Páratlan médiafigyelem kísérte a busztragédia fejleményeit az elmúlt napokban, ebből jócskán „kaptak” azok is, akiknek most csak a saját veszteségeikre kellene koncentrálni. Szőke András gyermekpszichológus szerint méltóságot sérthet az érintettek körüli médiazaj, amelynek közeli csillapodása után kezdődhet az igazi feldolgozás. A közösségekben generációkon át öröklődhet egy ilyen tragédia emlékezete.
– Hogyan befolyásolhatja a tragédia feldolgozását a közösségi média és a sajtó itthon szinte páratlan figyelme a veronai buszbaleset túlélői, az elhunytak hozzátartozói, barátai számára?
– Kétféle feldolgozás zajlik ilyenkor: a veszteségé, a gyerek, barát, társ, kolléga elvesztéséé és a traumáé, hogy miért nem tudtam segíteni, hogy miért nem velem történt, ami történt, miért nem én „maradtam ott a buszon”. Mindkettő megélése intim folyamat, csak egy zárt közösségre, a valamilyen módon ténylegesen érintettek körére terjeszthető ki, velük élhető meg méltó módon. Minden nyilvánosabb megjelenítése sérti az emberi méltóságot – hiszen ott már nem lehet ténylegesen megélni, amit valóban átélt, átél az illető.
– A közösségi média kontrollálhatatlansága miatt tudni lehet arról, hogy a túlélő kamaszok szinte kisgyermekként reagálnak egymás között az eseményekre. Okozhatja ezt a veszteségeken túl a nehezen feldolgozható médiafigyelem?
– Ez egy teljesen természetes poszttraumás reakció a részükről. Egy ilyen tragédia hatására nem csak a gyerekek, a felnőttek is regresszióba kerülnek, egy korábbi fejlődési szinthez térnek vissza, hiszen gyermekként feldolgozhatóbb az, hogy ennyire kiszolgáltatott az ember. Ezt az állapotot különösen tiszteletben kell tartani.
– Már most, egy hét elteltével fogynak a cikkek, megosztások, miközben pár napja csak a balesetről lehetett olvasni, hallani. A hirtelen figyelemelvonás mélyítheti-e a meglévő traumát?
– A baleset okozta veszteségek mellett eltörpül ez az egyébként teljesen törvényszerű folyamat, és végre teljesen átadhatják magukat a gyászmunkának.
– Több tanár beszámolt arról, hogy nemcsak a Szinyei Merse Pál Gimnáziumban, hanem más iskolákban is feketében érkeztek a gyerekek, noha ezt nem beszélték meg. Mitől válik gyásszá egy idegen kortárs halálának híre?
– Mert azt élik meg, sokan életükben először, hogy velük is megtörténhet ilyesmi. És ne feledjük, sokan ténylegesen érintettek, mert két lépésben mindenkinek van ismerőse az áldozatok vagy túlélők között.
– „Beszívhatnak a falak” egy ilyen traumát? Egy amerikai buszbaleset közel 60 év elmúltával is jelen van egy kisváros életében (lásd cikkünket). Szükséges, hogy ez másként legyen vagy fontos a veszteség átörökítése?
– Én szinte biztos vagyok abban, hogy 60 év múlva is fontos része lesz a „szinyeis” tanárok és diákok közösségi emlékezetének ez a tragédia – és ez így van rendben. Nem a mindennapok, hanem az életük része lesz. Soha nem lesz olyan ebbe az iskolába járni, tanítani, mint régen. Lesznek megtartott évfordulók, a kirándulásokon beszélni fognak a balesetről, nem fogják soha elfelejteni. Egy ilyen traumának van egyfajta közösségformáló, -teremtő ereje is, de ilyenkor nem a nyereségen van a hangsúly, ez majd a feldolgozás későbbi folyamatában jelenhet meg. A feldolgozás pedig nem felejtést jelent. Ami történt, már ezeknek a gyerekeknek, szülőknek, tanároknak, de az iskolai közösség életéből sem lehet kivenni, mint egy legókockát.
– Balog Zoltán „kiadta” a pedagógusoknak, hogy foglalkozni kell a tragédia feldolgozásával minden középiskolában. El lehet ilyesmit rendelni?
– Nagy baj lenne, ha utasításba kellene adni azt, ami alapvető empátiaszükséglet. Nem hiszem, hogy lett volna olyan tanár, aki ne beszélgetett volna el a gyerekekkel a történtekről. Így lett ennek egy hivatalos felhangja, ami nem szerencsés egy ilyen helyzetben, ennek belülről kell fakadnia.
– Lehetőséget teremthet egy ilyen alkalom arra, hogy végre feltörjük a halált, gyászt övező tabut a gyerekek számára?
– Nagyon fontos lehetőség ez, hogy megtanítsuk nekik megélni, feldolgozni a veszteségeiket, amelyek természetes módon végig fogják kísérni az életüket. Tudjanak arról, mi mindent érezhetnek jogosan, hogy a fájdalomnak milyen stációi vannak.
– Páratlan összefogás keretében jelentek meg a pszichológusok az iskolákban. Felhívhatja ez az eset a figyelmet a szakemberek fontosságára?
– Mindenképpen megmutatja, hogy miért vagyunk, és mire lehet használni minket. Szerencsére ma már egyre inkább jelen vagyunk a nevelési és oktatási intézményekben. Talán ezután más fájdalmakkal, problémákkal is nagyobb bizalommal fordulnak majd hozzánk.
Példátlan összefogás alakult a tragédia után. Forródrótot hozott létre a Magyar Pszichiátriai Társaság, amellyel a veronai balesetben elhunytak hozzátartozóinak, túlélőinek, osztály- és iskolatársaknak, tanároknak igyekeznek segíteni. A Studio Italia tolmácsokat, szállást ajánlott az érintett családoknak. Az Ökumenikus Segélyszervezethez több millió forint adomány érkezett. De rengeteg civil és egyházi szervezet, magánember is gyűjtést indított. Kórházi dolgozók, sofőrök jelentkeztek, hogy szükség esetén segítenek. Egy Angliában élő rohammentős egy közösségi oldalon indított gyűjtést a hős tornatanárnak, Vígh Györgynek, aki rengeteg diákot épségben kimenekített a buszból, de két saját gyermekét már nem tudta megmenteni. Ő és felesége is súlyos sérüléseket szenvedtek. Eddig 1,5 millió forint gyűlt össze számára.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
