– A következő években 160 milliárd forintért nőhetnek ki stadionok a földből, és az állam más módon is évi több tízmilliárddal támogatja a labdarúgást. Igaza van annak, aki szerint ez már sok?

– Az, hogy a kormány a korábbiakhoz képest jóval többet költ sportra, és ezen belül kiemelten a labdarúgásra, még nem lenne baj. Csakhogy rosszak a hangsúlyok. A sportolás kimutathatóan hasznos pszichológiailag, egészségügyileg, ráadásul fair playre tanít, ami kihathat egy ország kultúrájára, akár a politikára is. Éppen ezért mindenki számára hozzáférhetővé tenni a sportot, na, az tényleg egy fontos, hosszú távú befektetés lenne! Csakhogy nem az élsportot szolgáló stadionokat kéne építeni közpénzekből, hanem a tömegsportra kellene koncentrálni: például azt követően kellett volna kezdeményezni, hogy nyolc órát töltsenek az iskolában a gyerekek, amikor az ország valamennyi iskoláját és települését már ellátták az ingyenes tömegsport művelésére szolgáló tornatermekkel és színvonalas, ingyenesen használható sportlétesítményekkel. A kormány futballprogramjából egyébként is a legfontosabb elem, a társadalmi bevonás, a szegények és rászorulók helyzetbe hozása hiányzik, e nélkül álltak neki az irdatlan összegek elköltésének. Az én szememben ez több mint hiba, ez bűn.

– Lehetne ezt jól is csinálni?

– Nagy-Britanniában a ’90-es évektől Tony Blairék bebizonyították, hogyan lehet a futball a szociálpolitika hatékony eszköze, hogyan lehet a jelentős pénzeket befektető piaci szereplőket is rábírni a szociális felelősségvállalásra. Ma Magyarországon tulajdonképpen ennek a programnak az ellentétét látjuk. Az állam vezetői a saját szórakoztatásukra költenek közpénzeket az alacsony színvonalú, pénzmosáson és bundázáson alapuló, maffiaviszonyokat újrateremtő magyar futballra.

– A politika sportba nyomulását látva sokakban felsejlenek az ’50-es évek.

– Nem ok nélkül. Mindkét korszak közös vonása, hogy a nagypolitika középpontjában a fenyegetettségtudat, a külvilág ellenségként való beállítása áll, amellyel szemben harcolni kell, és amely harcnak fontos eszköze a sport. De indulhatunk korábbról is, mint az ’50-es évek, hiszen a mostanság eszményiként emlegetett, két világháború közötti klebelsbergi kultúrfölény politikája is jelentős részben a sportpolitikán alapult, nem véletlen a jó szereplés az 1936-os berlini olimpián. Tulajdonképpen minden, diktatúrára hajlamos rendszerben fontos a sport, amely részben belső mobilitási csatornaként, részben pedig az elnyomó hatalom legitimációs eszközeként jelenik meg. Az olimpiai eredményességen keresztül világosan kimutatható a trend, miszerint minél inkább diktatórikusabb egy ország, annál inkább fontosak számára a sportban rejlő propagandalehetőségek. Gondoljunk csak a szovjet blokk országaira, amelyek a sporton keresztül akarták demonstrálni a szocializmus kapitalizmussal szembeni magasabb rendűségét! Nem véletlen, hogy Magyarországon a Kádár-rendszer hanyatlása együtt járt a sport hanyatlásával, megszűnt ugyanis a kitüntetett szerep és vele az a túlfinanszírozás, amely az autoriter hatalmak jellemzője.

– Akárhogy is, a korábbi évtizedekben működött a dolog, azaz a sport, és főként a futball képes volt valamiféle konszenzust teremteni, társadalmi kötőanyagként funkcionálni. Ma is így van ez?

