Shakespeare-t az Éhezők viadalával

– Hogyan kerül egy magyar oktatási szakember az Egyesült Királyságba? Köze volt ennek az elmúlt évek oktatáspolitikai fordulatához?

– Otthon különböző szakértői munkákat végeztem, az utolsó munkahelyem az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézetben volt, ahol egy EU-s projekt szakmai vezetője voltam. Végül 2012-ben jöttem el, részben, mert mindig is szerettem volna kipróbálni magam külföldön, de főleg azért, mert úgy éreztem, a szakmai munkavégzés ellehetetlenült. Nem azért, mert ne lett volna egy csomó kiváló koponya az oktatásirányításban és háttérintézményekben, hanem a külső körülmények miatt, amiknek része a politika egy állami kutatóintézetben. Emellett folyamatos volt az egzisztenciális bizonytalanság, a szerződéseinket mindig csak határozott időre kötötték, és soha nem lehetett tudni, hogy meghosszabbítják- e. A folyamat nem a Fidesszel kezdődött, hanem már korábban. Egyre reménytelenebbnek láttam, hogy a szakmai munkavégzés feltételei javuljanak.

– De mihez kezd egy magyar oktatáskutató Angliában?

– Főállásban egy iskolában tanítottam egészen mostanáig, ahol osztályfőnöki és helyettesítő tanári pozíciót töltöttem be. Volt egy osztályom, akikkel az egész napot töltöttem, bent ültem a mások által tartott órákon is. Ez nem általános Angliában, de az iskola felismerte, hogy mivel súlyosan problémás, viselkedészavarokkal küzdő gyerekek vannak az osztályban, erre szükség van. Emellett egy megyei önkormányzatnak oktatási szakértői munkát is végzek, és dolgoztam az Institute of Education egyik iskolafejlesztési projektjében is. Itt minden folyamatos változásban van, most éppen egy új dologba kezdek, de erről még korai lenne beszélni.

– Mit lenne érdemes eltanulni a britektől?

– Itt sem minden tökéletes, de vannak nagyon jó dolgok, bár egy részüket nem biztos, hogy át lehetne venni a kulturális különbségek miatt. Mindenképpen érdemes lenne eltanulni például a kritikus gondolkodásra nevelést. Itt minden gyerek tudja, hogy hogyan kell adatok, információk alapján helyzetet értékelni, következtetéseket levonni és azt szóban prezentálni kisebb-nagyobb közönség előtt. Ez egy olyan módszertan, amit minden tantárgyban, témától függetlenül, alkalmaznak és elvárnak 11-12 éves kortól.

– Erről itthon is sokat beszélnek, mégsem ebbe az irányba mennek a dolgok.

– Az is évtizedek óta téma Magyarországon, hogy legalább a készségtárgyakban ne legyen osztályozás, egyszerűen csak csinálják, élvezzék a rajzot, testnevelést vagy a zenét. Nálunk a zenetanár rávette az iskolát, hogy vegyen fémkukákat, amit az órákon a feje tetejére állítottak, minden gyerek kapott valami botot vagy más ütőt, és a feladat az volt, hogy az óra végére álljon össze valami ritmus. Az első harminc percben persze nekiestek a kukáknak, és semmiféle szabályszerűség nem volt felismerhető a zajban, még tantermekkel arrébb is fejfájást kaptam. Ha ez az egész arról szólt, hogy kicsit kiadják magukból a fáradt gőzt, már megérte, de a végére összeállt valami, és nagyon élvezték. Jó néhány olyan tartalmi területe van az oktatásnak, ahol sokkal szabadabbra lehetne engedni a gyerekeket, és ettől ők is jobban élveznék az iskolát, szeretnének bejárni.

– Ezt nagy munkával talán el lehetne tanulni. Mi az, amit kevésbé?

– Ilyen dolog például az együttműködésre nevelés. Ezt a britek nem azért csinálják jól, mert kiváló módszertanaik vannak, hanem mert a kultúrájukból fakad, egyszerűen így működnek az emberek. Ennek az alapja, hogy rendesen beszélnek egymással, nem gúnyolódnak, még akkor sem, ha annak csupán a viccelődés a célja. Soha nem teremtenek megalázó helyzetet, de ez nem azt jelenti, hogy ne beszélnének néha nagyon keményen egymással vagy a gyerekekkel. Itt is előfordul, hogy vörös fejjel ordít a tanár a gyerekkel, de soha nem azt mondja, hogy „rossz vagy”, hanem, hogy „be kell fejezned, amit most csinálsz”, és meg is indokolja, hogy miért. Vagyis nem a gyerek személyét minősíti, csupán az adott cselekedetét. Ehhez hozzátartozik az is, hogy amint elmúlik a feszültséget okozó helyzet, elengedik a haragjukat, és képesek tíz másodperc múlva ugyanazzal a gyerekkel kedvesek, jópofák lenni, pozitív visszajelzést adni. Ez a bizalmat építő bánásmód, viselkedésminta sok helyen hiányzik a magyar oktatásból.

– A tanárok között is hasonlóan jól működik a kommunikáció?

