Tanárok és szülők is szabadulnának a Hoffmann-féle intézményekből

Az iskolák államosításának első teljes tanéve zárult le pénteken. Bár sokan reménykedtek benne, hogy a kezdeti döcögés és káosz után minden beáll a rendes kerékvágásba, valójában csak az iskolák és a pedagógusok túlélési stratégiáinak köszönhető, hogy nem történtek nagyobb fennakadások. Ez azonban nem jelenti, hogy a gyerekekkel nap mint nap foglalkozó tanerőt nem viselte meg az elmúlt másfél tanév hercehurcája, vannak, akik magánintézményben, mások külföldön keresnék a boldogulást, akár pályaelhagyás árán is.

A negyvenes éveiben járó Tünde egy vidéki kisváros szakközépiskolájában tanít, reményei szerint csak az év végéig. Azt meséli, hogy a tantestület életére és viszonyaira teljesen rányomta a bélyegét a rossz hangulat. Mivel a megemelt kötelező óraszám mellett egész évben 30 napot kötelesek ingyen helyettesíteni kollégáikat, ha szükség van rá, már annak sem tudnak teljes szívvel örülni, hogy egyik fiatal munkatársuk gyermeket vár, és sokszor kell helyette órát tartani. „Az állam mossa kezeit, és az emberek a legalsóbb szinteken ugranak egymásnak, pedig mi alapvetően egy jó kollegiális közösség vagyunk” – mondja Tünde. A megemelkedett munkaterhek, a kötelezően bent töltendő órák és a felesleges adminisztráció végül az igazi, gyerekekkel végzett munka rovására mennek, a tanárok pedig már nem szívesen vállalnak el olyan pluszfeladatokat, mint például a kapcsolattartás egy testvériskolával.

„Mikor az emberek meghallják, hogy a kötelezően az iskolában töltendő 32 óra miatt a tanárok sipákolnak, akkor azt gondolják, hogy mi el vagyunk kényeztetve, de arról senki nem beszél, hogy mi otthon is dolgozatot javítunk, készülünk az órákra, akár hétvégén is. Így akár 60 órát is dolgozunk egy héten, nyáron pedig magánórákkal próbálunk egy kis pluszpénzt szerezni.” Ráadásul Tündét az életpályamodell bevezetésével való takarózás is felháborítja, a portfólió kitöltését nem tervezi (idén nem is tartozott bele abba a körbe, akik előreléphettek volna), a fizetése pedig nagyságrendileg 10 ezer forinttal csökkent. De összességében mégiscsak az keseríti el leginkább, hogy a pedagógustársain úrrá lett a fásultság, és mivel minden küzdelem a kormány intézkedései ellen kudarccal végződött, inkább próbálnak nem is foglalkozni a problémákkal.

Tünde keresi a kiutat, és szeretné elhagyni az állami oktatást. Több magánintézménybe is jelentkezett, egyelőre azonban nem biztos, hogy felveszik, mert állítólag tolonganak a Hoffmann-féle intézményekből szabadulni akaró tanárok. Így van ezzel egyre több szülő is. Akinek van pénze és teheti, próbálja átmenekíteni a gyerekét az állami akolból a magánszférába. Tündét is több fronton érinti a köznevelési reform, kislánya ugyanis szeptembertől iskolába megy. „Minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy ebbe a rendszerbe betegyem a kislányom, bár egyelőre kénytelen leszek” – meséli. Tündééknél végső kétségbeesésükben a külföldre költözés is szóba került, ott azonban a nulláról kell majd kezdeni, ráadásul családi tragédiaként éli meg, hogy hátra kellene hagyni a nagyszülőket. Egy fővárosi általános iskolaés gimnáziumban idegen nyelvet tanító Eszter még csak két éve dolgozik az állami oktatásban, de már most azt mondja: nem tudja elképzelni, hogy évtizedek múlva is ebben a rendszerben dolgozzon. Már múlt szeptemberben is számtalan nehézséggel szembesült.

Kezdődött azzal, hogy tankönyvet igen, munkafüzetet azonban nem lehetett rendelni az állami tankönyvelosztótól, így ezt neki kellett intéznie. Hetekig fénymásolatokból kellett tanítania, de így szerencsésebb volt, mint néhány kollégája, aki decemberig könyv nélkül volt kénytelen órát tartani. A fénymásolás ráadásul nem egyszerű feladat manapság az iskolákban, a fenntartó által egy hónapra biztosított papír ugyanis egy hét alatt elfogy, de volt olyan hónap is, amikor egyáltalán nem kaptak.

„Ilyenkor jön a dilemma, hogy mi a jobb: saját kontóra behozni papírt és kiszolgálni a rendszert, vagy ellenállni, hogy elakadjon a rendszer, de annak a diákok látják kárát” – mondja Eszter. Ha betörik egy ablak, akkor az általában hetekig úgy marad, az annyira bonyolult procedúra végén reagál a fenntartó az igényekre. Ezért is történhetett, hogy Eszterék iskolájában a kis elsősök a nagyok padjaiban üldögéltek hetekig, ahonnan még a lábuk sem ért le.

Tündéhez hasonlóan Eszter is azt látja, hogy a tanárok egyre több mindent viselnek el, egyre magasabban van az ingerküszöbük. Amin néhány hónapja még zúgolódtak, ma már szó nélkül megcsinálják, mert nincs más választásuk, és ezt Eszter nagyon kiábrándítónak tartja. „Az életpályámat nem ilyen túlélő, megalkuvó rendszerben képzelem el, ezért ha minden így marad, valószínűleg váltanom kell majd.”

Megalakult a Nemzeti Pedagógus Kar

Szombat délután tartotta alakuló ülését a Nemzeti Pedagógus Kar, amelybe az ország összes állami fenntartású oktatási intézményében dolgozó tanár automatikusan bekerül. Az elnök Horváth Péter, a győri Révai Miklós Gimnázium igazgatója lett, helyettese Szeleczky János egy Heves megyei iskolaigazgató. Az MSZP szerint a kar az erőszakos oktatáspolitika szimbóluma. Mint arra a Pedagógusok Szakszervezete korábban felhívta a figyelmet, a kar felállításának menete teljesen átláthatatlanul történt. Az alapszabályban pedig van egy pont, amely lehetővé teszi, hogy a testület minden hatáskörét az elnökre ruházza, ez pedig hatalmas kockázatot rejt magában, gyakorlatilag lehetőség van rá, hogy az egész szervezetet egy ember irányítsa. A küldöttek kiválasztása is furcsa módon történt. Mint azt Kőrösiné Merkl Hilda, az NPK előkészítő bizottságának elnöke a Magyar Nemzetnek korábban elmondta: a küldöttek megválasztásában minden tizedik pedagógus vett részt, 15 ezer 542 fő szavazott, de hogy kire hány voks érkezett, nem rögzítették, a legtöbb támogatást kapó jelölteket a létszámkeret erejéig sorsolták(!) be a küldöttgyűlésbe.

Arról azonban semmit nem tudni, hogy a sorsolás hogyan történt.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!