Szervezett túlélés - A nézése meg a járása… - A közönséges szimpátia és a közös jövő

A változások korát éljük az emberi közösségek alakulását tekintve: a társadalmi szerepek jelenkori újradefiniálása, az urbanizáció továbberősödése, a digitális kommunikáció térhódítása mind befolyással bír a jövőbeli társas kapcsolataink milyenségére. Miközben számos evolúcióspszichológiai, biológiai, antropológiai – ismert vagy kevésbé ismert – adottságunk, genetikailag, szociokulturálisan kódolt örökségünk formálja a mai napig, kikkel, hogyan és miért is alkotunk közösséget. Ahhoz, hogy a lehetséges változásokat észleljük, nem árt tisztában lennünk ezekkel a magunkkal cipelt poggyászokkal.


Közönséges szimpátia

Egy autóbusz-megállóban véletlenszerűen összeverődött, várakozó embercsoport tagjai – bár vannak azonos céljaik (megérkezzen a busz és fölférjenek rá) – még nem alkotnak közösséget. „Egy csoport közösséggé válásának számos kritériuma van: kell, hogy legyen a csoporton belül egy hierarchia, kapcsolódások az egyének között, a csoport tagjai empátiával közeledjenek a többiekhez, legyenek közös céljaik, értékeik és hiedelmeik, amiért az egyéni célokat akár fel is áldozzák. Nagyon fontos, hogy a csoport biztonságot nyújtson minden egyednek, amiért cserébe lojalitás alakul ki a csapathoz” – sorolja a feltételeket Boross Ottilia pszichológus.

A kapcsolódások egy része persze már eleve adott, hiszen az ember eredendően társas állat, közösségbe, családba születik. Az anya-gyerek mikroközössége az egyik legalapvetőbb a létezésünk során. Ugyanakkor – teszi hozzá az egyetemi adjunktus –, mivel az ember az antropológiai meghatározottsága miatt, szemben a főemlősökkel, sokkal nehezebben születik, az anya mellett szükség van pluszsegítségre, másokkal való együttműködésre a szülésnél/születésnél.

Ebből kifolyólag egyes kutatók a közösségi kultúra kialakulását erre a momentumra vezetik vissza. (A szülés és a gyereknevelés miatt és mentén formálódnak a női közösségek. – Manapság pedig a női szerepek változásával már a lányok is „bandáznak”, azaz a hagyományos két-három fős barátságokon túl nálunk is megjelenik a nagyobb létszámú haveri kör.)

Az evolúcióspszichológia regisztrálta azt a tényt is, hogy a közösségalkotás antropológiai meghatározottságú, testi (és lelki) hasonlóság, szimpátia alapján választjuk ki a körülöttünk lévő emberek közül, kivel is fűzzük szorosabbra az ismeretséget, kivel barátkozunk.

A szimpátiaelv szerint a hozzánk (családunk tagjaihoz) hasonlókhoz vonzódunk elsősorban, de fontos, hogy a hasonlóság mégse legyen teljes (lásd barátok, házastársak választása).

Szintén a biológiai működés és a társadalmi-kulturális együtthatók kölcsönhatása függvényében beszélhetünk a serdülőkori „csoportváltásról”, mikor a szexuális érdeklődés meghatározza a közösséghez tartozást. „Óvodás korban a fiúk inkább kompetitív, a lányok kooperatív játékokban lelik örömüket. Előbbiek csatáznak, vetélkednek, utóbbiak inkább a papás-mamás, orvosos, boltos játékokban jeleskednek. Nem nagyon keverednek, kölcsönösen ódzkodnak egymás játékaitól. Ha azonban mégis egy ellenkező nemű csatlakozik a többiek játékához, kisebbségben lévén, a komfortérzete sínyli meg, feszültségérzet alakul ki benne. A serdülőkor tájékán – a hormonális változásoktól nem függetlenül, de a nemi preferenciától igen! – ez az idegenségérzet alakul át szexuális feszültséggé a másik neműek iránt” – mutat rá a pszichológus.


A nézése meg a járása…

Akár tetszik, akár nem: minden emberi közösség hierarchikus szerveződésű. Ha két ember először találkozik, máris kezdetét veszi a dominanciaharc finom játéka. Az evolúció során egyszerűen ez a közösségszerveződés bizonyult hatékonyabbnak a túlélésre, a csoport akkor működik jobban, ha van alá-fölé rendeltség, ha van, aki tematizálja a csoport tevékenységét.

