapám elvitt az első válogatott meccsemre, a magyar– angolra. Amikor Shearer vezetést szerzett az angoloknak, én felugrottam ünnepelni. Majdnem megverettem magunkat. Szerencsére látták a körülöttünk lévők, hogy sok fogalmam nincs még erről az egészről, így annyiban hagyták. Keresztapám pedig nagyon okosan nem kezdett el kioktatni, hogy „márpedig neked a magyaroknak kell szurkolnod!”. Abban a pillanatban, amikor Hrutka „Rudi” egyenlített, mindenki ugrálni és tombolni kezdett, én pedig azt éreztem, hogy ehhez a közösséghez akarok tartozni. Ezért volt fontos, hogy amikor 2016-ban végre kijutottunk egy nagy tornára, elmenjek az Eb-re – szurkolóként, nem újságíróként.

– Tagja az MLSZ Női Bizottságának. Ez, illetve az imént említett érzelmi kötődés a magyarázat arra, hogy a magyar futball jelenével kapcsolatban – az utolsó fejezetet kivéve – meglehetősen „óvatos” a kötetben?

– Minden, amit az országommal, a válogatottammal kapcsolatban érzek, benne van a könyvben. Benne van az önirónia. Benne van, hogy mennyire katartikus volt elmenni az Eb-re, és mennyire elsöpört minden más érzést. De benne van az is, hogy nem gondolom vidámnak a mai helyzetünket. Viszont „nem lehet egy fenékkel több lovat megülni”, ezért írás közben el kellett döntenem, mi a fő „csapásirány: a Belemenés az én belső történetem, nem akartam állásfoglalásokat, didaktikus megoldásokat. Ugyanez a helyzet a női labdarúgással, ami a szívügyem, de óvakodtam attól, hogy rátelepedjen a regényre. Nehogy az legyen, hogy „már megint jön a feminista csaj, és le akarja nyomni a torkunkon a női focit”. Éppúgy benne van a könyvben, mint az életemben, és ennyi pont elég.

– Végezetül a nagy kérdés. Mi lesz szombat este? 

– Érdekes, hogy bár ott van Szalah, akire nincsenek is szavak, szinte ugyanolyan érzéseim vannak, mint 2005-ben: a Liverpoolban nincsenek óriási világsztárok, de talán van valami – a csapategység, a hangulat, Klopp elképzelése –, ami számíthat. Az utolsó bajnoki fordulóban ott voltam az Anfield Roadon, felemelő volt. Amikor Szalah átvette a gólkirálynak járó Aranycipőt, a kislánya is ment vele. Kaptak egy labdát, és a komplett stadion ollézott, amikor a gyerek labdához ért. Először csak játszott, aztán amikor megértette, hogy neki szól az üdvrivalgás, felbátorodott. Költői, de szeretném, hogy ez a csapattal is így legyen a BL-döntőben.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!