A héten Bécs-Gerasdorf polgármestere díszpolgári címmel ruházza fel, tavaly pedig Esterházy Péterrel és Röhrig Gézával együtt kapott Tolerancia-díjat. Akkor úgy méltatták: ilyenek az igazi zsidók. Hogy milyenek, arra Benedek István Gábor író, újságíró nem tud definíciót adni, de válasza – ahogy mindenre – van rá: a magyarság szerves részei, van bennük rend- és szépségszeretet. A szakmai körökben BIG néven ismert holokauszt-túlélő, egykori főszerkesztő idén lesz 80 éves. Nem készít számvetést, de elégedett életével. Ugyanakkor nem boldog, mert leginkább „őszi illat” lengedezik körülötte.
Lenyűgöző a memóriája, az életbölcsessége és a mesélőkedve. A kérdéseket szinte meg se hallja. Cikázunk időben és térben: a haláltáborok, a kitüntetések, az újságírói lét és a szépírói munkák között. Benedek István Gábor Tótkomlóson töltötte a gyerekkorát, a kis faluban szimbiózisban éltek együtt a szlovákokkal: szülei jól tudtak szlovákul, ő maga is ért tótul. Édesapja a híres tótkomlósi, majd orosházi Pipis-malom főkönyvelője, később a Bábolnai Állami Gazdaság gazdasági igazgatója volt. Több ismert rokona is van: Bródy Sándor író, Bródy Imre, a világítás Wolfram-szálas megoldásának kitalálója és Czukor Adolf, a hollywoodi Paramount filmstúdió alapítója.
Ma már csak egy rokona él Tótkomlóson, ha néha meglátogatja, az egykori zsidó temetőbe viszi első útja. „A zsidóság közelebbi viszonyban van a halállal, talán az egyiptomi fogság miatt alakulhatott ez így. A zsidók letelepedéskor először a temetőt építik, így volt ez Tótkomlóson is” – hangzik a magyarázat.
Majd jön az alapvetés: „A magyarországi zsidóság a magyarság szerves része a honfoglalás óta. A Horthy-időkben jött a szétválasztás, majd annak folyományaként a kiirtás.”
Fagy a bőr alatt
Benedek István Gábor „holokausztgyereknek” tartja magát. Hatéves korában deportálták édesanyjával, bátyjával és két nagyanyjával. Először Bécs külső kerületében, Gerasdorfban kellett dolgozniuk – 280 zsidó társukkal együtt, akiket szintén Tótkomlósról és környékéről vagoníroztak be –, majd Bergen-Belsenbe kerültek, végül Theresienstadtban szabadultak fel.
„Tavaly meglátogattak Bécsből: polgármesterek, tudósok, közéleti emberek, és az a megtiszteltetés ért, hogy édesanyámról, Braun Rózsáról egy gerasdorfi utcát neveztek el. Én írtam meg a lágerbeli történetét a Négy perzsaszőnyeg című novellámban, ami több magyar és külföldi lapban is megjelent. Németre Szita Szabolcs fordította le, bekerült a bécsi holokausztmúzeumba, ott figyeltek fel rá. Spielberg is olvasta ezt a novellámat, s amikor készített egy holokausztsorozatot a ’90-es években, csináltak velem is egy hosszú interjút. Sőt az ismert újságíró bátyámat is megkeresték Tel-Avivban” – meséli egy szuszra.
A lágerről pontos emlékei vannak: édesanyja mindig „azokról az időkről” mesélt a gyerekeinek; a konfliktusokat és a szörnyűségeket sem hagyta feledni.
„A németországi táborban a hideg nem csontig hatolt, hanem a bőr alá ment és ott fagyott meg. Elképesztő volt. Minden éjszaka felébresztettek minket farkaskutyákkal, sorakozni kellett. Nem esett meg a szívük a kisgyerekeken sem. Anyám nem unta meg a mesélést erről, és mi sem. Bosszút sosem érzett, így aztán én sem.”
Az irodalom visszavág
BIG „bosszúja” az irodalom volt, a novellái, például a Bergeni keringő című novelláskötete. „Haragot, utálatot sem éreztem. Mivel itt maradtam a volt nyilasok világában, nincs jogom számon kérni, maximum csak magamon, hogy miért nem mentem el, ahogy a legtöbb rokonom. Ők Ausztráliába, Izraelbe és Amerikába vándoroltak 1956-ban. Mi is megpróbáltuk, de a határon elkaptak, úgyhogy én többet nem próbálkoztam. Talán a magyar nyelv tartott itt.”
A Rabbiképző Intézetben tanára, Scheiber Sándor ismertette meg Arany János műveivel, amiket ma is sokszor olvas. „A Toldi 4-5. énekében a farkaskaland Tótkomlóson játszódik. Nagyon megfogott az a rész, gyakran eszembe is jutott, amikor írtam a fajsúlyosabb munkáimat. Scheiber professzor az egyik legnagyobb tudós és tanár volt, akit ismertem, sok más nyelven kívül tudott diákul is.