Aki erősebb, jobb döntéseket hoz, és több zsákmány jut általa a közösségnek. Ez egészen odáig fajul a főemlősöknél, hogyha beköszönt a hét szűk esztendő, akkor vagy demokratikusan éheznek, és így előbb-utóbb mindenki elpusztul, vagy az erőfölényt kihasználva a hierarchia csúcsán lévők magukhoz ragadják a javakat, és csak a gyengék pusztulnak el – a faj kiválóságai örökítik tovább a géneket.

A közösségi hierarchia az állatoknál tehát az agresszió viszonylatában szerveződik. Egy kísérlet során például kiemelték a csimpánzok közül az alfa hímet, mire aztán kitört a zűrzavar, megkezdődött a helyezkedés: ki a rátermettebb? Amelyik állat magához ragadta a hatalmat, az rövid időn belül külsőleg is megváltozott: nagyobb lett az izomzata, hosszabb és fényesebb a szőre – a megnövekedett tesztoszteronszint következtében.

Ugyanez játszódik le az emberek esetében is – emlékeztet rá Boross Ottilia. „Ha egy újdonsült vezető beletanul a szerepébe, kiforrja magát, megfelel az elvárásoknak és a szerepnek, akkor átalakul az egész habitusa. Ellenben, ha valaki drasztikus gyorsasággal elveszti vezető pozícióját, lesoványodik, más lesz a tartása, a beszéde és a járása is megváltozik.”

Van az ember esetében egy nagy különbség az állati hierarchiához képest – hívja fel a figyelmet a pszichológus.

Attól, hogy valaki egy közösségben érvényesíteni tudja a hatalmát (akár túlzásokba esve, lásd basáskodás a munkahelyen; iskolai zaklatás), még nem csinálhat akármit, mivel nem egyfajta rangsor létezik, hanem egyszerre sokféle egy közösségen belül is.

Aki például egy iskolai osztályban jól sportol, még nem biztos, hogy ért a matematikához. A munkahelyen lehet, hogy a főnöke mondja meg, mit tegyen, de más szerepkörben (például egy tanfolyamon, sportklubban) ő irányít.


A közös jövő

Akárcsak a főemlősöknél, az embereknél is összefüggés van az agykéreg nagysága és a még elviselhető nagyságú csoportméret között.

A mai társadalmakban a túl nagy számú közösségek feszültséget okozhatnak az egyéneknél, személytől függ, ki mennyi közösséghez bír tartozni. Ám ha megvan a biztonságot nyújtó belső (családi, baráti) kör, akkor jobban el tudjuk viselni a nagyobb számú közösségi nyomást is.

A virtuális eszközök térnyerésével ugyanakkor egyre több az úgynevezett „tükröző felület”, melyek révén különböző közösségekhez viszonyítva alakíthatjuk ki a saját identitásunkat. Ez a társas kapcsolatok tekintetében egészen odáig vezet, hogy kialakulnak az „egyszemélyes közösségek” – él Csányi Vilmos kifejezésével Boross Ottilia. „A magam számára teremtem meg az értékeket, én tervezem meg a jövőmet, alakítom ki létezésem kereteit. Kapcsolódhatok egyúttal sok szállal számos emberhez, persze valódi közösséget nem alkotok velük, nincs közös együttműködés, empátia.”

A digitális korban se szeri, se száma a közösségi oldalaknak, ahol különféle érdeklődés, értékrend mentén társaságokba rendeződünk – itt sincs már valódi kapcsolat a személyek között, a közösségi szerveződés még kialakulatlan formájával állunk szemben. Mivel a velünk virtuális közösségben lévők identitásában egyáltalán nem lehetünk biztosak (nem tudjuk, ki rejtőzik a név mögött, nem látjuk a gesztusait, valódi hovatartozását sem ismerjük), nincs hierarchia, és a dominanciaharcnak sincs még etikettje – magyarázza a szakember, aki szerint hiányzik még az a szűrő, ami alapján eldönthető számunkra, mennyire manipulált egy-egy közösségi fórum. „A virtuális közösségek hatékonysága is megkérdőjelezhető általában, hiszen itt nincs vezető, illetve a szót magához ragadó rátermettsége, szándéka nehezebben mérhető fel a személyes kapcsolat hiányában.”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!