Nézd, ez én vagyok! Színez, kitölt, érez, elfogad

„Engem akkor »vett meg« a füzet, amikor egy feladat kapcsán elkezdtünk beszélgetni Balázzsal arról, hogy miért volt dühös legutóbb. Belerajzoltuk a bánatát egy gubancfelhőbe és elengedtük. Láttam rajta, hogy jólesett neki, megkönnyebbült, és talán legközelebb eszébe jut ez a »technika«. De nem is ez a legfontosabb. Hanem hogy alkalom nyílt arra, hogy az érzéseiről beszélgessünk. Így tanulhatja meg felismerni, megfogalmazni, kezelni azokat. Mert ezt látom a legnagyobb hiányosságának és sok pajtásával kapcsolatban ugyanez a tapasztalatom” – mondja a hatéves Balázs édesanyja, aki kisfiával hetek óta töltögeti a Nézd, ez én vagyok! című, 5–10 éves gyerekeknek ajánlott önismeretet és toleranciát fejlesztő foglalkoztató füzetet.

A Csimota Könyvkiadó gondozásában megjelent könyv szerzőivel, Győri Bori etológussal és Szamarasz Vera Zoé pszichológussal beszélgetve kiderül: Balázsék úgy és arra használják a foglalkoztatót, ahogy azt az alkotók megálmodták.

Fontos hozzáfűznivalójuk azonban az is: a füzet minden gyerek kezében saját életre kel. Nincsenek jó megoldások, itt nem kell „vonalban maradni”, bárhogy „neki lehet esni” az oldalaknak.

A szülő ideális hozzáállása jobban körülírható, mint a gyereké: „háttérben maradni, de rendelkezésre állni, amíg a gyerek töltöget – fogalmazza meg Vera. – Nagyon kontrollálóak tudnak lenni a szülők, mikor a gyerekük feladatot kap. Megmondják, hogy kell jól megcsinálni, néha még a ceruzát is kiszedik a kezéből. Ez itt agyoncsaphatja a lényeget, hiszen megakasztja az önkéntelen reakciókat, amelyeket a kérdések, feladatok váltanak ki.”

Fontos azonban, hogy a szülő jelen legyen – minden értelemben. Hogy segítsenek neki mit kezdeni mindazzal, amit a feladatok felszabadítanak a gyerekben, és hogy a szinte biztosan felmerülő újabb kérdésekre válaszolhassanak.

Hatalmas lehetőséget adhat a szülőknek a könyv, hogy jobban megismerjék és megértsék a saját gyereküket és hogy egy sor dologról – az egyéni vágyaktól a közösségi jelenlétig, közben pedig elengedésről, felelősségről, vágyakról – nyíljon alkalom beszélgetni. Mert ezek a témák maguktól és pláne logikai láncot alkotva nehezen jönnek elő.

Erre jöttek rá szülőként a szerzők és álltak neki a feladatnak szakemberként: a nyugati világban népszerű, itthon azonban még ismeretlen műfajú önismereti foglalkoztatókönyv megalkotásának.

A szerzőpáros pár éve Kisladik néven indított vállalkozása is hasonló célt tűzött maga elé, mint a füzet: az önismereten alapuló tolerancia megalapozását – kreatív foglalkozásaikon mesék és alkotás segítségével próbálták csökkenteni a gyerekekben az idegentől való szorongást. Könyvük is ugyanezt teszi sokkal nagyobb eléréssel.

A füzet otthon és iskolai közegben egyaránt használható, több osztály is dolgozik vele, benne.

„A feladatokon keresztül először a saját működésüket ismerik fel, hogy aztán életük és önmaguk összetevőit másban is meg tudják látni” – fejti ki Győri Bori, tehát felismerik azokat a vonásokat, amelyek minden emberben közösek, illetve amik egyedivé tesznek mindnyájunkat, és megtanulják azokat értékként kezelni.

„Másik célunk a könyvvel a szülőként és foglalkozásvezetőként tapasztalt önbizalomhiányos hozzáállás megváltoztatása. Hogy az »én ezt nem tudom«, »ez nekem nem fog sikerülni« típusú kijelentéseket felváltsák a »megpróbálom! « és az »ezt még nem tudom« jellegű mondatok” – teszi hozzá Vera.

Mindez elképesztően szellemes „környezetben” és folyton változó feladattípusok segítségével valósul meg. A szerzők a könyv tervezésekor is már Dániel András illusztrátorban gondolkodtak, aki nagyon izgalmas feladatnak élte meg a füzet életre keltését. A foglalkoztató eleve olyan, mintha gyerekrajzokkal lenne tele, a színtelen, grafittal megrajzolt kiegészítendő ábrákat a gyerekek töltik meg színnel, tartalommal, érzéssel. Kedvesen vezeti őket ebben a háromszemű, ötlábú kis „troll figura”, aki viccesen kommentálja a feladatokat. Nehéz tetten érni a grafikus – ahogy ő fogalmaz – „fegyelmezettségét”: András az illusztrátori feladatokat teljesen alárendelte a szerzők szakmai szándékainak, nagyon konkrét leírást kapott a hónapokon át csiszolt feladatokhoz.

„A gyerekek ebben a korban élik meg, hogy nem tudnak elég realisztikusan rajzolni és elbizonytalanodnak – mondja Bori.

– Érdemes ilyenkor megmozgatni őket, visszaadni az önbizalmukat, ebben is segítséget adhat a könyv megjelenése, hiszen az abban lévő ábrák közel állnak az ekkora gyerekek rajzi világához. Nem szorongáskeltőek.”

„A végére, a telerajzolt füzet olyan lehet, mint egy napló” – teszi hozzá Vera. Gyerekünk kisiskolás korának a lenyomata, amelyet érdemes eltennie a családoknak, hogy évek múltán elővéve felidézhető legyen, hogyan nyílt ki számára a világ és ő a világ számára.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!