Szülni a nemzetnek

Mitagadás, a férfiak akkorára tényleg elrontottak pár dolgot. Hiszen kizárólag férfiak működtek a politika minden területén, ezért szükségképpen ők indították meg 1914-ben a háborút, ők harcoltak a fronton és ők véreztek ki 1918-ra. Ők indítottak forradalmakat és ellenforradalmakat 1918–19-ben, amelyek megtorlásai még rátettek néhány lapáttal a vérveszteségre. Aztán ők vettek részt vesztesként a béketárgyalásokon és írták alá a jelentős területvesztéssel járó előnytelen békét.

Vajon milyen feladat kínálkozott ebben a helyzetben a nőknek? Hogy behúzzák a kéziféket, magyarázta Tormay Cécile, akinek a káosz után rendet csináló Horthy Miklós a keresztény női tábor megszervezéséért mindig hálás maradt. Ironikus, hogy a konzervatív nőmozgalom vezéralakja csak értékrendjében és szavaiban volt konzervatív. Hiszen pontosan úgy élt, ahogyan a század első évtizedeiben csak egy „felszabadított” nő élhetett: oktatásban részesült, sokat utazgatott egyedül, és két szenvedélye közül egyik sem a főzés vagy a gyereknevelés volt. Sokkal inkább az írás és a politika. Ha pedig nem a hagyományos nőszerep érdekelte, miért is vetnék a szemére, hogy sosem ment férjhez és szült gyermeket? Talán, mert ő kivételként tekintett önmagára, a nők tömegeitől viszont visszalépést és áldozatvállalást várt: nyugodjanak bele a zsidó hallgatók mellett a nőket is érintő numerus claususba, hiszen az egyetemeken a hely a keresztény magyar ifjaknak kell, ne akarjanak az otthonukon kívül máshol dolgozni, mert a családfenntartó férfiak elől veszik el az állást, viszont nagy kedvvel szüljenek. A MANSZ lapja, a Magyar Asszony még pályázatot is kiírt: adjanak ötletet az olvasók a gyermekvállalási kedv növelésére, s akadt is olyan pályázó, aki bedobta a közelmúltban szingliadóként kerengő ötletet, tehát fizessen, akinek bizonyos életkorig nem születik gyermeke.

A népesség fogyása miatt folytatott jajveszékelés nem volt új keletű jelenség, és nem is kizárólag magyar. Például Zola egy egész regényt szentelt a franciák vészes fogyatkozásának a 19. század végén, hiszen akkorra nyilvánvalóvá vált: Európában lassacskán esnek a születésszámok, mert a jobb életminőség reményében az emberek, ha kezdetlegesen is, de már élnek a fogamzásgátlás és a családtervezés rendelkezésre álló eszközeivel. Különösen a nagyvárosokban született egyre kevesebb gyerek. A vízfejként növekedő századelős Budapesten se volt már valódi népességgyarapodás. A növekmény a bevándorlásból fakadt – ami ekkor a Monarchia különféle (nem feltétlenül magyarlakta) szegleteiből érkező betelepülőket jelentette. Azok a magyar, cseh, morva, román, szlovák, rutén, német stb. férfiak és nők, akik aztán lehetőséget keresve a rohamosan fejlődő magyar fővárosban megtelepedtek, kevesebb gyereket vállaltak, mint szüleik vagy otthonmaradt testvéreik. A statisztikákat nézegetve azt is konstatálni lehetett, hogy minél kisebb volt a lakás, és minél távolabb esett a belvárostól, annál nagyobb volt a gyerekek száma. Tehát a gyerekek zöme akkor is szegénységbe született. 

