Tabukról a penge élén – Testről és alvásról – Szeifert Natália írónővel beszélgettünk

– Az altatószerekről című regény egyik fő témája az álmatlanság, többek között ez köti össze a két női karaktert, akiknek a sorsát párhuzamosan ismerjük meg. Miért foglalkoztatta ennyire a téma?

– Az alvászavarhoz sok negatív képzet társul, például, hogy aki nem alszik jól, annak rossz a lelkiismerete, pedig nagyon sok embernek van gondja az alvással. Már akkor tudtam, hogy ezt a témát hosszabb írásban akarom majd vizsgálni, amikor nekem voltak ilyen problémáim, de érintőlegesen minden írásomban megjelenik. Körülbelül 8 éve voltam a saját alvászavarom mélypontján, akkor külső segítséget kellett kérnem. Ha másokkal beszélgettem erről, egyrészt kiderült, hogy sokan érintettek, másrészt az is, hogy nem szívesen beszélnek róla. Nekem is évekig tartott, mire orvoshoz mertem menni, ehhez egy hosszú, zaklatott, stresszes időszak kellett. Sok problémám volt, amiknek csak következménye lehetett, hogy nem tudtam aludni. Rengeteg dolog vezethet alvászavarhoz, általában lelki problémák hozadéka.

– A test és a lélek összhangja, az egymásra gyakorolt hatásuk nagyon hangsúlyos az írásaiban. Szerepet játszik benne, hogy évekig ápolóként dolgozott az egészségügyben?

– Rövid, de fontos része volt az életemnek, a mai napig dolgozom belőle. Nagyon erős érdeklődés vitt az egészségügybe. Az emberi lélek működését meg lehet tanulni könyvekből, a testét nem egészen. Én is sokat voltam beteg kiskoromban, később az anyukám került kórházba, ezért 9 éves korom után sokat voltam egyedül. Elég korán szembesültem azzal, hogy bár a lelki dolgoknak nagyobb jelentőséget tulajdonítunk, elsősorban mégiscsak fizikai lények vagyunk. Hiába szeretett volna az anyukám velem lenni, ha a kórházban feküdt, és a teste megakadályozta ebben. A testünk berak minket valahova az életben, és bármennyire is szép dolog a lelki élet, a fizikai valónkban gyökerezik, és mindannyian a romlása felé közeledünk. Foglalkoztat, hogy ennek milyen lelki következményei vannak. Test és lélek számomra teljesen elválaszthatatlan dolgok.

– A regény egyik szereplőjét az rántja ki a legmélyebb depressziós időszakából, hogy önkéntesként rákos betegeknek olvas fel egy kórházban.

– A segítő pozíciója mindig önterápia is, ez így volt az én életemben is. Közhely, de mások problémája ráébreszthet arra, hogy nem is vagyunk akkora bajban. A kórházegyébként is nagyon érdekes, izgalmas világ, az ott dolgozók csodálatra méltó munkát végeznek, az ismert körülmények között. Nem véletlen, hogy az álmatlanság mellett a kórház is szinte minden szövegemben megjelenik. Én többnyire haldoklókkal dolgoztam, megint közhely, de mindenki élete egy regény. Ők abban a helyzetben, amikor találkoztunk, a végén voltak a „regényüknek”. Természetesen senkinek a történetét nem írom meg egy az egyben, de építkezem belőlük. A halál már egyébként is viszonylag korán jelen volt az életemben, 14 éves koromban első közeli halottam a nagymamám volt és fiatal voltam, amikor az anyukám meghalt, aztán hamarosan több közeli családtag. Kezdenem kellett valamit azzal, hogyan lehet őket elengedni, és utána tovább élni. Szinte a tudósok kíváncsiságával érdekel, hogy mi történik az élet végén itt és ott.

– Üdítően nyíltan ír a főhősei szexuális életéről is. Mennyire nehéz ezt anélkül megtenni, hogy vulgáris vagy éppen finomkodó legyen?

