Mi, a cigarettaszünetet tartó munkásokkal együtt összesen nyolcan őt lessük, találgatjuk, mire készül. Pocsék idő van. Az előbb esett, most a szél faleveleket, felhőket terel felénk. Nyolc néző ilyen semmire se jó időben, lássuk be, nem is kevés, bár régebben voltak itt többen is.

A helyiek még emlékeznek, a krónikások feljegyezték, anno mintegy parancsszóra egyirányú lett a megye. Aki élt, mozgott, ide tartott, és amikor azt hitték, Akasztó zsúfolásig megtelt, az utcákon, a parkolókban már moccanni sem lehetett, újabb autók, és újabb buszok érkeztek, és csak jöttek, tódultak az emberek. Már cipőkanállal préselték őket a stadionba, lehettek vagy húszezren, az újonc NB I-es focicsapatra, a Stadler FC-re mindenki kíváncsi volt. A meccs után a rendőrök a sok mutogatásban, karlendítésekben egészen kimelegedtek, megizzadtak mire a közlekedési dugó megszűnt. A helyi vállalkozók a tenyerüket köpködték, lett bevételük dúsan, gazdagon. Órák alatt annyit árultak, mint máskor egy hét alatt se. Stadlert, a nép gyermekét, az alulról jött népmesei hőst a pajzsukra emelték. Kalapot emelve, fejet hajtva mindenki előre köszönt. „Csókolom” vagy „szervusz, Józsi bácsi”, mondták, kitől éppen mi illett, és örültek, ha mindenki Józsi bácsijával kezet is foghattak.

A lesajnált, kis falusi pályán már nemcsak a gyep volt elsőrangú, a létesítmény is európai színvonalúra hajazott. Stadler megtehette volna, hogy visszavonulva csak ül a babérjain, de nem nyugodott: a stadionjához szállodát, a lelátok fölé több tízezer négyzetméternyi bevásárlóközpontot ál­mo­­­­­­­­­­dott, terveztetett. „Elhozom nektek a Milant, a Juventust, meg a Real Madridot”, jövendölte az övéinek, és komolyan is gondolta, amit ígért. De az álomból nem lett semmi, az ígéretét nem váltotta be, nem hozott ő ide már senkit, se Juventust, se Milant, se Realt, helyette „talpig vasban” őt vitték el. A csapata pillanatok alatt szétszéledt, és úgy eltűnt a süllyesztőben, mintha sosem lett volna. „Józsi bácsi mert nagyot álmodni, de most durván felébresztették”, mondták, akik még a történtek ellenére kedvelték. „Jóska túllépett egy határt, azt hitte, neki mindent lehet, hát nem lehet. Neki nem lehet, tudja már, hogy honnan jött, hol a helye.

Az ám, a kezdet! Stadler József a pályától hét kilométerre egy nem túl elegáns tanyán született. Szüleinek annyi földje volt, ami nyugodt élethez kevés volt, viszont sok feladatot, rengeteg munkát adott, nem győzték elvégezni. Az édesanyja ebbe a hajtásba betegedett bele, apjának pedig elkélt a segítség, az erős férfikéz. Stadler a nyolcadik osztályban kimaradt, s lett belőle juhász.

Elsőrangú juhász, véli Stadler. A kiterelés, beterelés és a leggyakoribb juhnyavalya, a sánta büdösség biztos felismerése mellett, ami a juhászati alapismereteket jelenti, unaloműzőül még oroszul is megtanult. Ennek a ténynek később jelentősége lesz, ne feledjük! – „Én még a juhszarból is pénzt csináltam”, dicsekedett. És igaz is, első mil­lióit annak köszönhette, hogy állatait a legelőn körülkerítette. Nem engedte, hogy összevissza potyogtassanak, a „matériát” így könnyen összeszedte, házhoz vitte, eladta. Később bőr- és tollfelvásárló lett, máig felismeri, melyik toll első tépésű, párnába való, s melyik második, netán olcsó negyedik. Megszimatolta, az üvegbetétek díjait emelni fogják. Üres sörös-, borosüvegeket vásárolt, és csak vett, egyre vett, mindenki azt hitte, megőrült, tisztességgel el is adósodott, ám az üvegbetét ára hirtelen megháromszorozódott, Stadlernek meglett az első százmillió forintja. Aztán a többi is. Volt év, nevezetesen 1993, amikor 70 ezer vagon árut vitt a szovjet utódállamokba. Bár kereste ő is a kiskapukat, azért évi ötszázmillió forintot így is adózott. Bort, sört, pezsgőt, élő állatot, konzervet vitt, mindennel kereskedett, és hozott cserébe ezt, azt, 1996-ban például 22 hihetetlenül értékesnek feltüntetett képet, többek között Leonardótól az „Utolsó vacsorá”-t.

Mibe került a kép? Stadlernek egészen pontosan kilenc évébe első fokon. Magyarázhatta, hogy itt bizony valami tévedés történt. Ő csak juhász, fogalma se volt, hogy Leonardo da Vinci képe az nem olajfestmény, és nem vászonra vitték, hanem freskó, s az Milánóban, a Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumában található, és így akkor azt ő meg nem vehette, be nem hozathatta, el nem könyveltethette, az áfát sem igényelhette volna vissza. Később úgy védekezett, ez a Leonardo nem az a Leonardo, hanem a majdnem ugyanolyan híres ukrán Leonardo, s a kép címe nem az „Utolsó vacsora”, hanem az „Utolsó táncmulatság” címet viseli, csak rosszul fordították. Innen lehetett a durva félreértés. Ezt mondogatta akkor, s ha ez az apró tévesztés ekkora galibát okozott neki, mutatva, hogy a humorérzéke azért nem hagyta e végleg, azért kerül, amibe kerül alapon az „Utolsó vacsorá”-t néhány millióért csak azért is lemásoltatta magának. Ötször kétméteres lett, a stadion egyik irodájában a falat egészen kitöltötte.