– Nem, mert már nem az ’50-es években vagyunk, nincs információs monopólium, nincs a futballnak, és egyáltalán az élsportnak ilyen jelentős szerepe. A fiatal korosztály számára szinte ismeretlen a meccsre járás intézménye, és ha valaki mégis úgy dönt, hogy megnéz egy mérkőzést, akkor már a legjobbat akarja, márpedig a Bajnokok Ligája egy gombnyomással hozzáférhető. Egy Premier League-derbi után megnézni mondjuk egy Pápa–Pécs meccset olyan, mintha más sportágat látna az ember, ezt én a mazochizmus kategóriájába sorolnám. A lokálpatriotizmus jelentősége is csökken, az új generáció inkább külföldi csapatot választ kedvencnek. Ráadásul nem úgy van, mint régen, hogy az ember egy életre Fradi- drukker lesz, hanem ha kell, évről évre más csapatokat, más bajnokságokat kísér figyelemmel, attól függően például, hogy épp hova igazol Szalai vagy Dzsudzsák.

– Lehet-e ma szavazatokat nyerni a futballal?

– Véleményem szerint nem. Ez egy illúzió, annak a néhány Fidesz-vezetőnek a vaksága, akik egyébként – tanúsíthatom – valóban szeretik a focit, és azt hiszik, hogy ha újra felemelik, az elhozza majd az általános elégedettséget. Ők tényleg nem látják, hogy a társadalom 98 százalékának a futball már egyáltalán nem olyan fontos. Sokan esetleg a válogatott meccset még megnézik, de aztán hamar elfelejtik. Szóval Magyarországon már nem lehet politikai tőkét kovácsolni a futballból.

– És bukni lehet vele?

– Mégpedig nem is kicsit! A bumerángeffektus lehetősége sokkal inkább benne van a pakliban. A magyar foci erősen negatív jelentéstartalmakat sűrít magába: mindinkább a bűn, a romlás, a tehetségtelenség metaforájává válik, így nem csoda, hogy egyre többen teszik fel a kérdést: miért erre költ az állam tízmilliárdokat – mondjuk az egészségügyi rendszer fejlesztése helyett? És tényleg, miért? Még ha némileg demagóg is, de kétségkívül hatásos állítás, hogy évente emberek ezrei halnak meg az egészségügyi ellátórendszer szűkössége és az eszközpark fejletlensége következtében, noha a futballstadionok árából sok értelmetlen és korai halál elkerülhető lenne.

– Mikor üthet vissza ez a kormányra?

– Már most is látni ennek a jeleit, a magyar futballcsapatok kudarcai esetén káröröm van sok magyar emberben, ami egy nagyon szerencsétlen bumerángeffektus. Mégis megértem. Furcsa volt hallani például sokaktól a bukaresti 3-0-s zakó után, hogy „megérdemelték”. Kik érdemelték meg? – kérdeztem, mire a válasz az volt: „Hát a Fideszék!” Ebből is látszik, hogy önpusztító lehet ilyen módon kötődni valamihez, ami ráadásul ennyire kétes értékű. Vagy, hogy a miniszterelnök faluja bekerül az NB I-be? Hát ilyet legutóbb Ceauşescu Romániájában láttunk! Ha Fidesz közeli politikai tanácsadó lennék, mindenképpen arról igyekeztem volna meggyőzni a kenyéradóimat, nehogy bejusson a Felcsút az első osztályba, pláne pofozógépnek, hogy mindenki röhögjön rajta. Hihetetlen öngól az egész.

– Miért ragaszkodhat valaki mégis ezekhez az álmokhoz, ha tudja, vagy legalábbis mondhatják neki, hogy ezzel támadási felületet teremt?

– Valamiféle gyerekkorban berögzült fikcióról lehet szó, és ha ezt nem veszik észre a döntéshozók, annak nagy koppanás lehet a vége. Mert miközben ezt a délibábot kergetik, adukat adnak a politikai riválisok kezébe. Feltételezem, hogy ezt a saját politikai marketingeseik is mondják nekik, mert aki nem veszítette el teljesen a realitásérzékét, az nem mondhat mást, mint hogy nagyon gáz most a magyar futballtól várni a népszerűséget. Az emberek ugyanis a focisták ügyetlenségét a kormány tehetetlenségével, a futballközeg fertőjét pedig a hatalmon lévők erkölcstelenségével fogják azonosítani. Ha a románok elleni meccs első perceiben egy magyar játékos oda passzolja a labdát az ellenfél csatárának, aki ebből gólt szerez, akkor azt vagy úgy értelmezzük, hogy ennyire béna a csapat, vagy pedig úgy, hogy megbundázták a meccset. Egyik alternatíva rosszabb, mint a másik.

