Szántó T. Gábor: 1945 és más történetek

Az igazság kedvéért


A pasaréti magánrendelőben az íróasztalon megcsörrent az iPhone. A fiatalos külsejű, ötvenes fogorvos nyúlt érte. Jó ideje csend volt a helyiségben, az asszisztensnővel se váltottak szót. A kontyos nő színes lapokat nézegetett, ő az interneten kalandozva próbálta elütni az időt. Megcsappant a forgalom az elmúlt hónapokban, a városi telefon szinte sosem szólalt meg.

Felmentették a vén gecit! – üvöltötte köszönés nélkül bátyja, András.

Dani eltartotta fülétől a mobilt, de félt, hogy as?szisztensnője meghallja, ezért visszatette, és kiment az üres várószobába.

Andrásnál szólt a tévé, a háttérből hallotta a hangokat.Bátyja délelőttönként is gyakran tévézett, úgy fogyasztotta a híreket, mintha munkát végzett volna.

Mióta nem koncerteztek rendszeresen, nem is nagyon gyakorolt, legfeljebb másoknak komponált, megrendelésre.

Dani tudta, miről beszél, gyakran váltottak szót a hetek óta zajló tárgyalásról. Mindig András hozta szóba, ő pedig tompítani igyekezett dühét.

De csak bizonyítékok hiányában, próbálta nyugtatni ezúttal is. Már látta a beszámolót az egyik hírportálon.

Még jó, hogy nem tagadják le, hogy volt deportálás.

Előfordul ilyen is… jegyezte meg Dani, de ahogy kimondta, már bánta.

Ettől az ítélettől is csak nagyobb lesz a pofájuk, dühöngött András. Igaz, hogy a gettó csendőrparancsnokaként szolgált, igaz, hogy ott az aláírása a hivatalos dokumentumokon, de „megidézhető tanúk híján nem lehet kétséget kizáróan bizonyítani, hogy valóban ő követte-e el a terhére rótt cselekményeket”, idézte gúnyosan az ítéletet. Megáll az eszem! A név azonos, a szolgálati hely és idő azonos, de minthogy nincs élő szemtanú, nem lehet bizonyítani, hogy nem keverték- e össze mással. Ezzel a fal dumával jött a védő. Ez az ember irányította a gettózást és a bevagonírozást, baszki! És akkor nem lehet bizonyítani a felelősségét? Nem lehet bizonyítani, hogy ütött?

Azt mondja, hogy összekeverték valakivel.

És te elhiszed, amit ez a szemét mond? Azt mondta, voltak „túlkapások”. Így mondta: „túlkapások”. És hogy ő fellépett ezekkel szemben. És fenntartotta a rendet! A rendet, bazmeg! András dühödten fújtatott a telefonba. Egy szava se volt, hogy megbánta… hogy tisztában lenne azzal, minek volt a részese. Semmit nem bánt meg, és semmivel nincs tisztában. Egy állat!

Dani sóhajtott. Ólomsúlyt, fáradtságot és hiábavalóságot érzett, mint oly sokszor, ha Andrással vitatkozott. Bátyja lehengerlő erejével, érveivel szemben tehetetlennek bizonyult. Lebénította a belőle áradó energia, ráadásul most ő maga is elkeseredett.

Akkor sem volt maradéktalanul elégedett, amikor bíróság elé állították az excsendőrt. Hajlott rá, hogy igazat adjon azoknak, akik azzal érveltek: egy több mint kilencvenéves ember letartóztatása és bíróság elé állítása nem feltétlenül éri el a kívánt hatást, sőt visszatetszést kelthet. Nem tudta kizárólag ellenszenvvel nézni az öreget, ahogy az ügyészségről távozóban, divatjamúlt műanyag válltáskáját szorongatva lekapták a fotósok. Az emberekben nem az tudatosul, milyen bűnnek volt a részese, nem is tudják azonosítani az egykor peckes csendőrtiszttel. A rezgő fejű, zavart vénembert látva, vele fognak együttérezni, őt fogják sajnálni, az ügyre pedig csak legyintenek. Ráadásul az öreg következetesen tagadta az interjúkban, hogy személyesen kegyetlenkedett, hogy bárki belehalt volna eljárásába, vagy akár csak testi sértést szenvedett volna el. Még a humánus szót sem átallta használni egykori eljárásával kapcsolatban.