Mit tett még emellett? Dolgozott, és persze készülődött is a perre, pontosabban a végeláthatatlan perekre. Olyan volt az egész, mint egy brazil szappanopera, cselvetéses, fordulatos, meg nem unható: 1997-ben tartóztatták le először, aztán hol kiengedték, hol visszavitték, összesen 14 hónapot töltött letartóztatásban. Első fokon kilenc év börtönt kapott, majd később a Legfelsőbb Bíróság az ítéletet megsemmisítve az ügyében új eljárást rendelt el. Azután kapott 5 év négy hónapot, majd valamivel később – ezt már jogerősen – négy év hat hónapot, amiből kettőnél többet le is ült, és 2005-ben jó magaviseletének köszönhetően a vártnál is előbb szabadult. Mi várta? A felesége elhagyta, a cége csődbe ment. Stadionjának a környékéről elzavarták, pedig annak a csinosítására még a börtönbeli keresményét is mindig elküldte - havi tízezer forintot keresett. Kezdhetett mindent előröl, nulláról.

Azt hittem, beledöglöm, de az ember sok mindent kibír, majdnem mindent, ha akarja, emlékezik a szabadulása utáni napokra. Azt viszont nem tudta elviselni, hogy a gaz felveri a pályát, derékig ért, amikor lekaszáltatta. Ezért a kapukat leláncoltatták, elé őröket állítottak. Hiába kérte, még édesanyja személyes holmiját se vihette el. Akkor feljelentették, perrel fenyegették. A felszámolók a stadiont ugyan meghirdették többször is, de akkor senkinek nem kellett, ment a levesbe, panaszolja.

Mihez kezdett Stadler? Maradt a közelben, próbálkozott ezzel-azzal, majd Solton férfi-, női, gyermek kis- és nagykereskedést nyitott. Látjuk rajta, ma sem unatkozik, reggel hattól este tízig nyitva tart, ha kell kabátot, zoknit, alsógatyákat árul, vitázik, rendel, intézkedik. Most ez van, ez élteti. Azt mondja, neki biztosan sikerülne a kimúlt magyar-orosz piacba életet lehelnie. A múlton nem rágódik feleslegesen, nem is kesereg, nem is nosztalgiázik, arra neki nincs ideje, ő csak előre tekint. Kiváltképpen most, hogy a stadionját külföldi befektetők megvették. Kik ők? Azt nem mondhatja meg, még titok. Rajta senki ne poénkodjon!

A lényeg az, élete végéig ott lakhat, maradhat, és legjobb tudása szerint felújítathatja, a befolyó esetleges nyereséget még három évig visszaforgathatja. Miből lenne itt nyereség? Abból, hogy lesz! Most még szinte semmi sincs, de hamarosan szálló lesz itt, mondja. Saját csapatot ugyan nem tervez, de gyerektornákat, edzőtáborokat igen, azoknak ad majd otthont a stadion, reggeltől estig pattoghat újra a labda. Később persze pláza is épülhet, az hozza majd a pénzt, csak annyi még a bizonytalanság. Van dolog ott is elég, bár őrök vigyáztak rá, mégis szinte mindent elloptak a stadionjából. Leszerelték a radiátorokat, vízcsapokat, vízcsöveket, kiszedték hőszigetelő lapokat, elvitték az álmennyezetet, még a villanykapcsolókat, csillárokat, vezetékeket is. Vitték a mosdókagylókat, vécécsészéket, tényleg szinte mindent vittek, amit értek. Áram alatt szétszedték a trafóházat, kiszerelték az értékes alkatrészeket, vezetékeket. Felmásztak a majd harminc méter magas reflektorokhoz, a vezetékeket kivágták, az izzókat kiszedték és elvitték. Azt hitték, festmény kerettel, így szétbarmoltak néhány freskót. S míg ki nem felejtjük, ellopták az Utolsó vacsorát is, csak a hűlt helye árválkodik. A rendőrség gőzerővel nyomoz.

Stadler? Ő meglenne, szeretik errefelé, biztatják erősen, virágoztassa fel a stadiont, Akasztót. Ha neki jól megy, jó Akasztónak is. Venne is fel embereket, csak nem nagyon mer, ellene most adócsalás gyanúja miatt újabb eljárás indult. Ebbe kissé belebetegedett, fél év alatt harminc kilót fogyott, de azért mosolyog. Nem adom fel, hiába szeretnék. Többet a folyamatban lévő újabb ügyéről nem mond. Bár fűtés még nincs, de újra az ő stadionjában alszik, turistákat kalauzol ott, mert a pályát megint mind többen keresik, és persze ötletel. Azt már tudja is, ha a rendőrség nem jár sikerrel, az „Utolsó vacsorá”-t újra megfesteti, megszokta, összenőttek, szinte már elválaszthatatlanok. De az a kép már valóban az utolsó lesz, legalábbis így tervezi.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!