– Ezek szerint aligha elkerülhető, hogy kampánytéma legyen a foci is.

– Szerintem az ellenzék egyik legnagyobb reménye lehet a magyar labdarúgás. Óva intenék viszont mindenkit attól, hogy egyszer majd a futballon akarja elverni a port, netán az egész sportvilágnak csapjon oda – még ha vélhetően ez a nép többségének teljes egyetértésével is történne. Akkor én leszek az első, aki megvédi a sportolókat, akik csak áldozatok ebben a történetben. Most is sajnálom azokat, akikre rávetül a politikusok iránti harag, mert hát a többség csak nyerni akar, és ha valaki ebben segít, azt persze, hogy nem utasítja vissza. Nem várható el egy sportolótól vagy sportvezetőtől, hogy azt mondja: „Figyelj, helyettem inkább a kórháznak kellene adnod ezt a pénzt” – ezt mások dolga lenne mérlegelni.

 

Begyötört öngól

 

Szégyen. Sokaknak ma ez a kifejezés jut eszükbe elsőként arról a magyar futballról, ami egykoron valódi nemzeti ügy volt. Ma már nem vagyunk focinemzet, de a labdarúgás társadalmi beágyazottsága még mindig nagyobb, mint gondolnánk. Nagyon tudunk mi örülni a vízilabdások vagy a kajakosok sikerének, de intenzív beszédtémává, ha úgy tetszik, közüggyé még mindig csak a foci válhat. És válik is, nem csak köz-, hanem többnyire politikai üggyé, most éppen a gazdaság teljesítőképességének határán – egyesek szerint azon is túl – mozgó állami költésekkel, amikkel kapcsolatban egyre többen teszik fel a kérdést: kell ez nekünk?

Kínosan alacsony színvonal, borzalmas állapotban lévő létesítmények, a klubok átláthatatlan gazdálkodása és gyomorforgató rigmusok a lelátón – sajnos ezek is részei a mai magyar futballvalóságnak. Nyilvánvaló, hogy ha a magyar labdarúgás vissza akar nyerni valamit a renoméjából és újra tömegeket akar a pályákra csábítani, akkor mindegyiken változtatni kell. A kérdés csak az: melyikkel kezdjük? Adja magát a válasz, hogy először tessék letenni valamit az asztalra, eredményeket felmutatni, utána lehet szó állami segítségről. Ezzel szemben a jelenlegi Fidesz-kormányzat egyértelműen amellé teszi le a voksot (és a milliárdokat), hogy először a keretet kell megteremteni, azaz stadionokat építeni, ami elindíthatja majd a színvonal-emelkedést. Dénes Ferenc sportközgazdász szerint is – aki 1998 és 2002 között az Ifjúsági és Sportminisztérium sportügyekért felelős helyettes államtitkára volt – olyan környezetet kell létrehozni, ahova jó program lehet a családdal, barátokkal kimenni szórakozni – ahogy az tőlünk nyugatra teljesen bevett dolog.

Ettől azonban most meglehetősen messze vagyunk. „Az emberek a szórakozásba menekülnek az élettől. De ha a stadionokban is csak azt kapják, amit a villamoson, akkor nem akarnak majd kijönni” – mondta lapunknak George F. Hemingway, a Honvéd tulajdonosa. A legfrissebb hírek szerint a stadionépítési láz a kispestieknek otthont adó Bozsik-stadiont is eléri, Hemingway viszont leszögezte, a vandáloknak kár új stadiont építeni, a lelátókról először száműzni kell a gyűlöletet. Ő maga nemrég be is záratta a Honvéd ultraszektorát, ahonnan a szélsőséges rigmusok leggyakrabban elindulnak, és ami miatt a klubnak 50 ezer eurós, mintegy 15 millió forintos bírságot kellett fizetnie. Ez önmagában több, mint amennyi bevétel ezen drukkerek jegyvásárlásából származott.

