A keddi Magyarország–Finnország Eb-selejtezőn mindennek, még a fűszálak hosszának is tökéletesnek kell lenni, hiszen könnyen lehet, hogy ez lesz az utolsó mérkőzés, amelyet itt rendeznek. Persze, ahogy mifelénk szokás, biztosat itt senki nem tud, még a stadion sorsáról sem. Hírlik, hogy a korábbi tervekkel ellentétben a finnek elleni meccs után mégsem kezdődik meg a bontás, ráadásul a 2012-es költségvetés tervezetében egyetlen fillért sem terveztek a felújításra. Pedig pénz nélkül elég nehéz lesz.

A magyar labdarúgás szentélyére sokan egy évtizedek óta felújításra váró, folytonos toldozás-foldozásra szoruló épületként gondolnak. Másoknak egy-egy meccs, vagy épp koncert kapcsán tódulnak elő felejthetetlen élmények. Főszereplőinknek, Tóth Béláné Nagy Györgyinek és Vatiné Bozóky Évának még ennél is többet jelent ez a stadion. A gyermekkorukat. Éva édesapja műszaki vezető, Györgyié pedig főgépész volt az 1953-as átadástól kezdve, így mindketten a stadionban kialakított szolgálati lakásokban nőttek fel. Ahová mások élményért jártak, ők oda mentek haza. Személyi igazolványukban is a Népstadion címe szerepelt: Istvánmezei út 3.

„A válogatott küldött a családunknak egy képeslapot az 1968-as olimpiáról. A cím helyére csak annyit, írtak: Népstadion. Naná, hogy megkaptuk!” – meséli Györgyi, miután bebocsátást nyertünk és elkezdhettük közös túránkat a népstadionbeli emlékek labirintusában.

Éva 18 éves koráig lakott itt, elég időt ahhoz, hogy azóta se tudjon szabadulni a sportolói közeg hatásától. „Nálunk a férjem az, aki morog, amikor meccset akarok nézni a tévében. Mondanom se kell, a fiaink sem az ő hatására kezdtek focizni.” Ő maga egyébként a mai napig kijár a válogatott mérkőzésekre. Györgyi viszont azok után, hogy 1978-ban elköltözött innen, most tér vissza először. Kissé félt ettől a találkozástól.

A legendás toronyépületbe lépve aztán hamar megnyugodhat: első ránézésre nem sok minden változott az évtizedek során. Ismerős lépcsőházakon és folyosókon át a pálya felé tartunk, de egyszer csak egy hatalmas ajtó előtt megtorpanunk. Kiderül, ez volt az óvóhely ’56-ban. „Két hétig nem mehettünk ki innét. Ezt nagyon élveztük, együtt volt mindenki, rengeteget meséltek nekünk az idősebbek. A kinti eseményekből ide semmi nem jutott be. Később egy fel nem robbant lövedéket találtunk a lakásunk előtt. Mi ennyit láttunk ’56-ból.”

Nekik akkor már három éve ez volt az otthonuk. „Elkészült ötéves tervünk hatalmas békeműve, a Népstadion” – hirdették a plakátok 1953-ban. Az építkezés rohamléptekben, gyakorlatilag tarthatatlan határidőkkel zajlott. Nem volt mese, az augusztus 20-i megnyitóra mindennek kész kellett lennie, vagy legalábbis úgy kellett tűnjön, mintha kész lenne. Az átadás végül megtörtént, de a stadion valójában sohasem készült el teljesen. A toronyépületet például eredetileg tízszintesre tervezték. Három emelet készült el belőle. Csak a neve maradt torony.

„A nyitóünnepség olyan volt, mint egy olimpiai megnyitó.” Éva hasonlata több mint találó, hiszen a Népstadion a reménybeli 1960-as, budapesti olimpiá­ra épült. A rendezési jogot végül Róma kapta meg, kimondva-kimondatlanul azért, mert a Szovjetunió nem akarta, hogy a keleti blokkból bárki is előbb rendezzen ötkarikás játékokat, mint ő. Nemzeti sta­dion egyébként, szintén egy olimpiára, épült volna már jóval korábban is, de az első világháború nemcsak az 1920-as budapesti játékok, de az építkezés terveit is keresztülhúzta.

„Nem volna szabad ezt lebontani” – szakad ki Györgyiből, ahogy a játékoskijáróból kilépve megpillantja a stadion belsejét.

A terek így is hatalmasak, gyerekként pedig tényleg minden óriásinak tűnhetett. „Volt hova bújnunk a szüleink elől!” A szemközti lelátó olyan, akár 50 évvel ezelőtt, de a hátunk mögötti nézőtérre rá se lehet ismerni, az 1998-as atlétikai Eb-re építették át. „Szépnek szép, csak olyan idegen” – mondják. A pályát körbesétálva hosszan időzünk Rákosi Mátyás egykori díszpáholya előtt.