– A pedagógusok Angliában úgy gondolkodnak az iskolában és az oktatásban felmerülő problémákról, hogy egyedül egy tanár semmit nem tud megoldani, de az iskola mint közösség bármire képes. Ez kicsiben úgy néz ki, hogy ha egy tanár elakad, nem boldogul egy osztállyal, akkor segítséget kérhet (sőt erre fel is szólítják időről időre), és ezzel nem kockáztatja a renoméját. Persze itt is van a kollégákban félelem: ha bevallják, hogy nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, akkor rossz tanárnak tartják majd őket, de ez a félelem az általam ismert esetekben mindig alaptalannak bizonyult. Ha valaki elmondja, hogy gondja van, az iskola kiemelt figyelmet fordít arra, hogy ezt megoldja. Ez a segítségnyújtás részben informális a többi kolléga részéről, de mélyen gyökerezik a tanítási kultúrában és természetes része az iskola működésének.

– A blogján olvastam, hogy a 27 fős osztályban összesen 26 különböző nemzetiség keveredett. Hogyan kezelik ezt a helyzetet az iskolában?

– Ez a 26 úgy jött ki, hogy voltak olyanok, akiknek a két szülője is más-más országból származott. De az osztály döntő többségének legalább egy szülője bevándorló volt. Egy ilyen közegben nagy kihívás az iskola számára, hogy mitől válnak ezek a gyerekek britté. Nyilvánvalóan az oktatási rendszer is egyfajta politika szolgálatában áll, nevezetesen, hogy olyan gyerekek kerüljenek ki az iskolából, akik nem csupán angolul jól beszélő pakisztániak, indiaiak vagy éppen szírek, hanem kialakuljon egyfajta brit identitásuk. Azért használom ezt a szót, mert angollá soha nem fognak válni, de egy olyan közösség részének érezhetik magukat, amelynek tagjai az angolok mellett a skótok, az írek, és az utóbbi időben a korona volt gyarmatairól bevándorlók is.

– Hogyan tudják ezt elérni?

– Az osztálytermek szintjén fontos, hogy van néhány olyan megkérdőjelezhetetlen érték, amit mindenkitől megkövetelnek, akárhonnan is érkezett. Például volt egy eset, amikor a szaktanárral rászóltunk egy muszlim kislányra, hogy ne beszélgessen más témáról az órán. Erre azt válaszolta, hogy ő ezt nem ígérheti meg, mert a vallása tiltja. Többen is felsorakoztak mögé, hogy nem ígérhetnek olyasmit, amit esetleg nem tudnak betartani, mert akkor a pokol tüzén fognak elégni. Láttam rajtuk, hogy ez nagyon komolyan aggasztja őket, és azt éreztem, hogy nem gyalogolhatok bele a vallási meggyőződésükbe. Ekkor az órát tartó ír származású kollégám félrehívta a kislányt, és nagyon határozottan helyretette, hogy ez egy brit iskola, ahol bizonyos szabályokat be kell tartani. Nem várja el tőle, hogy tegyen ígéretet, egyszerűen fogadjon szót. Ez csak egy példa arra, hogy az iskolai szabályok betartásában egyáltalán nem toleránsak, hanem nagyon is következetesek és szigorúak. Ugyanakkor tilos mások származására, vallására rosszízű megjegyzéseket tenni. Emellett rendszeresen tanulnak a gyerekek a rabszolgatartásról és arról, hogy a gyarmattartó országok milyen hibákat, bűnöket követtek el. Vagyis ebben nagyon önkritikusak. Szinte minden tantárgynál előjön, legyen szó irodalomról, történelemről vagy éppen földrajzról, hogy nincs valódi különbség az emberek között bőrszín vagy származás szerint.

– Magyarország a demokratikus értékekre való nevelésben sem jár az élen. Kint mekkora hangsúly kerül erre?

– A demokráciára nevelés nemcsak tantervi követelmény vagy órai tananyag, hanem áthatja a mindennapokat. A diákönkormányzat egy valódi, működő dolog. Az én osztályom például megválasztott egy képviselőt, de rájöttek, hogy nem igazságos, ha csak egy lány jár el az érdekükben, ezért delegáltak egy fiút is, ők felváltva vesznek részt az üléseken. Emellett az én 12 évesekből álló osztályom vetette fel, hogy nem elégedettek a menzával, és írtak egy listát arról, hogy mi nem tetszik nekik az iskolában. Egy-két hülyeségtől eltekintve zseniális volt, pontos meglátásokkal. Az iskola vezetése megtárgyalta ezeket a pontokat, és minden felvetésre válaszolt is. Már a következő héten megnyitottak egy salátabárt a menzán, amiből mi tanárok is profitáltunk, korábban főleg krumpli volt krumplival. Itt a gyerekek nem a tanórákon, hanem az iskola működésén keresztül tanulják a demokráciát. Hozzászoknak, hogy érdemes a véleményüknek hangot adni, mert ezzel változásokat képesek elérni.

– Igaz ez a pedagógusokra is? Őket mennyire vonják be a döntéshozatalba?

