Politikailag meglehetősen megtépázva és borús kilátások közepette ünnepelhette abszolút parlamenti többséget hozó győzelmének első évfordulóját Mariano Rajoy spanyol miniszterelnök.
A brüsszeli EU-csúcsról azzal a tudattal érkezett haza, hogy mindenképpen Spanyolország lesz a közösség következő költségvetési időszakának egyik vesztese – a mostani ciklushoz képest 30 százalékkal kisebb kohéziós alapokra számíthat. Mégpedig azért, mert az ország minden baja ellenére az utóbbi évtizedben mégiscsak átbillent az EU gazdagabb térfelére, ugyanakkor a csapnivaló növekedési kilátások csökkentik a növekedésarányos EU-pénzeket.
Otthon a miniszterelnököt a mai katalóniai választások rémisztő perspektívája várta: eddigi országos és regionális politikai csendestársa a jobboldali katalán nacionalista CiU (Convergencia y Union) gyakorlatilag visszavonhatatlanul elkötelezte magát egy Katalónia függetlenségéről szóló népszavazás és ezzel a Spanyolországtól való elszakadás mellett. Amit – minden felmérés szerint – most már a katalánok többsége is támogat. A függetlenségi népszavazást eleve törvénytelennek tekintő spanyol kormány és a mind radikálisabb katalán vezetés padlógázzal robog egymással szembe.
De a spanyol hétköznapok sem nyugodtabbak. Egy héttel ezelőtt – idén már másodszor – országos sztrájk volt. Az ország élete ugyan nem bénult meg, de a gyáripar valóban leállt, a közlekedés a helyi közigazgatásokkal jó előre egyeztetett szintre csökkent. És ami talán a legfontosabb: az ország több mint száz városán végigsöprő hatalmas tüntetéseken a szakszervezetek mégiscsak megmutatták, hogy az elhúzódó, súlyos válság nemcsak fásultságot, beletörődést eredményez – jelentős tömegek készek aktívan harcolni egy igazságosabb válságkezelésért. És nem fogadják el Rajoy érvelését, melyek szerint ez az egyetlen lehetőség, ezt követeli tőlünk a helyzet, meg az Európai Unió.
A kormányzati recept tényleg meglehetősen brutális. Egy éve, a választások előtt még viszonylag fájdalommentes válságkezelést ígérő miniszterelnök az Európai Uniótól várt mentőcsomag fejében adókat, mindenekelőtt áfát emelt, az állami alkalmazottak fizetését viszont befagyasztotta, szabadságukat csökkentette, az állami kiadásokat durván lefaragta (az egészségügyi kiadásokat 23, az oktatásit 12, a kulturálist 20 százalékkal). Ezek a súlyos megszorítások megrendítették a jóléti állam két pillérét, az eddig példamutató spanyol egészségügyet és közoktatást – ám a gazdasági növekedést nem indították be. A munkanélküliség sem csökkent, vagyis egyelőre nem látni az áldozatok értelmét. Sőt a spanyol nemzeti bank elnöke szerint a helyzet ma rosszabb, mint 2008-ban, a válság kitörésekor volt.
Rajoy ugyan válságkezelő elképzeléseiből nem enged, de a tiltakozó megmozdulások azért hatnak rá. Amikor dühös tömegek vontak kordont a havi törlesztést fizetni nem tudó, kilakoltatásra ítélt családok otthona előtt és az utcára tett, zokogó, netán öngyilkos családanyák képei megjelentek a televízió híradóiban, a bankszféra, majd a kormány is reagálni kényszerült – és legalább a legkirívóbb esetekre kilakoltatási moratóriumot hozott.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!