Dr. Stocker Miklós, a Corvinus Egyetem Üzleti Gazdaságtan Tanszékének tudományos munkatársa éppen ezért azt mondja, szemrebbenés nélkül kellene kitiltani mindenkit, aki nem képes kulturált módon viselkedni. A jegybevételek úgyis annyira alacsonyak, hogy ez nem járna nagy veszteségekkel, és legalább megteremtenénk az esélyt, hogy a helyüket átvegyék a kulturált kikapcsolódásra vágyók. Ha ez sikerülne, egyszer talán George F. Hemingway vágya is teljesülhetne, amit a Vasárnapi Híreknek így fogalmazott meg: „Mikor idejöttem, az volt az álmom, hogy egyszer majd ott álljak én is a szurkolók közt, és kiabáljam, hogy »csak a Kispest«. Na jó, esetleg még azt, hogy »lázban ég az egész város, kikapott a Ferencváros«. Az még belefér.”

TAOizmus ideje

Azt, hogy az épülő új stadionok hatására tényleg növekszik-e a magyar bajnokság jelenleg mintegy 3000-es átlagnézőszáma, és hogy mindez magával hozza-e a színvonal növekedését, majd az idő eldönti. Dénes Ferenc jelenleg inkább egy másik területen, az összesen mintegy évi 100 milliárdra rúgó kormányzati támogatások másik nagy szeletét jelentő átengedett társasági adó- (TAO) program kapcsán lát hatékonysági problémákat. Erről időnként megpróbálják elhitetni, hogy valójában nem közpénz, de Dénes Ferenc is megerősítette: egyértelműen az. Ha nem lenne a program, akkor ugyanezek a pénzek az államkasszában kötnének ki, vagyis most onnan hiányoznak. Ez egyben válasz arra a kérdésre is, közpénzből épül-e a miniszterelnök kertjének szomszédságában a felcsúti stadion. Igen.

A TAO-programot az EU annak idején csak úgy engedélyezte, hogy a lehívott pénzek a profi futballra (pl. játékosok bérére) nem költhetők, azaz létesítmények fejlesztése mellett az utánpótlás céljait szolgálhatják. Mielőtt a milliárdok megérkeztek, az utánpótlás sok helyen a mostaninál tízszer-százszor kevesebb pénzből gazdálkodott, így irreális volt azt várni, hogy a rendszer majd egyik pillanatról a másikra hatékonyan tud gazdálkodni a megnövekedett forrásokkal. Hallani olyan történeteket, hogy egyes kluboknál az első csapat játékosait papíron utánpótlásedzőként alkalmazzák, így a TAO-ból kaphatják a fizetésüket, ami elvileg profiként tilos volna. Akárhogy is, pénzt vissza senki nem küldött, így az összegeket valahol valakik felhasználták.

A TAO egyébként tökéletesen rámutatott a magyar futball talán legnagyobb problémájára, a szponzorációs piac „különös” működésére is. Bár pontos elemzések még nem születtek a témában, de „érzések” már vannak, amelyek azt mutatják, a TAO jelentősen visszavetette a szponzorok költéseit. Azaz sok cég a társasági adó átengedésével letudottnak tekinti a támogatást, ezen felül már nem áldoz a csapatra. Igen ám, csakhogy a szponzorációval ellentétben a TAO nem járhat reklámfelülettel, vagyis ma sok cég ugyanúgy költ egy klubra, mint korábban, csak most már nem jelenik meg cserébe a mezen, hirdetőtáblán stb. Ez elég rossz üzletnek tűnik, de rávilágít arra, hogy a vállalatok a magyar futballra eddig sem a reklámért költöttek, az egész inkább valamiféle mecenatúrára hasonlít, ahol senki se remélheti pénze közvetlen megtérülését. A hangsúly a „közvetlenen” van.

