Sokan elsütnék a fegyvereket - Az Orgia című regény szerzőjével, Zoltán Gáborral beszélgettünk

– A kortárs magyar fasizmus ébredésének test közeli élményét nevezi meg regénye létrejöttének okaként. Milyen mértékű fasizálódást érzékelt?

– Umberto Eco egyik írásában rendszerezte a fasiszta társadalmak ismérveit – a magyarországi jelenségek meghökkentő módon leírhatók általuk. Kezdve a modernitás elutasításával, az azt megelőző „régi idők” egyre nagyobb megbecsülésével, folytatva a ’30-as éveket is jellemző korporatív államszerveződéssel, ahogy például a szakszervezeteket legyűrték, kamarákat hozva létre egy-egy szakterület számára. Én annak lettem áldozata, hogy a 2010-ben hatalomra került kormány el tudta foglalni a médiumokat, többek közt a Magyar Rádiót. Teljes gleichschaltolást (Gleichschaltung –„egyenlővé kapcsolás”, minden intézmény, szervezet, intézkedés a vezér politikai akaratának függvénye; teljes hatalomátvétel – a szerk.) hajtottak végre – és nem véletlenül használom ezt a ’30-as években ismertté vált német kifejezést.

– Mindez hogyan alakult az elmúlt öt évben?

– Egyre durvul. Például ellenségnek mindig lennie kell, az izgalmi állapotot fenn kell tartani. „És vajon mikor küldjük meg azt a jó nagy parasztlengőt” – hallom pár napja is az Echo Tv-n. Nos, az a parasztlengő mindig ott készülődik.

– Ahogy a koki meg a saller. Csak legyen, aki ellentart a hőzöngőknek. Egy interjúban azt mondta, nem hiszi, hogy ma Magyarországon van még társadalom. Mégis, miként létezünk mi itt?

– Egy nemzetközileg is elfogadott meghatározás szerint adott területen, adott időben együtt élő emberek tömegét lehet társadalomként leírni. Egy másik definíció szerint viszont, ahogy a nevében is benne van, valami módon együttműködő emberek összességét jelentené a társadalom. Magyarországon az első világháborút követően megszakadtak az addig összetartozó országrészekben élők közötti kapcsolatok. Egy Kolozsváron élő magyar akkor most hirtelen a román társadalom része lett? Mivel a revízióban reménykedtek, egyáltalán nem dolgozták föl a problémát, meg sem próbálták elfogadni, hogy mint nemzet továbbra is egyek vagyunk. Ezzel szemben elkezdték a kis-magyarországi társadalomból kivetni a bűnbakokat.

– Ahogy ma is.

– Igen, most is sokan mondanák azt, hogy a magyar társadalomnak nem tagjai a homoszexuálisok, a zsidó származásúak, a liberálisok. A cigányok fel sem merülnének. Viszont a kolozsvári magyar ember igen, ma már szavazati joggal is elismerten. Jelenleg nincs létező együttműködés magyar és cigány, újlipótvárosi és miskolci között. Márai mondata – a társadalom megmutatta igazi arcát – ilyenformán nem lehet érvényes, mert nincs itt semmi, ami alanyként bármit is megmutathatna.

– A bűnbakképzés tehát csak radikalizálódott a nyilasoknál?

– A nyilasok nem egy esetben maguk is kitaszítottjai voltak a társadalomnak. A regényben megírom például – igaz történet –, hogy egy családfő altisztként szeretett volna elhelyezkedni, de nem vették fel, mert németes neve volt. Abban az időszakban előfordult, hogy a német származású embereket rekesztették ki a magyar társadalomból. Tehát sokan, akik menedéket és felemelkedési lehetőséget találtak a nyilasoknál, korábban szintén elszenvedői voltak a kirekesztésnek.

– A motivációik egyike így már világos, még ha nem is kellő magyarázat az általuk véghezvitt terrorra. A tetteik dokumentációja, ha jól tudom, elég vaskos, több évre ellátta önt olvasnivalóval. De mi a helyzet a feldolgozottságukkal?