De hát mit tudsz tenni vele? Ez egy vénember, nyögte ki, de már amikor kimondta, érezte, hogy nem erre gondolt, nem ezt akarta mondani, nem is ezt gondolja igazán. Mintha csak egy valaha ráosztott szerep szerint elfogadna egy sémát, kész formát, amibe fáradtan és tehetetlenül engedi érzéseit, hogy alakot öltsenek.

Vénember? – csattant fel András. Gyilkos! Persze neked hiába beszél az ember. Na, szia! nyomta ki a telefont.



A Pasaréti úton ült az esti csúcsforgalomban. A vis?szapillantó tükörbe pillantva mérlegelte, hogy fiús arcával, alig őszülő, göndör fekete hajával vajon meddig van esélye nála húsz-huszonöt évvel fiatalabb nőknél, akikhez vonzódott, amikor András hívta, és türelmetlenül kérdezte, mikor lesz otthon.

Mire hazaért, András ott támasztotta a kerítést hivalkodóan piros Lexus terepjárója mellett. Daninak egy elegáns, de visszafogott fekete Audi A4-ese volt, nem szerette a feltűnést. Emlékezett, nőgyógyász apjuk mindig emlegette, nem kell hivalkodni a jóléttel, ebben az országban anélkül is épp elég irigye van a jobb módú embernek.

Baj van? – kérdezte Dani ijedten bátyját, aki megrázta a fejét.

Ötletet adtál.

Miféle ötletet?

Nem kell várnunk, hogy más tegyen valamit. Nekünk kell.

De mit? Tüntetést szervezni?

András lassan, titokzatosan csóválta a fejét.

Menjünk be, intett a ház felé.

Dani nem így, nem vele képzelte az estét. Egy filmbemutató utáni fogadásra akart odanézni, ahová egy barátja hívta. Fiatal színésznők, elvált újságírónők, ismerősök ismerősei. Némelyiküket kezelte, másokkal viszonya volt, s akadt, akivel mindkét módon kapcsolatba került. Ilyen helyeken és helyzetekben szeretett ismerkedni a legjobban, ahol nem a semmiből indult a beszélgetés, volt valami közös élmény, közös ismerős, oldódott a feszengés. Két-három hónapnál, esetleg fél évnél tovább sosem húzta egy-egy új barátnő mellett, s minthogy nem voltak lángoló érzelmek, nem volt túl fájdalmas a szakítás sem, csak némi keserűséget hagyott. Szülei több mint ötven éven át éltek együtt. Nehezteltek rá, hogy korai házasságából sikeresen kievickélve, negyven-, sőt ötvenévesen sem állapodik meg egy magafajta, rendes nő mellett, de nem akarta saját gyerekétől hallani mindazt, amit tudott gyerekkoruk élménytelen szürkeségéről és a magáéról. Nem akart hallani a gyerekkel kapcsolatos szorongásokról, utazások miatti félelmekről, a jólét pillanatait is megkeserítő aggodalmakról, nem akarta, hogy bármi emlékeztesse szülei bizalmatlanságára és zárkózottságára.

Mindig irigyelte Andrást, aki nagydarab, vérmes fickó létére, és a nagy népszerűséggel járó zenészélet körül adódó kihívások ellenére képes volt megmaradni a felesége és a gyerekei mellett. Lehet, hogy épp a folyamatos kihívások tették, hogy huszonöt éves házasságuk alatt, ha néha meg is csalta a feleségét, ami nem derült ki, sosem hagyta el, és a menetrendszerű összezördülések ellenére jól megvoltak. Ráadásul Andrást mintha egyáltalán nem érintették volna meg az ő életét felhőző borongások.

