Felemelkedik és zuhan – ám végül szerencsésen landol. Az olvasóval történik mindez, aki Izsó Zita legújabb verseskötetébe, az Éjszakai földet érésbe mélyed. Nemcsak a saját, hanem mások életének megértésében is nagy segítség a jó vers. A polipmentő költővel pedig még Dél-Amerikába is elkalandozhatunk.

 

– Megrázó hatásúak az Éjszakai földet érés című kötet költeményei, ami a versek magas kifejezőerejét igazolják. Mégis, ez a sok negatívum, tragédia – háború, halál, erőszak, rendellenesség – felvet irodalmiatlan kérdéseket is: vajon ennyire pesszimista alkatú a költőjük? Akármerre fordul, csak a pusztítást/pusztulást látja? Vagy csak a költészetében éli ki a sötét oldalát? 

– Valóban van a kötetnek egy ilyen konceptuális vonulata, de ezen túl, azt gondolom, ha az ember erősen figyel másokra, előbb-utóbb olyan történésekbe botlik, amik meghatározzák az ő életüket. Ezek pedig általában valamilyen nehézségek, tragédiák, amelyek lehetnek nagyon személyes, de akár történelmi traumák is, mint például a holokauszt vagy az ’56-os események. A megértésük érdekében ezekből a dolgokból kell sokszor kiindulni. Az ezekre való figyelem jelenik meg a versekben. Ahogy az is, miként ezek az emberek sokszor megpróbálnak felülemelkedni a problémájukon, sorsközösséget, segítséget nyújtva a tapasztalataik által másoknak. Biztosítva a földet érést, ahogy a cím is jelzi. 

– A kötet nyitó ciklusa a szír válságtól jut el a mindenkori háborúk borzalmáig. Tudtommal soha nem járt a Közel-Keleten, nem élt háborús övezetben, s bár a horrortörténetek írói sem öldökölnek, a személyes tapasztalat hiánya inkább előny vagy hátrány a költői megfogalmazás esetében? 

– Ha valami közvetlenül velem történik, sokkal kevésbé látok rá, így nehezebb is tetten érni, megfogalmazni a nyomában születő érzéseket. Ha viszont másokkal megesett történeteket hallok – mint 2015 nyarán a pályaudvarok környékén a menekültekkel való beszélgetések során –, akkor hamar megtalálom a kapcsolódási pontokat, teljesebb lehet az azonosulás. A nagyszüleim háborús tapasztalataikat elmesélő történetei mindig is nagy hatással voltak rám, ahogy a félelmeik is átöröklődtek, s ezeket a borzalmakat is jobban megértettem a jelenkori háborút átélőkkel találkozva. 

– A Zuhanórepülés ciklusban a saját születésének lehetséges körülményeit járják körül a versei. Nem volt teljesen biztos, hogy megmarad-e egyáltalán vagy egészséges lesz-e. Ennek ismét csak családi elbeszélések révén lehet tudatában. Mikor derült ki az ön számára, hogy a születése erősen problematikus volt, és miért éppen most, a 3. kötetében dolgozta föl?

– Bizonyos értelemben mindig is jelen volt ez a tudás az életemben, a családi történetek között mindig szerepelt, hogy csodával határos módon maradtam életben. Azt hiszem, azért most került elő számomra költői témaként, mert elérkeztem abba a korba, amikor részemről is felmerülhet a családalapítás gondolata. Mikor jön el pontosan az ideje? Féljek-e tőle vagy ne? Ennek kapcsán gondoltam tovább azt a szituációt, amiben a szüleim lehettek annak idején: milyen életük lett volna nélkülem vagy akkor, ha nem leszek teljesen egészséges fizikailag és szellemileg, ahogy azt az orvosok jósolták nekik? 

– Mindenki szerencséjére, erős babának bizonyult. Ám a női tapasztalat nem csak a verseiben köszön vissza. Költőnő társaival Közös tenger néven hoztak létre csoportot, és tartanak felolvasásokat – mi célból?

– Szerintem sokatmondó, hogy sokan egyből a nőiségre gondolnak a Fenyvesi Orsolyával, Nagy Hajnal Csillával, Simon Bettinával és Terék Annával közös felolvasás-sorozatunk kapcsán, pedig egyáltalán nem az volt a célunk, hogy kifejezetten női alkotóknak biztosítsunk megjelenési lehetőséget, egyszerűen szeretjük egymás verseit. A Közös tenger elsősorban felolvasás-sorozat, de indítottunk egy közösségi oldalt is, ahol a tenger, víz motívumhoz kötődő műveket osztunk meg, alkalmanként férfi alkotóktól is. 