– Ledöbbentem rajta, mennyire feldolgozatlan, a történelmi munkákban jobbára említésszerű, mi történt, holott akár egy-egy budapesti kerület nyilas múltjához kapcsolódóan teljes monográfiákat lehetne írni. Az elhallgatás nem magyar sajátosság, viszont a háborút követően, mondhatnánk, létszükséglet volt, hogy ne beszéljenek róla, de ez sem teljesen igaz. Alighogy összedőlt egy diktatúra, a bontott alkatrészeiből azonnal épülni kezdett egy új. A nyilas rendszer házbizalmijai és tömbházfelügyelői az új rendszerben szintén fontos feladatokat kaptak. Az események feltárását tulajdonképpen elősegítette volna, ha egy időre a Horthy-rendszer restaurálódik, mert nyilaskeresztes ügyben nekik lett volna elszámolnivalójuk.

– A feltáratlanság miatt kerülhetett ki a rákoskeresztúri köztemető 298-as parcellájának dicsőségtáblájára – „A hazáért haltak mártírhalált” felirattal – több nyilas neve is?

– Az elhallgatásnak és a későbbi nemtudásnak rengeteg oka és okozója volt, és ezek egyszerre működtek. Abban, hogy a rendszerváltás után egy ilyen dicstábla létrejöhetett, masszívan szerepe volt annak is, ahogy közvetlenül a háború után a nyomozások és a számonkérések megtörténtek. A köztudottól eltérően koncepciós perek már a kezdet kezdetén is voltak, derék kommunista vezetőt is elítéltek nácinyilas kollaborációért. Mert meg akartak tőle szabadulni. Vagyis szántszándékkal össze lett keverve tisztességes ember a tisztességtelennel. Amikor fény derült a nyilasok kilétére, a nevüket eltávolították az emléktábláról. Más kérdés, hogy a mai napig is sokan vannak, akik hősnek tekintik őket. Bár az én tudomásom szerint nem nagyon harcoltak a szovjetek ellen.

– A XII. kerületben a sok vitát kiváltott Turul-szobor viszont…

– …maradt. Az egykori nyilasparancsnokság közelében álló világháborús emlékmű tábláján lévő neveket összeállító történészi jelentés tudomásom szerint máig titkosított – nem lehet tudni, a rajta szereplők közé felvettek-e nyilasokat. Az sem világos, miért pont a nyilas bélyegeken is szereplő turul lett bronzba öntve, és miért piros-fehér körülötte a mészkő, ha többségében ártatlan polgári áldozatok emlékét őrzi.

– Ami biztos, hogy újnyilas kegyeleti hellyé vált. A regényében is fókuszba állított XII. kerületi nyilas szervezet mitől vált ilyen meghatározóvá? Miért pont itt?

– Ahhoz képest, mekkora igény mutatkozott a ’30-as években a nemzetiszocialista pártok felfuttatására, itt Budán ez nehezen akart beindulni. Egy értelmiségi csoport, írók-újságírók pörgették föl a szerveződést, sok rendezvényt tartottak, például az Erőd utcai párthelyiségben, ahová meghívták az akkor még alig ismert Szálasi Ferencet is. Másfelől a XII. kerületi pártszervezet alakulásakor az élén a tehetséges és agilis Gál Csaba állt, akinek tevékenysége hamar túlnőtt a kerületen. Távozása után részben ő készítette elő a hatalomátvételt, az ország összes fontos hivataláról, vállalkozásáról adatokat gyűjtött, kik dolgoznak ott, kik a szövetségesek, kiket kell félreállítani. Mindvégig szoros maradt a kapcsolat az országos vezetés és a kerületi csoport között. Hubay Kálmánnak – aki sikeresen vezette a pártot, amíg Szálasi börtönben ült – a testőre egy XII. kerületi péksegéd, Bokor Dénes volt. Ő lesz a Hűség Háza (Andrássy út 60.) parancsnoka ’45 elején. A kiemelt szerepüknek azonban volt egy sajátos oka is: ez egy tökéletesen működő embercsoport, egy igazi horda volt. A vezetők tekintélye megkérdőjelezhetetlen, viszont törődtek az alárendeltjeikkel, és főleg soha nem fordultak egymás ellen.