– Anglia sem a Kánaán. Abban az iskolában például, ahol eddig dolgoztam, kimondottan népszerűtlen volt az igazgató, aki egy több intézményből álló, sok épülettel rendelkező iskolaszövetséget irányít. Tavaly hozott egy olyan rendelkezést, amit előzetesen nem egyeztetett, és nem is kommunikált megfelelően a dolgozók felé. A pedagógusok már másnap elkezdtek szervezkedni, választottak két képviselőt, összehívtak egy értekezletet a tanári karban, majd felvették a kapcsolatot a legnagyobb szakszervezettel. A főigazgató kénytelen volt tárgyalni a képviselőkkel a szakszervezet jogi segítsége mellett, hogy nehogy valami negatív megkülönböztetés érje ezt a két tanárt, esetleg kirúgják őket. Ezt azért mondom, mert ennek a veszélye itt is fennáll, mégis sokkal bátrabban állnak ki az érdekeikért, nem félnek kockázatot vállalni. Mivel a tanári kar 90 százaléka mögöttük állt, a főigazgató végül kénytelen volt meghátrálni.

– Magyarországon a pedagógusoknak a túlszabályozottság okozza a legnagyobb gondot, szinte alig dönthetnek valamiről az osztályteremben. Angliában meddig terjed a tanár és az iskola szabadsága?

– Magyarország a központi tantervekkel és leszűkített tankönyvkínálattal visszafelé halad a hetvenes évekbe. Angliában ennek az ellenkezője igaz, nagy a tanárok mozgástere, és rengeteg tankönyvből lehet választani. Itt is van nemzeti tanterv, ami egyfajta „magtanterv”, nagyjából megfeleltethető az otthoni NAT-nak. Ez nem szabályozza, hogy pontosan melyik órán miről kell beszélni, hanem arról szól, hogy milyen készségeket, képességeket kell a gyerekeknél kifejleszteni. Ugyanakkor meglehetősen nagy szabadságot ad az iskolák számára, hogy ezt hogyan csinálják a helyi sajátosságokra szabva. Például az én osztályomban egy új angoltanár rögtön Shakespeare-t kezdett tanítani, hiszen itt ő mindennek az alapja, az ő ismerete nélkül nem lehet elhagyni az iskolát. De hamar kiderült, hogy a gyerekek még az egyszerűsített kiadásnak sem értik a nyelvezetét, annyira nehéz nekik a több mint 400 éves szöveg. A pedagógus ezt felismerve hajlandó volt váltani, és a következő témának inkább az Éhezők viadalát választotta, amelynek az utolsó része éppen akkor került a mozikba, végül is ez is az angolszász kultúra része. Ez sokkal jobban működött, a gyerekek olvasták, bevonódtak, élvezték, a tanár pedig belátta, hogy Shakespeare-rel még várni kell egy évet.

– Gondolom, akkor az iskolák keze sincs nagyon megkötve.

– Nincsen. Nagy szabadságuk van a munkáltatói jogokban, az igazgató dönt arról, hogy kit vesz fel vagy éppen bocsát el, szerintem ez egy alapvető kérdés, enélkül nem lehet iskolát vezetni. Emellett a gazdasági kérdésekben is szabadabbak. A beszerzések nagy részét iskolai szinten döntik el, és arra költhetnek, amire éppen szükség van. A nagy összegű beszerzéseket vagy beruházásokat egyeztetniük kell a felsőbb szervekkel. Az igazgató elég nagy mozgástérrel rendelkezik annak eldöntésében, hogy milyen fizetésért veszi fel a tanárokat. Bár itt is van bértábla, a meghatározott minimumtól felfelé el lehet térni, és ezt meg is teszik, ha éppen egy olyan pedagógust kell felvenniük, akikből hiány van a piacon. Egy jó matektanárt például rendesen meg kell fizetni. Sőt, ha valakivel nincsenek megelégedve, akkor az iskola dönthet úgy, hogy az ugyanazt a tantárgyat tanító, hasonló végzettséggel és „évekkel” rendelkező kollégáinak emeli a bérét, de az övét nem. Ez 10-20 százalékos bérkülönbséget is jelenthet a kollégák között.

– Hogyan mérik a tanári teljesítményt, van ott is tanfelügyelő?

– Összetett teljesítményértékelési rendszert működtetnek. Ennek egyik eleme a tanulók teljesítménye, amit otthon például a magyar kompetenciamérésekkel mérünk. Van tanfelügyelet is, de a külső ellenőrzés nem a pedagógust vizsgálja, hanem az intézményt. Annak a működéséért pedig a vezetés felel. Ha egy iskola éveken keresztül rossz eredményt produkál, akkor első körben segítséget nyújtanak a vezetésnek. Ha ez sem válik be, akkor leváltják őket, és másokat tesznek a helyükre. De a pedagógusok kiválasztása, értékelése az intézményvezetés feladata és nem egy külső hatóságé. A túlközpontosítás, ami Magyarországon történt az elmúlt években, megfejelve a tankönyvválaszték leszűkítésével és az intézményvezetők jogköreinek olyan fajta megcsonkításával, hogy nem képesek hatékony szervezeti vezetőként működni, biztosan rossz irány.


 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!