Sorozatos szerepváltás

– Októberben indult az Aranyélet harmadik évada. Janka, a gonosz, számító nő, akit alakít, igazi álomszerep, és aki egészen más, mint bármelyik ön által megformált karakter. 

– Már a pályám kezdetétől arra törekedtem, hogy mindig legalább kicsit más szerepeket játsszak, mint korábban. A rutintól rettegek, az megöli a színészetet. Fontos, hogy engem is érdekeljen a szerep, amit játszom, hogy örömmel lépjek színpadra vagy kamera elé. Volt olyan színdarab, amitől görcsbe rándult a gyomrom, hogy már megint ezt kell játszani este – ez nagyon rossz volt, de szerencsére a mostani munkáim nem ilyenek. Itt van például a Nóra – Karácsony Helmeréknél címszerepe –, itt, ahol most beszélgetünk, a Katona József Színházban, amit már harmadik éve játszunk, telt házzal. Pedig nem egy jó értelemben vett bulvár- vagy szórakoztató darab, amit alapvetően szeret a közönség, hanem egy klasszikus, amiről szájhagyomány útján terjedt el, hogy érdemes rá jegyet váltani. 

– Ahogyan rendkívül népszerű az Aranyélet is. Milyen lesz az utolsó évad? 

– Inkább a családra koncentrál, ahogyan az első évad is tette. Mindamellett, hogy a tét még nagyobb, kevesebb lesz benne a petárdadurrogtatás, inkább Miklósiék egymáshoz fűződő viszonyára koncentrál, ez pedig színészileg igazi csemege. 

– Miben változott meg Janka az elmúlt években? 

– Hatalmas ívet járt be a három évadban. Összehasonlítva az első évad első jelenetét az utolsóval – egészen más nőt látunk majd. Érdekes látni, hova fejlődött az asszony, aki olyan kicsinyes húzásokkal kezdett, mint az újság kilopkodása a postaládából vagy a naspolyafa csipkedése. 

– Számos film- és színházi szerep után az Aranyélet volt az első sorozatszerepe, amit azóta még több felkérés követett. Gondolta volna pár éve, hogy a tévésorozatok, amiket korábban mindig némi lenézéssel kezelt néző és kritikus, most ilyen népszerűek lesznek?

– Nem számítottam rá. Egyetértek, valóban kicsit mindenki lenézte ezeket a műsorokat, de az is igaz, hogy a mai értelemben vett sorozatok nem nagyon voltak korábban, inkább szappanoperák, teleregények. Ez a fajta sorozatgyártás, aminek eredménye például az Aranyélet is, külföldön és itthon is csak pár éve indult be. Ma már nem ciki egy sorozatban szerepelni, de az a kritikai és közönségszeretet, ami minket övez, meglepett. És azt is fontos megjegyeznem, hogy milyen jó környezetben, körülmények között dolgozhattunk. Épp most ment itt el az ablak előtt Tasnádi István, az Aranyélet egyik írója, mindenképpen meg kell említeni az ő és a többi forgatókönyvíró munkáját, meg persze a sok-sok emberét, akik azért dolgoztak rengeteget, hogy ilyen jó és minőségi végeredmény kerüljön a képernyőkre. 

– Janka óta még több sorozatszerepet kapott, mit lehet tudni a legújabbról? 

– Volt egy epizódszerepem a Korhatáros szerelemben, a most indult Bogaras szülők című sorozatban pedig egy alsó tagozatos tanító nénit játszom, aki a gyerekeket épphogy elviseli, a szülőktől pedig a falra mászik. Soha nem volt még hozzá hasonló szerepem, ennek pedig nagyon örülök. Az Aranyélet után elgondolkodtam, hogy egy ilyen szakmai csúcspont után hogyan tovább. Nyugdíjba menni még fiatal vagyok, de azt is tudtam, hogy Jankához hasonlót nem szeretnék játszani megint – érkeztek ugyanis ilyen ajánlatok, de nem láttam értelmét, hogy egy halványabb utánzatot vegyünk elő megint. Gyökeresen mást szerettem volna, és ez a kívánságom teljesült ezzel a karakterrel.

– Októberben maratont futott az Aranyélet csapatával. Mikor és miért kezdett futni? 

– Még a Meseautó forgatása miatt. A casting tavasszal volt, májusban kaptam meg a szerepet, boldogan mentem nyaralni, ez a boldogság meg néhány kiló formájában rám is ragadt. Pár héttel a forgatás előtt, augusztusban mentem ruhapróbára, akkor láttam a rendező szemében, hogy ő nem egészen erre a kislányra emlékezett tavaszról… Gyors megoldás kellett, a nyári hőségben pánikszerűen kezdtem róni a köröket a Margit-szigeten. Aztán félig-meddig autodidakta módon jöttem rá: hogyan és miért jó futni. 

– Miért jó? 

– Számomra a futással töltött 45-50 perc meditatív állapot, segít kiszellőztetni a gondolataimat, „kiradírozni” az agyamat. Tökéletes feltöltődés ez a lassú, egyenletes tempó, amikor csak a légzésemre figyelek. Igaz, most változtattam kicsit, ráálltam az intervall edzésre, a gyorsabb, vágtatós tempót keverem a kocogással, így készültem az októberi maratonra. 

– Futás közben hallgat zenét, ha igen, mit? 

– Sok mindent. Például AC/ DC-t. Nagy kedvenc! De nem is a hangulata, hanem a zene tempója a lényeg. Szívesen hallgatok David Bowie-t, Aretha Franklint is, ami épp sorra kerül a telefonomon lévő albumokból. 

– Csupa olyan előadó, akiknek a dalaival az utóbbi pár évben mint énekesnő lépett színpadra.

– Azért az AC/DC-től még messze vagyok, bár amilyen most a hangom, még akár össze is jöhet… De viccet félretéve, igen, amikor Bowie-t hallgattam, az igazából tanulási zenehallgatás is volt. 

– Két-három éve énekel, koncertezik: ez az új szerelem hogyan érkezett az életébe? 

– Bowie halála után kaptam egy felkérést, amit azóta még több követett, így pár éve a legjobb zenészekkel állhatok színpadra. Bírom, hogy nincs ezekben a koncertekben semmi görcsösség, egészen más, mint amit egyébként csinálok. Mivel nem vagyok profi énekes, nem érzem a megfelelési vágy terhét, csak élvezem ezt az önfeledt zenei közlést. 

– De színésznőként eddig is rendszeresen énekelt! 

– Azt azért nem teszem ki az ablakba… A színházi, filmbéli éneklések nem okoztak akkora örömet, mint a mostani koncertek. Más, mikor egy karakteren keresztül szólal meg egy dal, és más, amikor önmagamként énekelhetek. Az eddigi zenés szerepeimmel nem is tudtam annyira azonosulni, pedig a zene, mint említettem, gyerekkorom óta az életem része, sajnáltam, hogy az eddigi szerepeim nem adtak lehetőséget, hogy kimutassam a muzsika iránti szeretetemet. Most olyan jó érzés, hogy kicsit mást csinálhatok, mint eddig.

FOTÓ: NÉMETH ANDRÁS PÉTER

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!