Mi jutott eszedbe? – kérdezte Dani a konyhában. Andrásra nem volt jellemző, hogy csak úgy felugorjon hozzá. Remélte, hogy hamar túlesnek a beszélgetésen,

András lelép, ő pedig időben odaér a fogadásra.

Nálam betelt a pohár, ült le az amerikai konyha pultjánál álló háttámlás, magas bárszékek egyikére András.

Ettől az ítélettől? – kérdezte Dani. Már amikor kimondta, érezte, hogy kérdésébe burkolva megint gépiesen ellentmondott, anélkül, hogy szándékában állt volna, anélkül, hogy véleménye mélyebb érzéseiből fakadt volna. Máskor is inkább csak itt-ott hallott-olvasott érvek munkáltak álláspontja mögött.

András bólogatott.

Hogy szokták mondani? Ez egy következmények nélküli ország. És csúszik lefelé. Tudod, mit mond ez a felmentő ítélet? A lassan, ímmel-ámmal zajló vizsgálat? Ölhetsz zsidót, büntetlen maradsz. Ha politikus vagy, lophatsz, csalhatsz. Törvényeket se kell szegned, egyszerűen átírhatod a törvényeket. Sőt, a történelmet is! Ki fog derülni, hogy Horthy is áldozat, aki a zsidók védelme miatt kellett, hogy távozzon. Nem csoda, hogy ilyen ez az egész ország. Mindig másban keresi a hibát, mindig áldozatnak érzi magát. És persze mindig megtalálja az idegenekben a felelőst a saját bajaiért.

Szerencsétlen ország. Szenvedtek ők is eleget, vetette közbe Dani. Azért nem tudnak szembenézni a felelősséggel.

Megint kívülről hallotta magát. András felcsattant, ő csitította. Idegennek érezte a saját hangját. Mintha automatikusan ellenkezni akart volna bátyjával, tompítani az érveit, az igazságát, csillapítani az indulatait.

Régebben, gyerekkorukban is ő volt a jó fiú, aki szót fogadott, aki vigasztalni akarta a szüleiket, aki kedves volt a vendégeikkel, akit mutogatni lehetett. Andrást nem érdekelték az elvárások. Irigyelte is, le is nézte természetes lényét.

És ma? – dühöngött András. Rohad szét minden. Nacionalista lózungokkal próbálják takargatni a válságot.

Meg azzal, hogy nácikat mentenek fel. Jársz te vidékre? Én igen. Kongó autópályák, bezáró cégek, munkanélküliek, reménytelenség, gyűlölet. Nyomor mindenütt. Mit számít, hogy átutalunk pár százezer forintot ilyen-olyan célra? Ahány jótékonysági koncertet adtam az elmúlt években… Gondolod, ért valamit?

Segítesz pár tucat vagy pár száz emberen, attól mások még éheznek, beledöglenek a bajaikba vagy gyűlölködnek tovább.

A politika csak a hatalomról meg a stekszről szól. És akkor itt ez a rohadt náci is!, hallgatott el.

Dani ezúttal erőt vett magán, nem szólt közbe, nem próbálta elvenni az élét annak, amit mondott.

András komoly arccal nézett rá.

Ha nincs igazságszolgáltatás, akkor nekünk kell igazságot szolgáltatnunk.

Mégis, hogyan? – kérdezte Dani, különösebb érzelmek nélkül, de András arcát látva megriadt. Ne csinálj őrültséget!

Nyugi, mosolyodott el gúnyosan András, és az asztalon átnyúlva megfogta Dani kezét, aki meglepődött.

Nem volt hozzászokva bátyja részéről ilyen gyengéd gesztusokhoz. Nem akarom kinyírni. Én igazságot akarok szolgáltatni.

De hogyan? – kérdezte Dani, és nagyot nyelt. Egy pillanatra különös izgalom fogta el. Ezúttal nem érezte az ellenállás kényszerét.

Nélküled nem tudom végigcsinálni, mondta András, még mindig kezében tartva öccse kezét. Míg néhány mondatban vázolta tervét, nem is engedte el.

Mintha érezte volna, hogy Daninak szüksége van kézszorítására, pusztán a szavaival nem érhetne el eredményt.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!