Jót is tudott mondani a november 1-jén kezdődő téli üzemmódról Győri Péter, a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményeinek (BMSZKI) vezetője lapunknak: „plusz ötszáz időszakos férőhelyet tudunk biztosítani a fővárosban a rászorulóknak, összesen hat krízisautót tudunk üzembe helyezni, néhány nappali melegedő a hétvégéken is nyitva tart, ahol ételt is adnak a hajléktalanoknak”. Azonban Budapesten 160 millió, országosan 360 millió forint hiányzik ahhoz, hogy az úgynevezett lábadozók befogadóhelyei (beteg, ám kórházi ellátásra nem szoruló hajléktalanoknak) is megnyílhassanak, de a minisztérium még ki sem írta a pályázatot ez ügyben. A nyár óta működő számítógépes szoftver (KENYSZI: Központi Elektronikus Nyilvántartás a Szolgáltatást Igénybevevőkről) egy nap csak egyféle szolgáltatás igénybevételét engedélyezi a hajléktalanoknak, legalábbis állami pénzből. Ezt a számítógépes programot köteles minden ellátó intézmény használni, és az adott szolgáltatást igénybe vevő nevéhez x-et tenni, amely így „bepirosodik”, s ha aznap egy másik szolgáltatást is igénybe vesz egy másik helyen, akkor a program jelzi, hogy ez csak önköltségen lehetséges, tehát az ellátóintézmény saját büdzséjének terhére – magyarázza Győri Péter. „Nincs jogszabályi alapja a rendszernek, mi továbbra is kiszolgálunk minden hozzánk érkezőt, senkit nem küldünk el. A KENYSZI miatt már most látszik, hogy a rászorulók a napi egy meleg élelmet választják, a többi szolgáltatás igénybevétele radikálisan visszaesett, félelmet gerjeszt: nem mosatnak, nem járnak el az álláskeresésre, a sakk-körbe vagy a filmklubba, hiszen az egyszeri meleg élelem a legfontosabb” – mondja. Győri szerint a hivatal és a minisztérium bürokratikus útvesztőiben elvesznek a szakemberek által írt javaslatok, felvetések, pedig így radikálisan leromlik a hajléktalanok egészségi és mentális állapota.

Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke az eredményekre hívja fel a figyelmet: több mint 700 férőhellyel van több, mint tavaly, úgyhogy elvileg mindenkinek lesz helye, de erőszakkal persze nem tudnak senkit elvonszolni az utcáról. A szakember szerint hazánk hajléktalan-ellátórendszere az egyik legjobban szervezett, csak a kudarc jobban feltűnik, mint az eredmény és a siker, pedig azokból is van. „Egy fővárosi hajléktalannak sokkal jobbak a túlélési lehetőségei, mint például egy zsákfalu utolsó házában élő öreg néninek, vagy egy kistérségi cigányfalu munkanélküli, sokgyermekes családnak, csak ők kevésbé látszanak, mint az utcán élő hajléktalanok. Tudjuk, hogy lakásokban többen halnak, fagynak meg, mint az utcán. A hajléktalanoknak a budai kukák, a lomtalanítások, az adakozók, az alapítványok jelenthetik a túlélést, az ellátóintézményekben pedig szállást, ételt és számos egyéb szolgáltatást is igénybe vehetnek.” Vecsei szerint a lakhatáspolitikán kellene változtatni. „A hajléktalanok vastag csövön érkeznek, de csak egy nagyon vékony csövön van távozási lehetőség. Szociális baleset a hajléktalanság, amelynek rengeteg a tünete és az oka, amelyek közül jó néhány sosem mulasztható el” – fogalmaz.

Viszonylag enyhe idővel köszöntött be november 1., a hajléktalanok téli ellátásának kezdete. A belvárosban reggelenként a munkába igyekvőkkel együtt indulnak az otthontalanok is: zsákkal a kézben gyűjtik össze a kukákból mindazt, mit pénzzé tudnak tenni. Bevett, megszokott útvonalon haladnak, csöndesen, szinte láthatatlanul járnak, hogy még véletlenül se hívják fel magukra a figyelmet. Rossz tapasztalatokból nincs hiány, bárkit kérdezünk, van egy története. Zsuzsát a családja semmizte ki. Két éve él az utcán, nemrég múlt ötven. „Még csak tanulom, hogy kell itt élni. Vannak szabályok, amiket be kell tartani: jóban kell lenni a rendőrökkel, a közterületesekkel, a lakókkal, és akkor túl lehet élni. Persze volt már olyan, hogy rám szóltak, hogy ne nyúljak bele a kukába, vagy ne aludjak a padon, de bajom még nem lett belőle” – meséli, miközben szakavatott szemmel méri fel az előtte álló szemetest. Két mozdulattal beletúr, kivesz néhány üres sörösdobozt, meg egy fél pár kesztyűt. Ezt végül visszadobja, a dobozokat összenyomja, és besüllyeszti a zsákjába. Napi néhány száz forintot szed össze így, állítása szerint ez elég a legszükségesebbekre. Folyamatosan tájékozódik arról, ki, hol és mikor oszt ételt, ruhát. Néha még így is későn érkezik, ez az egyik legnagyobb bánata. „Amikor eltervezed, hogy eszel valami meleget, de mire odaérsz, már nem marad semmi. Ez a legrosszabb” – mondja. Télen nehezebb az élet. „Nem könnyű bejutni a szállókra, mert kevés a hely, ezért szerencse is kell ahhoz, hogy legyen hol tölteni az éjszakát. Ezt a regisztrációt még nem nagyon értem, de eddig sok helyen nem is vették komolyan. Persze ha bemész valahová, akkor máshová már nem mehetsz aznap, de ott tudsz fürödni, aludni, melegedni, főzni is, már ahol lehet. Ha szigorúbb lesz a szabály, télen csak aludni, nyáron enni megyek be. Ez a legfontosabb, a többit meg tudom oldani máshogy is” – vonja meg a vállát.