– Azért forszíroznám még ezt a nőiséget, hiszen ön is ezt teszi 2015 ősze óta, amióta a Pesti nő című blogra készít interjúkat. Most viszont én kérdezek: melyik városrész áll legközelebb a szívéhez, mi a viszonya a fővárost átszelő Duna bal feléhez?

– Azt szeretem benne, hogy annak ellenére, hogy itt élek, a mai napig még egy jól ismert környéken is számos újdonságra bukkanok séta közben. Akár egy épület homlokzata állít meg, akár egy ház belső udvara gyönyörködtet. Az Astoria környékén ilyen a Kossuth Lajos utcában a Wagner-ház szobrokkal szegélyezett (lásd Városban című rovatunkat a 30. oldalon – a szerk.) vagy a Múzeum körút Unger-házának fakockákkal burkolt udvara. De tavasszal-nyáron a Duna-partot – Kopaszi-gát, Római-part – is nagyon szeretem, és örülnék neki, ha a városfejlesztések végre tényleg közelebb hoznák az itt lakókhoz a vízpartokat, mert sok erre érdemes rész ma még kihasználatlan. 

– Nemcsak a városban, de nyelvében is él az ember. Ön például mindjárt ötben: a magyaron kívül költőien lakozik az angolban, németben, franciában és a spanyolban. Fordít is belőlük, főleg a dél-amerikai kollégák művei vonzzák, de miért pont ők? 

– Az egyetem alatt bejártam az ELTE spanyol tanszékére Scholz László műfordító szemináriumára, ott szerettem bele a dél-amerikai szerzőkbe. Spanyolul is ezért tanultam meg a többi nyelv után. Nagyon izgalmasnak és inspiratívnak találom az alkotásaikat, és egy misszió is fordítani őket, mert a saját nyelvterületükön ugyan klasszikusnak számítanak, nálunk kevesen ismerik a munkáikat. Most éppen Rafael Pinedo argentin író Plop című, posztapokaliptikus regényét magyarítom.

– Mesésen hangzik. Ahogy az is, hogy a férjével, a szintén költő-író Ayhan Gökhannal közösen szerkesztik az Üveghegy című gyerekirodalmi portált. Milyen indíttatásból? 

– Gökhan ötlete volt, ő régóta ír gyerekmeséket és -verseket is, hogy hozzunk létre egy olyan fórumot, ahol valóban komoly szakmai diskurzusok alakulhatnak ki a minőségi gyerekirodalomról. Ahol a szakma képviselői éppúgy tájékozódhatnak, mint csupán az igényes könyvet keresők. Versek, mesék, kritikák és interjúk jelennek meg a portálon – utóbbiakban a témához kapcsolható gyógypedagógusokat, szociológusokat is megkérdezünk.

+1 kérdés

– „Azt kérdezi tőlünk, / miért nem volt neki is három szíve, / mint a polipoknak, / hátha akkor jobban tudott volna szeretni” – olvasható Az utolsó című versében. A kötet címlapját is illusztráló tengeri fejlábú nem megszokott költői kellék, talán még egy ökológiai katasztrófát szcenírozó versben sem – inkább a bálnák vetődnek partra –; honnan úszott a képbe? 

– Na, ez valós élményen alapult, még ha csak tévedésként is. Egy nyári tengerparti sétánk során találtunk rá egy a fövenyre kisodródott állatra, amit polipként azonosítottunk – bár később kiderült, inkább tintahal volt. Megpróbáltuk kíméletesen visszasegíteni a vízbe, de azt tapasztaltuk, a helyiek nem sok figyelmet szentelnek neki, a számunkra megrázó élmény számukra mindennapos. Borzongató érzés volt a feltehetően az emberi ténykedés miatti klímaváltozás áldozatával találkozni. Az állatok nem tudnak alkalmazkodni a gyorsan változó körülményekhez, az áramlások megváltozása sokszor a vesztüket okozza.

FOTÓ: DRASKOVICS ÁDÁM

 

Izsó Zita Gérecz Attila-díjas költő, műfordító, drámaíró, a FISZ–Kalligram Horizontok Világirodalmi Sorozat és az Üveghegy gyerekirodalmi portál egyik szerkesztője. Bach Mátéval közösen 2015 nyarától vezeti a Pesti nő című blogot; az interjúikból könyv is született (2017). Verseskötetei: Tengerlakó (2011), Színről színre (2014), Éjszakai földet érés (2018). Angol, német, francia és spanyol nyelvből fordít. Versei angol, német, lengyel, szerb és bolgár nyelven is megjelentek.

 

Címkék: Interjú

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!