Mi történik Ukrajnában?
A múlt héten még arról írtam, hogy az új, épp berendezkedő kijevi hatalomnak önmérsékletet kellene tanúsítania. Tevékenységének a közhatalom minél gyorsabb helyreállítására és a vele nem szimpatizáló, sőt kifejezetten aggodalmat érző csoportok megbékítésére, lojalitásuk elnyerésére kellene irányulnia. Ezzel szemben épp a fordítottját tették, amikor egyik első döntésükkel eltörölték azt a 2010 nyarán elfogadott nyelvtörvényt, amely – elvileg – viszonylag széles körű lehetőséget biztosított a nemzetiségiek nyelvhasználatára. Ebben a történetben nem is az az érdekes, hogy ezzel a döntéssel a gyakorlatban mi változik – valószínűleg szinte semmi –, hanem annak szimbolikus üzenete. És ebbe az üzenetbe bele lehet kapaszkodni. Joggal lehet felfújni, eltúlozni, az egyébként is meglévő félelmeket fölerősíteni, mint ahogyan ezt látjuk is az ország keleti, dél-keleti részén, leginkább pedig a Krímben. Ugyanakkor a vártnál megnyugtatóbban alakult a napokban felállt új ukrán kormány összetétele. Amitől tartani lehetett, hogy a szélsőséges csoportok komoly befolyáshoz jutnak, elmaradt. Nem lett a kormány tagja a radikális, az utcai tüntetések idején színre lépő Pravij Szektor egyetlen képviselője sem és a nacionalista Szvoboda párt is csak néhány miniszteri székhez jutott. Ráadásul ezek a posztok sem különösebben jelentősek. Szerencsére nem ők kapták meg a kulturális és az oktatási tárcát. Annak ugyanis megint csak nagyon rossz üzenete lett volna. Valószínűleg szerepet játszott ebben a nyugati hatalmak háttérmunkája is.
Noha fölállt a kormány, ám ennek ellenére továbbra sem világos, hogy mi az, ami fölött ténylegesen képes hatalmat gyakorolni. És még azt sem látni tisztán, hogy a Függetlenség téri tüntetők meddig és milyen szerepet töltenek majd be az új hatalom működésében. Ez egyelőre tisztázatlan. Mint ahogyan tisztázatlanok Moszkva politikai céljai is. Az ugyan már jó ideje világos volt, hogy a putyini Oroszország mindent megtesz majd azért, hogy ne engedje át Ukrajnát a Nyugatnak, de ebbe a képbe a politikai és gazdasági eszközökön túl nem fért bele a katonai megoldáshoz való folyamodás. Ezt az utóbbit korábban csak abban az esetben lehetett elképzelni, ha Ukrajna területén jelentős számban érte volna a még mindig 8-8,5 milliós orosz kisebbséget üldöztetés, avagy valamilyen véres féktelenség. Ilyenre azonban mindezidáig nem került sor. Ennek ellenére két nappal ezelőtt, péntek reggel orosz katonák – a GRU, a katonai felderítés kommandósai – körbevették a Krím-félsziget két repterét, a szevasztopolit és a szimferopolit. Majd – biztos, ami biztos alapon – elfoglalták a félsziget légi irányítási központját és átvágták a Krímet Ukrajna többi részével összekötő optikai kábeleket, lehetetlenné téve ezzel a két országrész közti kommunikációt. Történt mindez azért, hogy péntek este tizenhárom AN–76-os fedélzetén Moszkva mintegy kétezer orosz deszantost dobhasson le komoly ellenállás nélkül egy szuverén állam területén. Mindezt Putyin a szombat reggeli Cameronnal folytatott telefonbeszélgetésében azzal magyarázta, hogy Oroszország egy előre betervezett hadgyakorlatot tart. A kérdés csak az, hogy miért kell ehhez optikai kábeleket rongálni egy szuverén állam területén. Arról már nem is beszélve, hogy amennyiben valóban előre eltervezett gyakorlatról lenne szó, azt is – a körülményekre tekintettel – éppúgy el lehetne halasztani, mint ahogyan Moszkva azonnal leállította stratégiai erői már folyó gyakorlatát az Egyesült Államokat ért 2001. szeptember 11-i támadás után.
Itt és most nyilvánvalóan másról van szó. Moszkva azok után, hogy nem tudta politikai befolyását Ukrajna egészére kiterjeszteni és az országot érdekszférájába vonni, illetve egyelőre nem sikerült Ukrajna föderalizálását, avagy konföderalizálását kikényszeríteni, a 26 ezer négyzetkilométernyi Krím-félsziget lehasításával próbálkozik. Eközben már arra sem figyel, hogy valaki legalább behívja őket. Ez ugyan szombat reggel megtörtént, amikor a Krími Autonóm Köztársaság kétes körülmények között a napokban megválasztott miniszterelnöke, Szergej Akszjonov valóban Moszkva katonai segítségét kérte, ám az orosz katonák akkor már jó ideje ott voltak. Ez azonban láthatóan nem zavarja Putyint. Miként feltehetően az sem, hogy ennek a beavatkozásnak milyen súlyos, új hidegháborút hozó következményei lesznek. Pedig igazán zavarhatná, ha másért nem, hát azért, mert nincs minden rendben otthon sem. Az orosz gazdaság növekedése leállt, és a putyini rendszer politikai stabilitása sem a régi. Lehet, hogy épp e gondok elfedésére szolgálna „az orosz földek egybegyűjtésének” kétes és kockázatos manővere?
A szerző történész, Oroszország-szakértő
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