A Nyugati pályaudvarnál az aluljáróban minden rendelet ellenére még most is ott üldögélnek a hajléktalanok. A két Laci épp az estebédjét fogyasztja. Egyikük szobafestő volt, családi okokból már 8 éve az utcán él, másikuk 17 éve hajléktalan, előtte lovászként dolgozott. A felesége halála után vesztette el mindenét. „Dehogy megyünk be a melegedőkbe, inkább itt maradunk kint” – állítják harciasan, ám később kiderül, azért mégis vannak olyan szolgáltatások, amelyeket rendszeresen igénybe vesznek. Leginkább attól tartanak, ha bent éjszakáznak, mindenüket elveszik. Ők inkább az utcát választják télen is, a holmijukat pedig (hálózsák, takaró, egyéb személyes tárgyak) egy barátjuknál hagyják nap közben, akinek van fedél a feje felett, ők pedig csak este mennek érte. Nagyjából ezzel a felszereléssel készülnek a télre, ennél több nem kell nekik. „Megfagyni nem fogunk” – állítják. Állandó helyük a Fővárosi Bíróság közelében van, nevetve mondják, onnan még nem küldték el őket. Kicsit később egyikük már egy bolt bejáratánál próbál újságozni, a másik nem meszsze tőle üldögél. Ekkor érkeznek meg a rendőrök, névről ismerik őket. Kiterelik a felszínre a két hajléktalant. Az „újságos” Laci még visszamegy egy órára az aluljáróba, hátha összeszed egy kis pénzt, a másik Laci „hazafelé” veszi az irányt. Útközben van még egy kis dolga, be kell ugrania egy barátjukhoz, akinek otthona és munkája ugyan van, de egyedül neveli a kislányát. „Napi ezer-ezerötszáz forint között keres. Ez nem elég semmire. Mi most kaptunk kaját egy erre járótól, sokat is, úgyhogy viszem nekik, hogy egyenek ők is” – mondja, és a hátára kanyarítja a hátizsákot. Mára neki vége a napnak: evett, és amit lehetett, már összegyűjtött. Már csak aludni kell.

Budafokon, a főút melletti domboldalon már-már takarosnak nevezhető „lakóegyüttes” található. Hárman élnek itt, a 40 éves Tibor, aki élete felét az utcán töltötte („a csavargás meg a csajozás mindig fontosabb volt a munkánál” – nevet), és egy ikerpár, Ottó és András. Úgy tervezik, idén is a saját erejükből élik túl a telet. Ismernek olyat, aki este bement egy melegedőbe, de reggel már cipő nélkül jött ki a hóba. Erre nekik nincs szükségük, mint ahogy más szolgáltatásra sem. Hogy hogyan készülnek a hidegre? „Hát, kell még néhány nadrág, meg egy cipő, mert abból hiányt szenvedünk, de amúgy megleszünk. Eddig is túléltük, most is túl fogjuk” – mondja Tibor, nevetésébe végtelen szomorúság vegyül. Amikor azt kérdezzük, honnan ezek a használati tárgyak, az étel, a pénz, a válasz mindig az: „kerül, akad, szerzünk, megoldjuk”. Kérni nem szoktak, inkább összegyűjtik, amit lehet – dobozokat, üvegeket, bármit. Most éppen égetett rezet visznek majd eladni, előbb azonban elő is kell állítani azt. A különböző kábelekről, amiket egy ideje gyűjtögetnek már, Tibor levágja a dugót, majd egy kupacba halmozza őket. „A négy napos hosszú hétvégére kell a pénz” – döbbent meg bennünket, miközben gyanús folyadékot önt a rakásra, és meggyújtja. Fekete füst teríti be a környéket. Ha a műanyag leég, kész is az égetett réz. „Kilója 1100 forint. Az is valami. Még jó, hogy most nincs teniszóra, mert akkor kifüstölnénk őket” – mutat a domb túloldala felé, ahol most üres a pálya. Azzal nem nagyon foglalkoznak, ami „odabent”, a belvárosban történik a hajléktalanokkal, de azért tisztában vannak az új szabályokkal, hallják a híreket. És érzik is, a saját bőrükön a szigorítást. „Jönnek kifelé. Egyre többen vagyunk errefelé, mert ott már semmit sem lehet csinálni” – mondja. Itt még viszonylag jól lehet élni, bár őket is hajtották már el egyes helyekről, legutóbb egy éve költöztek – akkor építési terület lett az „otthonukból”. Áthurcolkodtak az út túloldalára, ahol most békességben élnek. „Eddig négyszer jártak itt a rendőrök, igazoltattak, mondták, hogy itt nem lehet élni, de aztán elmentek. Mi meg maradtunk.”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!