Vidéki voltam, ő tanított meg európai módon öltözködni, viselkedni” – meséli Benedek István Gábor, aki végül nem lett rabbi, mert úgy érezte, hogy nem volna rá alkalmas az óriási teher és felelősség miatt. Ma is az újságírás, az írás, a „dumálás” érdekli és az otthoni könyvtára, amelyben külön vannak a héber és bibliai témájú könyvek, a szépirodalmi kötetek, a latin és ógörög művek. És persze változatlanul leköti a közélet, a politika: nagy napilap-, rádióműsor- és híradófogyasztó.
Időnként nagyon feldühítik a jelenlegi események, szívesen lenne valamilyen népvezér, mondja cinkosan, de gyorsan hozzáteszi, ma már többet jár orvoshoz, mint bárhova máshova.
Emberisors-író
Nemrég látta a Saul fiát moziban, nem tudja elmondani, hogy miként tetszett. „Nem film, hanem sorstörténet, egy olyan alkotás, amely után nem tudtam megszólalni.” Ezért nagyon örült, amikor tavaly együtt vehették át a Mensch Alapítvány toleranciadíját a film főszereplőjével.
Benedek István Gábor októberben lesz 80 éves. Nem készít összegzést, azt mondja, amit akart, azt megírta, nem érez hiátust. Aranytollas újságíró, ami a legmagasabb szakmai kitüntetés. De megkapta anno a Munka Érdemrendet is egy filmért, amit Gorbacsov érkezése kapcsán készítettek. Egy összeállítás volt Magyarországról, régi híradórészletekből, amit Kádár János a saját lakásán vetített le Gorbacsovnak. „Nem nagyon érdekelt a kitüntetés, járt érte talán kétheti munkabér” – emlékszik vissza. „Hírlapíróként gazdasági kérdésekkel és a kultúra bizonyos ágaival foglalkoztam, de mindig a gazdasági rovatban dolgoztam. Ma nem lehet komolyan venni azokat az újságírókat, akiket nem érdekel a politika, hiszen az az élet maga” – összegez Benedek István Gábor.
Szépirodalommal csak a rendszerváltás után kezdett foglalkozni. Amikor látta a rendszer romjait, és 60 éves lett, nyugdíjba ment. „Az újságírói eleganciámra nem volt már szükség, helyette kard ki kard palik kellettek.” A zsidóság lett a fő témája. „Azt mondja, ugyanaz a készség és valóságérzék kellett hozzá, mint az újságíráshoz, ugyanaz a belső kötelezettségtudat, írói szenvedély vezérelte.
Nem holokausztíró, hanem emberisors-írónak tartja magát, s nemcsak könnyekről, szenvedésről ír. A komlósi Tóra című novelláskötetével lett ismert szépíró, majd novellák, tárcák, regények követték egymást, összesen 30 könyve jelent meg. Mindig töltőtollal írt, édesapjától örökölte ezt a szokást, akárcsak a bátyja.
Két héten belül Izraelbe utazik, két író-olvasó találkozója is lesz. Az 1998-ban elhunyt újságíró bátyjáról pedig rövidesen megjelenik egy emlékkötet. De elutazása előtt még egy másik nagy megtiszteltetés is éri: Bécs-Gerasdorf díszpolgárává avatják. „Ez a kitüntetés felülír mindent. Nagyszüleim az Osztrák–Magyar Monarchia szülöttei voltak, magam is Ferenc József korának lenyomatát látom a mai Bécsben. Nem hiányzik a háztartásomból semmi, csak a levegő nem rózsa- vagy liliomillatú, inkább őszies szagú, ami nem mindig kellemes.” Az író érzi a veszélyét egy új nyilas világnak, de azt mondja: számára annyi marad, hogy ül a kávéházban, beszélget és kivárja a végét…
Benedek István Gábor
A Magyar Hírlap, az Ország-Világ újságírója, a
Népszabadság gazdasági, majd belpolitikai rovatának
helyettes vezetője, a Magyarország című
hetilap főszerkesztő-helyettese, a Hírháttér című
tv-műsor alapító szerkesztője. Negyven televíziós
dokumentumfilmet írt, tanított a MÚOSZ
újságíró-iskolájában. Holnapra a világ című
játékfilmje a mozikban is látható volt. Novelláit
közölte az Élet és Irodalom, a Mozgó Világ, a
Népszava, a Népszabadság, a Holmi és a Remény
című folyóirat, továbbá a tel-avivi Új Kelet, a
New York-i Figyelő, a torontói Menora, valamint
szlovákiai, németországi és svájci lapok.
Újságírói pályafutását a Bank és Tőzsde című lap
alapító főszerkesztőjeként, majd a Remény című
zsidó folyóirat főszerkesztőjeként fejezte be.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!