Talán még a szokásosnál is nagyobb volt a jövés-menés, hangoskodás Tiszabura főutcáján, az „oroszlános” háznál. Ritka vendég erre a csend, kiabálásra az itt élők nem húzzák résnyire a függönyt, ha díszeleg is az ablakon egyáltalán. A felnőttek sem jönnek elő bámészkodni, ha már nem bírnak kíváncsiságukkal, valamelyik gyereket küldik ki, derítse fel, mi történik odakint. Bár gyereket küldeni úgysem kellett, mentek ők maguktól. Eddig. Mert már tudják, jobb, ha az ember nem üti más dolgába az orrát. Az a jó, ha csak keveset tud vagy úgy tesz, mintha, hiszen könnyebb a lelkének, és később így kevesebb bonyodalma származik.

Hanem ezúttal túl sok autó érkezett egyszerre, nem lehetett őket nem észrevenni. Túl sok egyenruhás pattant ki a kocsikból, és vadul kiabálva akcióztak, hogy „rendőrség, tudjuk, hogy bent vannak, kezüket felemelve jöjjenek ki, ellenkezésnek nincs értelme, körül vannak véve”. Ezekre a hangokra azért már elemi erővel tör fel az emberből a kíváncsiság. S nincs erő, mely legyőzze azt, és továbbra is a szobában tartsa.

Azt hitték, akciófilmet forgatnak, olyan brazilosat, szappanoperásat. Miért is gondolták naivan? Talán mert megtapasztalták, rájuk a hatóság embere erőteljesebben szól, s ha kíváncsi, nem is kér, sokkal inkább int, parancsol, utasít. Most pedig a csuklyás emberek szavai szinte csak simogattak, barátságosan mondták az önként verbuválódó, bámészkodó sokadalomnak, „ne nézelődjenek itt, menjenek innen, jóemberek, nincs itt most semmi keresnivalójuk”. Ez pedig inkább hívó szó.

Az is fokozta a kíváncsiságukat, hogy a kommandósok mellé kamerás emberek is társultak. Több irányból filmeztek, hogy később bárki megbizonyosodhasson róla: itt a köz javára minden törvényesen, a legnagyobb rendben történt. Este már mindenki láthatta, ahogy alsónadrágos emberek sunnyogtak ki a házból, aki nem jött magától, „kézrátétel” segítséggel kihozták, földre parancsolták, majd megbilincselték, később fejüket mellközépig nyomva az autókba szuszakolták és vitték őket. A jól hallható „ne bántsák őket, ártatlanok, ne vigyék el az uramat, fiamat” kiabáláson és a „mi lesz velünk” jajveszékelésen túl olyan szakszerűen történt minden, hogy a helyieknek összenézniük se volt idejük. Mire ocsúdtak, jött a hír: a faluban még egy helyen lecsaptak a kommandósok, onnan is több embert elvittek. Már akkor elterjedt, hogy a kommandósok a házaknál sok pénzt, százezreket találtak, és nevekkel teleírt papírfecniket is.

A tiszaburaiak az elejtett félmondatokból mint puzzle-játékot összerakosgatták a történteket: a rendőrök bravúrosan két helyszínen, egy időben a „fenyegetéstől, testi kényszer alkalmazásától sem visszariadó uzsorásoktól” szabadították meg őket.

Később kiokosították őket: „látjátok, nem beszéltünk a levegőbe, megtisztítjuk a környéket az összes uzsorástól”, súgták meg nekik a jól értesült környékbeli rendőrök. És szemükkel csippentettek, hüvelykujjukat a nadrágszíjba dugva, erőt sugározva mutatták, most tényleg elszántak, nem viccelnek, lesz itt rend végre.

Az jó lesz, dörzsölték a tenyerüket akkor az emberek, és ábrándosan sóhajtozva arról álmodoztak: de szép is egy csapásra minden tartozástól megszabadulni! Magukban azt számolgatták, tervezgették, mire is költik a havi „apanázst”, azt a
28 500 forintos juttatást, amit rendszeresen a hivataltól kapnak. Akkor tényleg eljöhet a szép, új világ, ha az a pénz hiánytalanul a családnál marad. Mert tény, sok az éhes száj, de ennyi pénz együtt azért szép summa, itt, ahol a húszezresre államfőnek kijáró tisztelettel néznek. Számolgattak és reménykedtek, egymás között beszéltek a régen várt rendőri akcióról, és arról is, hogy szorul a hurok, „itten újabb fejek hullhatnak a porba”.

Ó, az uzsora nem új keletű erre, és igazán nem értik, mire várt a rendőrség eddig, mondták. Itt zajlott minden a szemük előtt, az uzsorások vagy hű embereik itt álltak a kifizetéseknél autóikkal a hivatal előtt, és ablakot letekerve csak intettek, gyere csak, barátom, ha a tartozásra nem is futja, legalább a kamatot add meg, és szívfájdalom nélkül szedték el a pénzt. A frissen felvett támogatás még meg sem melegedett a zsebükben, ugyan sírhattak, könyöröghettek, hogy legyenek belátással, ugyan mit eszünk így, mindhiába, rögtön elszedték legalább a pénz felét. Így azután hiába törlesztgettek rendszeresen, a tartozás egy fillérrel sem csökkent, sőt nőtt is, hiszen a hónap végén megint pénzért kuncsorogtak, és ha jól alakították a szerepüket, néha még kaptak is.

Persze, akadt adós, aki ügyeskedni próbált, gondolta, szerencsét próbál a másik, a harmadik uzsorásnál is, de kiváltképp jól működhetett a „banki információs hálózat”, mert az ügyeskedőre szóltak, így ne próbálkozzon, ez így nem tisztességes!
S ha volt is, aki szerencsével járt, már az első hónapban, már a legelső törlesztésnél kiderült a turpisság, hogy két behajtó is azonnal követelte tőle a pénzt, na, akkor azért zajosabb volt a behajtás.

