Ha a fáradt vándor egy jófajta fröccsöt kíván, leghelyesebb, ha a templomba tér be. Ha pedig az istenfélő zarándok térdre borulva imádkozni szeretne, a kocsmában a helye. Hogy tévedésből felcseréltem volna a helyeket? Egyáltalán nem. Aki nem hiszi, jöjjön Brennbergbányára.
Ahogy az illendő, lépjünk előbb a templomba. Nem kell sokat keresnünk, ott találjuk a falu közepén. Be ugyan nem tudunk menni, ebben a rács megakadályoz, de az ajtaja nyitva, bekukkanthatunk és láthatjuk, szépen felújított istenházával van dolgunk. Most pedig lépcsőzzünk szépen le az előtérből, forduljunk balra, és emeljük tekintetünket a templom falára. Igen, ott olyant fogunk látni, amit minden bizonynyal még soha: templom falán a sörös cégért. Igaz, hogy szemérmesen az alkoholmentes Soproni szüzet ajánlja, ám ha elhaladunk a falon lévő kereszt alatt és belépünk az ivóba, minden kétséget kizáróan érzékelhetjük, hol járunk. A pultnál kocsmárosné, mögötte italok. Egyébként pedig füstszag, félhomály, kopottság, ahogy az már lenni szokott. – Mindjárt jövök, csak iszom valamit – áll készséggel rendelkezésemre Bereczki Gábor, aki a kocsmát havi hetvenezer plusz áfáért a soproni önkormányzattól bérli. Mert az épület tulajdonosa – templomostul, kocsmástul, mindenestül – a soproni önkormányzat, ahová közigazgatásilag egyébként a csaknem ezerlakosú Brennbergbánya is tartozik. Hogy miként került hozzá? – Valamikor itt minden a bányáé volt, a templom is – mutat körbe a bérlő, amikor végre előbukkan a kocsma félhomályából. – Aztán a bányát államosították, majd hamarosan felhagytak a termeléssel, és az egészet átadták a tanácsnak. Így lett tehát anno a soproni tanács templomtulajdonos. És aztán valahogy rajtaragadt, mint szamáron a fül. – És megéri kocsmát tartani itt, az isten háta mögött? – kérdezek rá, miután végighallgattam a múlt homályába vesző történeteit. – Vagy inkább az Isten háza alatt – veszi tréfára a kérdésem a bérlő. – Mivel magán látom, hogy nem az adóhivataltól érkezett, elmondom, hogy ebből ugyan nem tudnék megélni, miután kifizettem a bérleti díjat, a két alkalmazottat meg mindenféle rezsit, alig százezer forint tiszta hasznom marad. Tréfál-e továbbra is Bereczki Gábor, azt a későbbi nem kis forgalmat látva nem firtatom, de az bizonyos, hogy saját bevallása szerint sem csupán a kocsmából él, hanem fakitermeltetésből meg abból az osztrák tapétagyárból, ahová átjár dolgozni. Nemcsak ő, hanem minden épkézláb brennbergbányai. Aki szüretelést vállal, az óránként öt eurót kap tisztán, aki takarít, az tízet. Ők azért többet, mert a takarítókat az osztrák sem jelenti be, mivelhogy elkaphatatlanok. Amúgy Sopron környékéről nyolcezren járnak át dolgozni a határ túloldalára. De hogyan került a templomba a kocsma? Bárkit kérdezek, mindenki eltérő árnyalattal ismeri a történetet. A kocsmabérlő úgy tudja, hogy a bánya bezárása után a szükségtelenné vált karbidraktár helyére került a borkimérés. Hogy tiltakozott-e ellene az akkori plébános, arról nem szól a fáma. De mivel mindez 1952-ben történt, nem valószínű. Na majd Módrián Lipót eligazít a kocs matemplom ügyében. A nyugdíjas iskolaigazgató élő történelemkönyv. Ráadásul abban a házban lakik, ahonnan 1944 és ’45 fordulóján Szálasi Ferenc igyekezett irányítani a maradék országot. Merthogy ide menekült a zsidók aranyával, amely innen hagyta el az országot. – Személyesen látta Szálasit? – kérdezek rá. – Hogyne láttam volna. Az iskolásoknak vasárnaponként sorfalat kellett állnia, miközben a szállásától az elébe terített vörös szőnyegen a templomba tartott. – A templomba vagy a kocsmába? – A templomba. Akkoriban még nem volt kocsma az oldalában. Ha más nem, hát akkor majd a plébános eligazít a templomkocsma történetének ügyében. – A háború előtt a bánya tulajdonosai azt tartották, hogy illik gondoskodniuk azokról, akiknek a gazdagságukat köszönhetik – avat a régmúltba az atya, Németh Attila. – Ezért nem csak lakásokat, idősek otthonát, kórházat építettek számukra, ha nem istenházát is. A két intézmény tökéletesen megfér egy épületben, állítja a plébános. Amikor négy évvel ezelőtt ide került, csupán annyit kért, hogy vasárnap délután, amikor a misét tartja, ne hangoskodjanak a vendégek – és ezt be is tartják. Egyébként pedig nem zavarják egymás köreit, a két intézmény között semmiféle kapcsolat sincs. – De azért ugye járt már a kocsmában, plébános úr? – Én oda még soha be nem tettem a lábam – neveti el magát.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
