Bejön. Mit jön: viharzik. Egy kicsit Janka néni a Szomszédokból, de inkább Eugénia az Olympiából. És leginkább özvegy Orbánné a Macskajátékból. Pont olyan. Defektje volt, ezért késett – mondja Pásztor Erzsi. Szóval vezet. Nyolcvanévesen. Persze nem azért, mert derogál villamosozni, de próbáról hazafelé már fáradt hozzá. És a lánya is itt van Olaszországból, ilyenkor minden percét vele tölti. Innen is siet haza.

 
 

– Nyolcvan? Nekem mondja? Kimondva egy őrület, de ha belegondolok, nem olyan szörnyű. Tudja, én húszéves koromban is játszottam Peacocknét a főiskolán, aztán eljátszottam másodszor, akkor voltam harminc. Aztán amikor harmadszor, akkor már ötven. Meg Orbánnét a Macskajátékban, harminchat évesen. Aztán hetvenévesen. Na persze, ma már tudom, hogy ez jó volt, de akkor nagyon el voltam keseredve. Elmentem a Szinetárhoz, ő volt az osztályfőnököm a főiskolán. Fuldokoltam a sírástól, mondtam neki: hát meddig fogok én még vénasszonyokat játszani? Én is azt akartam játszani, amit a többiek. Erre azt mondja a Szinetár: nézd meg őt (egy gyönyörű, fiatal kolléganőről volt szó, már nem él)! Neki most kell fiatalt játszania, mert nem tudna mást. Olyan típus. Te viszont várd ki a sorod, ráérsz, fogsz még játszani mindent. Te addig játszol, ameddig az agyad és a lábad bírja. És igaza lett. Tudja, ma is vannak kollégák, akik egyszerűen képtelenek megöregedni. Jó színészek, de azt hiszik, hogy még mindig húszévesek. Ez hajszolja az embert, pokollá teszi az életét. De nem nekem. Én ezen már túl vagyok. Nem igaz, hogy bizonyos koron felül nincsenek jó szerepek. Igenis vannak. Csak gondoljanak az emberre. Különben ülhet otthon. De ez van húszévesen is. Az, hogy van szerepem, az ajándék. Amikor annyi kollégám van munka nélkül, hogy az borzasztó. Megértem, hogy maguk alatt vannak. Én sem voltam rosszabb színésznő, amikor évekig nem csináltam semmit, csak vezettem a háztartást, neveltem a gyermekemet, és gyönyörű ruhákat csináltam a férjem premierjeire. Az pokoli volt. Na jó, persze már nem rágódom azon, ami rossz volt. Az nyilvánvaló. De attól jó most…

A Szinetár mindenkinek adott útravalót a főiskolán. Nekem azt mondta: ha találkozol az életben olyan rendezővel, aki nem tud mit kezdeni veled, akkor vagy egyél a színpadon, vagy énekelj. Na, akkor én azt hittem, hogy dehogy lesz olyan rendező, aki nem tud velem dolgozni! De még mennyi lett! Na, nem velem, magával nem tudott mit kezdeni. Volt egy bűn gyenge orosz darab, de el kellett játszani, nem volt mese. Építettük a kommunizmust rendesen, de a kutyát nem érdekelte. Na most, én egy irodában dolgoztam, fel se álltam a székemről. Kitaláltam, hogy csináljanak nekem egy fiókot az asztalba, amibe befér egy hatalmas szilvalekváros bödön. Időnként kivettem, és ettem belőle. Frenetikus sikere volt. Igaza lett Szinetárnak…

Amikor fiatalok mondják nekem, hogy ők erre a pályára szeretnének jönni, könyörgök nekik, hogy menjenek olyan messze, amilyen messze csak tudnak. Na jó, egy férfi, az igen, az jöjjön nyugodtan, de egy nő csak akkor, ha vagy rendező, zeneszerző, zeneigazgató, operatőr vagy filmrendező a férje, a barátja, vagy legalább az egyik legyen szerelmes belé. Akkor kap szerepet. Akkor nem savanyodik be. Erről szól ez a szakma. Különösen, amióta elkezdtek civilekkel dolgoztatni. Meséli a nézőtéri felügyelőnk, a Laci, hogy tegnap odament a pénztárhoz egy fiatalember, hogy szakmai jegyet szeretne. Kérdezte, kihez van szerencsém? Azt mondja, ő az Éjjel-nappal Budapestben játszik. Most mondjam, hogy felhígult a szakma? Mindenhol így van, de engedjék meg, hogy nekem ez fájjon…

Tudom, sokan eljárnak ilyen castingra. Én nem megyek. Nem hiúságból. Biztos így kéne, de én már öreg vagyok. Hát kell az nekem, hogy kijöjjön egy húszéves fiúka és azt mondja nekem, hogy „hölgyem, ön következik”? Nem a Kossuth-díj miatt, nem a korom miatt, de azért egy kicsit azért is. Vagy amikor egy csodálatos színésznőnek, mint a Zsurzs Kati, azt mondják egy castingon, hogy „néni, kérem, tessék bejönni”?! Mint a kórházban: „ketteske, most kakikálunk!”.