A nyereséges futballvállalat Magyarországon szinte ismeretlen fogalom. Az NB I-es klubok szezononként összesen mintegy 4 milliárd veszteséget halmoznak fel, a lyukakat rövid lejáratú hitelekből igyekeznek betömni. Na, de ki adna ma hitelt egy folyamatosan eladósodó cégnek? – vetődik fel jogosan a kérdés. Többnyire maguk a tulajdonosok, hozzájuk közel álló vállalatok, akik később – minden adós álmaként – sokszor el is tekintenek ennek visszafizetésétől. Nem véletlen tehát, hogy közgazdászkörökben is tartja magát az állítás, a magyar focinak ma nincs olyan eleme, amelynek köze lenne a piacgazdasághoz. Az üzlet logikája helyett a kapcsolatépítés kerül előtérbe: lehet, hogy a futballvállalkozás veszteséges lesz, de a megszerzett ismeretségeknek hála egyéb területeken ennek a többszöröse is visszajöhet. Máshogy nagyon nehéz magyarázni például az olyan műveleteket, mint hogy 2010-ben a Videoton csapatának 2,1 milliárd forintnyi tőke- és kamattartozását engedték el. A klub gazdasági jelentéseiből nem derül ki, hogy ki volt ilyen nagylelkű, de feltételezhetjük, hogy azért tette, mert úgy gondolta, másutt viszontláthatja a pénzét.

Pedig az ország gazdasági teljesítőképességét alapul véve a magyar futball termelhetne sokkal több „tiszta” pénzt is. Az Ernst & Young nemzetközi tanácsadó cég elemzése szerint például a jelenlegi 7 milliárd forint helyett akár évi 18 milliárdos bevételre is szert tehetnének az NB I-es klubok, ha a cégek és az emberek arányaiban nálunk is annyit áldoznának a focira, mint a régió más, összehasonlításra alkalmas országaiban (pl. Csehország, Szlovákia, Lengyelország, Románia). Hogy ennek a gyenge színvonal mellett milyen okai lehetnek még, annak megoldásához George F. Hemingway üzleti tapasztalatának felhasználása vitt közelebb: „A cégek irtóznak attól, hogy olyan dolgokhoz kössék őket, mint a rasszizmus, az antiszemitizmus, a homofóbia, az ordenáré viselkedés.”

Átverés hetente egyszer

Mindehhez pedig olyan átláthatatlan viszonyok társulnak, amelyek miatt a legtöbb potenciális befektető fejvesztve menekül innen. John Marshall angol üzletembert például Egerben és Vácott is átverték, mert nem volt elég körültekintő, hiszen, mint mondta, nem feltétezte, hogy a világ legmocskosabb üzletébe csöppen, amikor a magyar fociba fektet. Néhány fiók mélyéről előkerülő szerződés és kiderülő százmilliós tartozás után be is dobta a törülközőt, az Index internetes portálnak pedig sokatmondóan azt nyilatkozta: „Jöhet egy olyan egri üzletember, aki kiismeri magát a helyi módszerek közt.” Marshall szerint a belterjes magyar futballközegben az emberek 10%-a abból él, hogy átver, meglop másokat. E sorok írója is régen hallott olyan kitörő nevetést, mint mikor megkérdezte Hemingwaytől, nem próbálták-e átverni az elmúlt hét évben. „Hetente csak egyszer” – hangzott a válasz.

Félő tehát, hogy egy alapjaiban rosszul működő rendszer csak elnyeli majd a milliárdokat, a stadionok pedig egy erőltetett kormányzati költekezés drága és ürességtől kongó mementójaként maradnak ránk. A milliárdok pedig, amelyek nemzetközi futballviszonylatban amúgy alig észrevehetőek, idehaza számos területről nagyon is hiányoznak majd.

A politika persze pontosan tudja, miért pont a mindig is kitüntetett szerepet élvező futball hóna alá nyúl. Voltak idők, amikor ezzel népszerűségre lehetett szert tenni, sőt legitimálni lehetett egy elnyomó hatalmat. Most viszont már öngólt is lehet vele rúgni.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!