– Bénítóan ható, rémisztő „lajstromát” olvashatjuk az Orgiában a horda csoportos szexuális erőszak terén elkövetett szadista gyilkosságokba torkolló, válogatott bűntetteinek – mindegy volt nekik, zsidó, keresztény, férfi, nő, gyerek vagy öreg…

– Az emberek így vannak bedrótozva. A szexualitás mindenkor erősen foglalkoztat bennünket. Most éppen nem erőszakolja meg senki az utcán járókat, de ha ostrom lenne, vagy ha az emberek egy része deklaráltan nem ugyanabban a jogi helyzetben lenne két évtizede, mint a másik része, vajon akkor is ez lenne a helyzet?

– Nem tart attól, hogy az olvasók besokallnak a rengeteg kegyetlenkedéstől?

– A testi inzultusok nem a nagyobb hatás elérése miatt kerültek a regénybe. A szóbeli inzultusok legalább annyira bántók. Amikor a korabeli újságokat olvastam, elszörnyedtem, miket mondtak egymásnak emberek. A gond nem azzal van, hogy leírom a borzalmakat – a dokumentumokban rögzítetteknek csak egy részét mutatom meg egyébként –, hanem az, hogy a civilizációnk nincs felkészülve erre. És erről többek közt az irodalom tehet, mert a tőle elvártak nem engedik meg, hogy bizonyos dolgokat megjelenítsen. Tanulságos eset: egy később híressé vált fiatal író ott volt a nyilas akciók helyszínein, szerepeltetem is a könyvben. Később alig írt a tapasztalásairól, mivel a rendelkezésére álló nyelvi, irodalmi eszközökkel ez nem volt kezelhető. Az Orgia ezt a nyelvi béklyót kísérli meg lerázni magáról.

– Mekkora esélyét látja a hordák ismételt feltűnésének?

– Tudni kell, a nyilasok egy része nem 1944. október 16-án kapott először fegyvert a kezébe, rendszeresen részt vettek lőgyakorlatokon korábban. Nagyon kíváncsi lennék arra, hogy akár a titkosszolgálatok, akár oknyomozó újságírók vezetnek-e pontos és naponta frissített dokumentációt azokról, akik ma eljárnak ilyen kiképzőtáborokba. Egészen friss hír, egy debrecen-józsai, velem egykorú férfinál teljes fegyverarzenált találtak. Vajon hány helyen, hány ember gyűjt fegyvert? Azt gyanítom, meglehetősen sokan vannak, akik készülnek a következő fegyverhasználatra.

 

A fasizmus főbb ismérvei:
1. hagyománykultusz
2. modernizmus elutasítása
3. irracionalizmus – öncélú cselekvés kultusza
4. a kritika elutasítása (a véleménykülönbség: árulás)
5. másságtól való félelem
6. frusztrált középosztályhoz fordulás
7. nacionalizmus, idegengyűlölet
8. a képzett ellenségkép egyszerre túl erős és túl gyenge
9. állandó harckészültség
10. tömegelitizmus – más népek felett állunk
11. hőskultusz
12. macsóizmus, nők megvetése
13. antidemokratikus: népakarat az egyéni jogokkal szemben
14. leegyszerűsített, üzenetjellegű nyelvhasználat
Umberto Eco: „A mindenkori fasizmus” in Öt írás az erkölcsről (Budapest, Európa, 1998.)

 

Zoltán Gábor
Budapesten született 1960-ban, Bródy Sándor- és Látó-nívódíjas író, szerkesztő, rendező. A ’80-as években a szolnoki, majd a nyíregyházi színház rendezője, 1980–2010 között a Magyar Rádió Irodalmi Osztályának rendezője. Kötetei: Vásárlók könyve (1997), Erények könyve (1999), Szőlőt venni (2001; 2008-ban lengyelül is megjelent Piotr Kowalczyk fordításában), Fekete bársony (2008), Orgia (2016).

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!