Űr sötétjében felúszó szöveg nem volt még ilyen sikeres, mióta 40 éve, 1977. május 25-én bemutatták az első Star Wars-filmet. Pontosabban csak egy új Csillagok háborúja-alkotás esetén. Míg a galaktikus civilizáció technológiájához képest a mi földi tudományunk jobbára említésre sem méltó, addig Darth Vader akár köztünk is élhetne.
Telik az idő. Még akkor is, ha egy réges-régi, messzi-messzi galaxisról van szó. Ugyan a kiválasztottak számára már 1977. május 1-jén levetítették a San Franciscó-i Northpoint Theaterben, igaz, Alaska álcímen, az MGM stúdiójában pedig május 2-án volt nézhető (a szigorúan exkluzív vendégseregnek), a nagyközönség először május 25-én szembesülhetett Luke Skywalker generációkon átívelő hőstörténetének első epizódjával, a Star Wars: Egy új reménnyel. Negyven évvel ezelőtt vette tehát kezdetét minden idők legsikeresebb filmsorozata, mely azóta dollármilliárdokat fial kitalálói és készítői számára, és ismertségben olyan mesékkel vetekszik kulturális örökségünk címkéje alatt, mint a Piroska és a farkas vagy a Babszem Jankó…
1977 – alig nyolc éve lépett először ember a Holdra, és egy év sem telt el, mikor a Viking–1 és Viking–2 ikerűrszondák landoltak a Marson, a Voyager–1 pedig még csak 3 hónap múlva indul el naprendszerbeli útjára, először vizsgálva meg a Jupitert.
A Csillagok háborújában ugyanakkor hatalmas csillagrombolók hasítják cápaként az űr sötétjét, karcsú vadászhajók cikáznak lézersugarak elől kitérve, és idegen lények garmadáját figyelhetjük meg kocsmamélyi állapotukban, vagy ha akarjuk, kitanulhatjuk a levegőből vizet nyerő párologtatók bináris nyelvét. Új világ tárult az emberiség elé többek között azzal az új reménnyel, hogy a vágyott (réges-régi és messzi-messzi) technológiai csodák egyszer a mi jövőnkben valósággá válhatnak.
Például az űrutazás
Ami azonban még 40 év elmúltával is tipegőkben jár mifelénk, még a Föld légkörét is nagy erőfeszítésekkel és anyagi ráfordításokkal tudjuk elhagyni, nemhogy az Ezeréves Sólyom könnyedségével ugrálunk csillagrendszerből csillagrendszerbe, és akár állórajtból váltunk fénysebességre, ha a helyzet úgy kívánja (lásd Az ébredő Erőben Han Solo menekülését).
Einstein óta tudjuk, hogy a fénysebességgel (300 ezer km/másodperc), vagy az ahhoz közelítő sebességgel való utazás lehetetlen. Irtózatos, egyre növekvő tömeget feltételez, ami aztán az idő érzékelésére is kihatással van. A hozzánk legközelebbi csillagrendszer, az Alfa Centauri potom 4 és fél fényévre található. A mai technikával 9 ezer évig tartana az út csak oda.
Ez még egy földi Yoda mesternek sem kis tétel.
A fénysebesség többszörösével utazni sem lehetséges, lásd fenn. Vagy ha igen, például egy film esetében, akkor erősen sérülne a dramaturgia. Jeanne Cavelos Star Wars-rajongó asztrofizikus A csillagok útján (eredetileg: The Science of Star Wars) című könyvében hoz erre szemléletes példát az ikerparadoxonra utalva. Mikor az ikercsecsemő Luke-ot és Leiát más-más bolygóra viszik, elrejtve őket a Császár és a Darth Vaderré váló apjuk szeme elől, ha fénysebességgel vagy többszörösével utaznának az Alderaanra, illetve a Tatooine-ra, egészen másképp telne számukra az idő, így amikor legközelebb találkoznának, jelentős korkülönbség lenne köztük. Mivel ez a filmben nincs így, és az űrütközetekre is időben odaérnek a harcoló felek, bárhonnan is érkezzenek, a téridő szövetét megkerülő hipertérugrásokat végző (amikor csíkokká válnak a csillagok) hajtóműre van szükségük, és ehhez nemcsak az úgynevezett féregjáratok pontos helyét kell ismerniük, de fenn is kell tartaniuk azokat. Ehhez Han Solóék magfúziós reaktorokat használnak, aminek táplálásához végtelen mennyiségű energia kell, amit az univerzum sötét anyagából, negatív energiájából csapolnak le. Nesze neked sötét oldal elleni harc!
A negatív energia létezését nálunk 1948-ban a holland Henrik Casimir jósolta meg – kvantumszinten!
Hogy ebből hajtóanyagot, energiát nyerjünk, az még csak a nagyon távoli jövő.
A Kardasev-féle tipizálás szerint erre csak egy galaktikus civilizáció képes, ami manipulálni tudja a téridőt. A hármas felosztásban (1. bolygó-, 2. csillag-, 3. galaktikus civilizáció) a miénk jelenleg a nulladik típusba sorolható.
Michió Kaku elméleti fizikus szerint olyan messze vagyunk még a Star Wars űrutazás-technológiájától, mint ősember az autótól, aki ha meg is kapná a vágyott járművet, még mindig nem lenne hozzá üzemanyaga.
De addig se üljünk karba tett kézzel
Hiszen van olyan technológiánk, amiben már sokkal közelebb kerültünk a Star Warsban ábrázolt világhoz.
Az orvostudomány az elmúlt 40 évben soha nem látott léptekkel haladt, az emberi testrészek és szervek pótlása már kéznyújtáson belülre került.
Anakin Skywalker előbb a Dooku gróffal (Darth Tyranus) támadt csörtéje nyomán veszti el jobb kezét (A klónok támadása), amit egy bionikus karral pótolnak, majd Obi-Wannal összecsapva veszti el az összes végtagját, pluszba szénné ég a Mustafar bolygón (A Sithek bosszúja) – ezután kapja a jól ismert szörcsögő sisakot és a pótvégtagokat.
Később (A birodalom visszavágban) aztán ő is levágja fia, Luke jobbját, amit szintén bionikus szerkezettel váltanak ki.
A bionikus végtagpótlás 2015 óta – mikor három osztrák férfinak ültettek be kézprotézist – lehetőségként már nálunk is fennáll, még ha nem is a mindennapi orvoslás része, és további fejlesztésre szorul. A bőrszövetek pótlása és regenerálása is megoldható, bőrátültetéssel, plasztikai műtétekkel. A légutak és a tüdő károsodása a legnagyobb kihívás.
Ezért is kellett Vadernek egy gépi lélegeztető, ami a tüdejébe pumpálja a levegőt, és a rekeszizmok munkáját elvégzi. Erre a mi orvosaink is képesek a légcső alá csatlakoztatott lélegeztetőgépekkel.
Ahogy a kiengedett evegő útjába egy beszélőszelep beiktatásával a hangszalagokat is megrezegtethetik, lehetővé téve a beszédet. A légzés és a beszéd így érzékelhetően elválik egymástól, ahogy az tapasztalható volt az egykor Supermant alakító Christopher Reeve esetében is. Vader rehabilitációja azonban kétségkívül sikeresebb volt.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!