Van egy alapítvány, amelyik a Tolnay Klári szülőházában, Mohorán csinál egy kiállítást a születésnapomra. Annyira kedvesek… de amikor megtudtam, nagyon megijedtem. Ugyanitt volt a Törőcsik születésnapja, és az rémálom volt nekem. Én szeretem Marit, de ahogy ott csúszott a lábai elé az egész magyar férfitársadalom, az borzasztó volt! Az nekem sok. És egyáltalán: mit szólnak majd az emberek, hogy engem ünnepelnek? Ki vagyok én? Kérdeztem ezt a kedves embert, az alapítvány vezetőjét, a Balla Istvánt, hogy miért gondoltak éppen rám? Azt mondta, szeretné a nagy színészeket megörökíteni. Én könnyekig meghatódtam. Mert hát olyan nagyságoknak csinált ilyet, mint az Őze. Hol jövök én ahhoz? Engem nem kezeltek soha úgy. Én mindig tudtam, mit érek, de azt is, hogy hol a helyem. Nekem a csúcsok csúcsa a Páger és a Pécsi Sándor. Nők között meg Dayka Margit. Ha megjelenik a képernyőn, mind a mai napig én elfolyok, elolvadok. Annyira igazi. Pécsivel sajnos csak egyszer játszottam, egy tévéjátékban, de az már az utolsó időkben volt. Nagyon sajnáltam, hatalmas színész volt. Ő mondta, hogy „neked oda kell jönnöd, a Madách Színházba. Nekünk együtt kell játszanunk!”. Akkor olyan boldog voltam, gondoltam, ez csodálatos lesz. Szólt is Ádám Ottónak (a Madách akkori igazgatója – a szerk.), aki azt mondta: „A Pásztor? Azt ismerem, de ahhoz, hogy idejöjjön, legalább három embernek meg kell halnia.” Aztán meghalt Pécsi, Domján Edit és Kiss Manyi. Én meg odakerültem.

Aztán ez a hármas szám még egyszer visszaköszönt, amikor Kerényi kirúgott a Madáchból. Azt mondta, belőlem három darab van, úgyhogy nyugodtan menjek csak nyugdíjba. Még nem voltam ötvenöt. Átsétáltam a körút másik oldalára, és Berényi Gábortól, a Játékszín igazgatójától kaptam egy fantasztikus szerepet, és mennybe mentem vele. Na – mondtam –, akkor mégis jó színész vagyok…

Nem vagyok haragtartó, a Kerényire se tudtam haragudni sokáig. Én olyan vagyok, hogy amikor szomorúság ér, azonnal kiadom magamból. Sírok, zokogok, elmesélem fűnek-fának, és aztán rendben is van. Férjem mondta mindig: „Drágám, ezeknek ne mesélj, hát nem látod, hogy örülnek, hogy bajod van?” Ma már elfogadóbb vagyok, megbocsátóbb.

Azt mondtam már, hogy a Tolnay milyen gonosz asszony volt? Egy fantasztikus színésznő, de egy perc alatt tudott vérig sérteni egy egész emeletet. A Madáchban próbáltuk a Fészekalja című darabot, amiben ő volt az anyám. Már az első próbán porig alázott. Azt mondta: „Hát te hogy nézel ki, kinek vagy ilyen elegáns? A próbán nem így szoktunk kinézni!” Én persze kiborultam, elkezdtem sírni, nekem ő volt az istenem, imádtam! Erre a Békés Itala berántott az öltözőjébe, és azt mondta: „Ne törődj vele, ez mindenkit szíven szúr!” Na, most a darabban volt egy jelenetünk. Megkínált teával. Azt mondja: „igyad nyugodtan, ez zabtea”. Erre én kitaláltam egy kis játékot, a szájamba vettem a teát, és amikor kimondta, hogy zabtea, akkor mintha visszaköptem volna. Nem kell mondanom, hogy nyílt színi tapsot kaptam. Ezt olyan nehezen viselte, hogy elkezdett csörömpölni a cukortartóval. Rázta, a cukrok kigurultak, zörgött minden. El is maradt a tapsom. Őrjöngtem! De persze ő tudta, hogy ez a darab kettőnktől olyan sikeres, úgyhogy később jóváhagyta, hogy nekem is lehet tapsom…

Hogy meddig még? Élvezem, amíg tehetem. Tízet játszom egy hónapban. Amit kapok, az ajándék. Ha valamit nem kaptam meg, akkor mindig azt mondtam, nyilván azért, mert nekem a sors jobbat tartogat. Kirúgott a Kerényi? Jött a Játékszín. Pécsre hívott szegény Balikó, de amikor meghalt, elúszott a szerep. Erre mit ad isten, jött Korcsmáros Gyuri, hogy nem játszanám el Eugéniát az Olympiában? Fantasztikus siker lett. Az is egy csoda, és egy véletlenen múlt. És akkor még ott van a Nyolc nő meg a Vidám kísértet a Játékszínben. Hát nem egy csoda az élet?
…Mit is kérdezett?

Pásztor Erzsi színésznő, Pápay Erzsébetként született Budapesten, 1936-ban. 1959-ben végzett a főiskolán, játszott Debrecenben, Szolnokon, Pécsett, Sopronban. Budapesten a Petőfi, a Madách, aztán a Turay Ida Társulat tagja. Alapvetően komika, de a tragédia sem idegen tőle. Gyakran filmezik. Egyik legfeledhetetlenebb alakítását nyújtotta a „Veri az ördög a feleségét” című film főszerepében, amelyért megkapta a filmszemle „legjobb női alakítás” díját. Kossuth- és Jászai-díjas, érdemes művész.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!