Noha a gyerekszám már évtizedek óta lassan csökkent, az 1920-as évektől két új tényező, a háborús és területveszteségek miatt bekövetkezett népességfogyáson is lehetett aggódni. Éppen ezért – kissé bizarr módon – a Trianon-propaganda még a fiatal lányok szexuális felvilágosításába is beleszivárgott. Bár szivárgásnak aligha nevezhető az Amit a nagylánynak tudnia kell borítóján két nemzeti viseletbe öltözött kamaszlány által megilletődötten méregetett Nagy-Magyarország-térkép. A könyv megjelenésekor tizennégy év telt el a Nagy Háború befejezése és tizenegy Trianon óta: azok a lánycsecsemők, akik akkoriban születhettek, éppen az 1930-as évek elején lettek „nagyleányok”, és dr. Csaba Margit és Csia Sándorné Leicht Mária könyvéből nem csupán a testük titkairól értesülhettek, hanem arról is, miben számít rájuk a nemzet. A női táborban is mindenki tudta, hogy a trianoni határok pusztán ideiglenesek, és azt is, hogy a társadalom éppúgy az állandó harckészség állapotában létezik, mint mondjuk az egri vár védői, csak kicsit másképpen: „Oh, ma is van miért küzdeni e csonka hazában. Ma nem szurkot és vizet kell forralnod, hogy az ellenség fejére zúdítsd azokat, hanem hazaszeretetedet kell önmagadban fűtened, hogy el tudd viselni a sok lemondást és nélkülözést akkor, amikor az árulók selyemben és autókban járnak körülötted.” 

Az akkori lányok már bizonyára kisiskolás korukban megtanulták skandálni (az egyébként egy nő, Papp-Váry Elemérné által kiötlött) Nemzeti Hiszekegyet (Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában…), és azzal is idejekorán szembesültek, hogy hazájuk politikai és gazdasági helyzete nem csupán húsba vágó, de a méhükig hatoló kényszer. A nemzet azt is elvárta tőlük, hogy a havivérzésüket is honleányhoz méltó önuralommal vezényeljék le, hiszen: „…azért értékelik le olyan sokan a női munkaerőt, mert a fegyelmezetlen elemek örökös nyűgösködésükkel és munkaképtelenségükkel rontják a többi hitelét. A menstruatio egészséges nőt nem akadályoz a mindennapi munkájában, fölösleges tehát ilyenkor feküdni, nyűgösködni, zúgolódni. Egyébként pedig fegyelmezd magad és iparkodjál kötelességeidnek 100 százalékig megfelelni.” A test, különösen a női test ugyanis az anyaság révén lehet szolgálatára a hazának: „Ennek a beteg és csonka országnak csak egy testben és lélekben egészséges nemzedék szerezheti vissza az épségét, az erejét. Munkára hát! Gyomláld ki a dudvát és gazt a lelkedből és készülj testileg és lelkileg a te magasztos nagy hivatásodra.” Az ideológiai alapú gyerekválla lás és a csettintésre szülés már akkor sem volt magától értetődő. Ha célhoz is ért a propaganda, azért akadt egy bökkenő: 1925-ben például minden 100 férfira 123 nő jutott Budapesten, ezért csak a lányok 81 százaléka számíthatott férjhezmenésre. De kialakultak a modern nő dilemmái is, hiszen már a középosztályban sem volt mindig elég egyetlen kereset a család eltartásához. Ha pedig a nő nem kizárólag a férjet akarta várni, hanem biztosítani a jövőjét, a jó álláshoz hozzásegítő képzettség megszerzése a legtermékenyebb éveiben zajlott. Török Sophie egyik nőgyógyásznál játszódó korabeli novellája éppen azért szívszorító, mert főhőse, egy megesett lány véletlen félreértésből adódóan belemegy a játékba, és az orvos előtt eljátssza az eszményi várandós nő szerepét. A rendelőben töltött időre i?ú, férjezett, középosztálybeli, színmagyar kismamának hazudja magát, hogy az orvos elégedetten felkiált: „No de csak legyen sok ilyen fiatal, egészséges asszonyunk!” Miközben férje nincs, és ha vágyna is a benne növekvő kisbabára, varrónői fizetéséből nem tudná eltartani. 

Persze a Horthy-korszak népesedéspropagandája különösen annak fényében hat groteszknek, hogy az állam aztán 1939–1945 között nyakló nélkül küldte vágóhídra az állampolgárait, köztük azokat a fiatalokat is, akik már a csonka ország megerősítése céljából jöttek a világra. A többiek pedig rövidesen rájöttek, hogy van még miért összeszedni minden testi és lelki erejüket: a háború után a Rákosi-rezsim évei következtek, szigorú tiltásokra alapuló népesedéspolitikával, a Ratkó-korszakkal… 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!