A nyitóünnepségen a pártfőtitkár nem volt hajlandó megosztani a páholyt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság amerikai elnökével, Avery Brundage-dzsel, aki így a sajtóteraszon foglalt helyet. Az imperialistáknak akkor senki sem lett volna szívesen a helyében, ugyebár.

Keddre, a magyar–finnre 25 ezer embert várnak a szervezők, jelenleg ez a telt ház, a nézőtér többi része ugyanis életveszélyes állapotban van. Az 1955. október 16-i magyar–osztrákon még 104 ezer ember szurkolt itt. Korlátból és kordonból viszont közel sem volt ennyi, ezt Éva és Györgyi nagy egyetértésben állapítja meg. Pedig annak idején rendeztek itt kettős rangadókat, ahol négy csapat szurkolótábora ült együtt a nézőtéren. „Még a SZÚR-okon, vagyis a színész–újságíró meccseken is teltház volt. Ma ez már teljesen elképzelhetetlen” – állapítja meg Éva, a sportújságíró pedig csak csendben bólogatni tud.

„Persze, hogy irigyeltek minket. A mai napig minden osztálytalálkozón előkerül, hogy milyen jó volt hozzánk járni játszani, a Népstadionba. A fiúosztályban pedig folyton azon versenyeztek, ki kísérjen haza. Egyedül a későbbi férjem volt az, aki úgy járt velem meccsre, hogy mindig vett jegyet” – meséli Györgyi. „Amíg itt éltünk, minden egyes meccset megnéztünk. Apukám hangosított, onnan is lehetett volna nézni, de mi jobban szerettünk felülni a lelátóra. Hivatalosan persze ez nem volt szabad, de hát ismertünk mindenkit, meg egyébként is egy gyerek könnyen befészkeli magát bárhová. Tizenhat évesen aztán már dolgoztunk is, jegyszedőként.”

A pályát elhagyva visszamegyünk az épületbe, felkeressük a gyerekkor helyszíneit. Mikor másodjára is elhaladunk előtte, Éva nem bírja ki, a két hatalmas kart eltekerve benyit az óvóhelyre is. A megilletődöttségnek ekkor már a szikráját sem látni rajtuk, előbújik belőlük a gyerek. Sorra tárulnak fel a helyiségek: az öltözők, a díszterem. És törnek elő az emlékek. „Ha jók voltunk, apu teleengedte nekünk a medencét” – mutat Éva az inkább nagyobbacska kádra hajazó csempézett lyukra. Mint megtudtuk, legutóbb a Vasas vendégeként itt járt AS Roma játékosai kértek hasonlót, igaz, az új módinak megfelelően ők hideg vízben mártóztak meg.

„Az hagyján, hogy Mészöly Kálmán például édes kislányomnak szólított, de azt talán már el sem hiszi, hogy Pelé és Eusébio is megsimogatott minket a pályára menet. A mindennapjainkat is együtt tölthettük a sportolókkal. Mondanom se kell, rengeteg fiatal lány járt be hozzájuk, néha pedig mi segítettünk nekik elkerülni egy-egy kínosabb helyzetet” – teszi hozzá Györgyi, de nem fejtegeti tovább az intim részleteket, sebaj, el tudjuk képzelni úgyis.

Végül bekéredzkedünk az egykori lakásokba. Az egyikben szálloda működik, rá se lehet ismerni. „Györgyiéknél” ma a Magyar Sportmúzeum éremtára található. Mire a múzeum munkatársa a történetüket hallva áldását adja a látogatásra, Györgyi már be is nyitott minden ajtón, és a szobája felé tart. A falak itt még a helyükön vannak. Magabiztosan mutatja, hol állt egykoron az ágya, és hogyan helyezkedtek el a szekrények. Talán itt lesz világos először, hogy ő ma hazajött. „Köszönöm” – többet nem is kell, és talán nem is tudna mondani. Ha már eddig megállta a sírást.

„Félre ne értse, én nagyon tisztelem Puskás Öcsit. Sosem felejtem el, ahogy a bemelegítőpályán állva a szemközti épületre mutatott, és tőlünk, gyerekektől kérdezte, hogy melyik ablakot rúgja ki. De ez a hely akkor is a Népstadion marad. Épült, amikor épült, de a maga nemében tökéletes volt. És gyönyörű. Még most is az, nézze csak meg!”

És tényleg. Így az októberi nyár utolsó napjának napsütésében valóban a szebbik arcát mutatja. Vannak olyan tervek is, amelyek szerint az újjáépítés során bizonyos részeket, például a felső karéjt tartó jellegzetes pilonokat, meghagynák. Távozófélben az jár az eszemben: nem lehetne inkább az egészet?

„Iszonyú nehéz volt innen végleg elköltözni. Nem egy egyszerű lakáscsere volt ez, sokkal inkább olyan, mint mikor várost vált az ember.” Mikor kilépünk a kapun, Éva tesz róla, hogy jó kedvvel váljunk el: „Jöjjünk vissza, és járjunk körbe mindent még egyszer. Mondjuk úgy tíz év múlva, mikor még mindig bontásra vár majd a stadion.”

 

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!