Látta ezt mindenki, de senki nem szólt, mert nehéz a bizonyítás, bíróságra járni, tanúskodni senki nem mer, senki nem akar. Meg aztán a tiszaburaiak úgy tartották, az ő uzsorásaik végül is nem rossz emberek: jó, néha fenyegetőznek. Kis kiabálás, lökdösődés, egy-egy pofon még belefér, abba nem pusztul bele feltétlenül az ember. Senki se gondolná, hogy közük lenne hozzá, de néha egy-egy tartósan nem fizető adósnál megmagyarázhatatlanul egy-egy szoba kigyulladt. De ez lehetett a véletlen műve is, amúgy komolyabb tettlegesség, bűnügyi krónikákba kívánkozó bántalmazás nem történt. Bezzeg néhány faluval odébb, onnan tényleg rettenetes hírek érkeztek ide, ott tényleg cudar világ volt. Ott az adósnál valóban tört a kéz, a láb, néhány ujj is roncsolódva áldozatul esett. De itt szerencsések az emberek, itt ilyen azért nem volt eddig…

Ekkora kamatra pénzt felvenni őrültség, hogy lehettek ilyen mamlaszok, ilyen felelőtlenek? – kérdezték a kihallgatók a cédulákon szereplő helyiektől. Ők pedig tanácstalanul vállat rándítottak. Ahol csóróság van, ott uzsora és uzsorás mindig volt, mindig is lesz. Hallották persze a tanácsot, ne lökjék magukat szolgasorba, uzsorakamatra véletlenül se kérjenek kölcsönt, mert akkor az adósságspirálból soha nem szabadulnak. Jó, mondták erre, de az ember csak olyan, ha ő és a gyereke már három napja nem evett, gyógyszerre, cipőre kell, mindegy, ha havi ötvenszázalékos kamatra is, de kölcsönkér.

És kölcsönkér akkor is, ha a villanyát kapcsolnák ki, házát foglalnák le, vagy ha gyereke születik, az asszonyát műtik, vagy keresztelőre, torra, netán temetésre kell. És mindegy is, hogy tudja, a pénzt vagy a kapott néhány tyúk, a negyed disznó árát – amit, szorultságát kihasználva, pimaszul magasan állapítanak meg – sosem tudja visszafizetni, azért kér. Mert a teljes tartozásra sosem futja, ahhoz munkát, pénzt kellene találnia vagy nyernie, de ahhoz is kölcsön kellene, ám arra már nem kap.

Az uzsorás nagyon nem ostoba. Ha mást nem is, de számolni azt tud. Abszolút biztosra megy, a pénzét nem kockáztatja. Hát ezért van, hogy egyszer kiszalad mindenki lába alól a talaj. De jól van ez így, hiszen működik a rendszer, az adóst agyon csak nem ütik, abból senkinek haszna nem lenne. Hát fizet, és reménykedik, hátha az ő uzsorását is elviszik végre. Mert, valljuk meg, eléggé feltűnő, hogy segélyből él ő is vagy apró boltocskából, amiből igazán jövedelme sincs, mégis egyre nagyobb, szebb autóval futkározik, a háza is lassan olyanná alakul, amit csak filmeken látni.

De nem viszik el őket mind, és nem is javul a helyzet, sőt, valamivel rosszabb lesz, mint annak előtte volt. Mert az ő „bankára” most egy kicsit lapít, kamatot szed, de nem ad újabb pénzt, sőt azzal fenyegetőzik, annak is kitekeri a nyakát, aki most hozzá pénzért jönne. Ne hozzák már hírbe, uzsorásnak őt senki ne gondolja. A falu hirtelen kollektív felejtésbe zuhan, senki nem tud semmiről, senki nem beszél, nem emlékezik, hogy valaha pénzt kért volna. Arra meg pláne nem emlékezik, hogy azt kamatra kérte volna. A rendőröknek tényleg nincs könnyű dolguk, mert mit is kezdenek a papírfecnin talált nevekkel, ha csak Túró nevű emberből úgy ötvenet számolnak össze, és ha kérdeznek valakit, csak karját tárja szét: „Uzsorás, itt, ugyan már, mire nem gondolnak?!” És csak a legbátrabbak mondják ki, persze szigorúan névtelenül: „itt szólva lett”, senki ne beszéljen. Hát hallgatnak és félnek.

Mert most még elég jó, pályázati pénzből szeptember elejéig az önkormányzat minden gyereknek ingyenebédet oszt.
A picik hogy szaporázzák a lépteiket, hogy délben az ételhordójukkal minél előbb hazaérjenek! Jó ember a szakács is, ha futja, nem spórol vele, bőven osztja az ételt. Jól ugyan nem laknak vele, de jut majd mindenkinek, aki ebédidőben az asztalt otthon körülüli.

Mi lesz majd szeptember után? Erősen reménykednek, hátha lesz munka vagy pénzt nyer a falu egy új pályázaton. Lehet az is, hogy az egyik uzsorás meggondolja magát, és megint ad. Vagy lecsapnak máshol az uzsorásokra, és ide már akkor senki nem figyel, visszadöccen minden a régi kerékvágásba. Bármi lehet, mondják, mert azért van változás. Tapasztaljuk is, hiszen ahogy jöttünk, a falu határában a szántóföld közepén egy új hidat pillantottunk meg. Víz ugyan sehol nincs, de nyilván az is lesz. Mint minden, az ígéret szerint. Bár kicsit várni kell.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!