– Úgy érzem, a szavak és az őszinteség tekintetében is szegényesen állunk, a szexualitás a halálhoz hasonló tabu. Fura a nyelvünk, mert a téma kapcsán többnyire vagy vulgáris, vagy orvosi kifejezéseket tudunk használni. Én inkább a vulgárisra szavazok, a szövegkörnyezettel lehet sokat finomítani ezen. Mégis pengeélen táncol a szöveg, hogy ne legyen se prűd, se közönséges, miközben őszintén szeretne beszélni. Amivel a művészet elkezd nyíltan foglalkozni, az előbb-utóbb átszűrődik a hétköznapi életbe, beszédbe is. Emellett van bennem egy ősbizalom az olvasók iránt, szerintem ők helyükön tudják kezelni ezeket a dolgokat.

– A regény két főszereplőjének látszólag rendben van az élete. Egyikük ki is mondja, hogy ha egy nőnek van férje, gyereke, és nincsenek anyagi problémái, akkor minden probléma nyavalygásnak tűnik a külvilág szemében. Jellemző ez a női sorsokra?

– Célom volt, hogy a főhőseim ne legyenek kapásból szélsőséges, válságos helyzetben, az túlságosan leegyszerűsíthetővé tenné az egészet. Problémái nem csak azoknak lehetnek, akik betegek vagy szegények, nem kell ahhoz klasszikus értelemben vett tragédia, hogy valaki rosszul érezze magát.

– A női sorsokat kíméletlen őszinteséggel ábrázolja. Küldetésének tartja, hogy ez a női szempont ilyen erősen érvényesüljön az írásaiban?

– Igen, de az őszinteség jóval fontosabb, mint hogy női vagy férfi a főszereplő. Az előző kisregényemben, a Lázban is egy nő volt az elbeszélő, de az azóta eltelt öt évben rengeteg dologgal kísérleteztem, írtam például férfi szemszögből is, ez inkább csak játék, nem tartom olyan fontosnak. Az néha kicsit zavar, amikor női könyvnek skatulyázzák a regényt, de valójában ez sem baj, mert minden címke egy vezeték, amin keresztül eljut hozzá egy-egy olvasó.
 
– Milyen visszajelzéseket kap férfiaktól a regényről – hogyan olvasnak ők a női lélek rejtelmeibe mélyedő könyvet?

– Ez nagyon izgalmas, korábban is érdekelt. Sok férfi olvasótól kaptam olyan visszajelzést már az első könyvemnél is, hogy sokat megtudtak belőle a nőkről, pedig kicsit féltek elolvasni. Szerintem mind a két nemben megvan az igény arra, hogy jobban megértse a másikat. Elsősorban talán nem is a téma dönti el, hogy férfi vagy női közönsége lesz-e egy könyvnek, hanem a szerző neme.

– Nehezebb női íróként boldogulni?

– Azt nem tudom, hogy nekem miért volt ilyen rohadt nehéz. 2005 óta publikáltam folyóiratokban, és azt mondhatom, jól fogadták az írásaimat. Az első kötetem mégis nehezen, magánkiadásban jelent meg, és el kellett telnie 5 évnek a mostani könyvig. Nem tudom, hogy ennek ahhoz van-e köze, hogy nő vagyok. Szerintem nagyobb szerepe volt annak, hogy az előzőnél részben még vidéken éltem. Ez nagyobb akadály, itt kell lenni, Budapesten.

– A regényben a két főhős története párhuzamosan fut, csak egyszer találkoznak, és bár nagy hatással vannak egymásra, nem beszélgetnek. Miért választotta ezt a megoldást?

– Nagyon érdekel a hálózatelmélet, a „hat lépés távolság” elmélete is, amelyet egyébként Karinthy a Láncszemek című novellájában jegyez le elsőként. A játék szerint, a világon mindenki legfeljebb hat „kézfogásnyira” van egymástól, legyen szó, mondjuk, rólam és egy chilei bányászról. Ma, különösen, ha egy városban élünk, ennél is közelebb vagyunk egymáshoz, kevesebb láncszem választ el – vagy köt össze. Ha elkezdenénk kutatni a múltunkban, kiderülhetne például, hogy mindketten részt vettünk egy koncerten, ami nagy hatással volt ránk. Lehet olyan ember az életünkben, aki mindkettőnkre nagy hatást gyakorolt, például egy barát vagy egy tanár, mégsem tudunk egymásról. Attól, hogy nem derülnek ki, ezek kicsi kapcsok a többi emberhez, és szerintem nagyon jó lenne, ha erre néha gondolnánk. Nem tudhatjuk, hogy mi a közös bennünk a villamoson szemben ülővel, vagy éppen azzal, aki ránk üvölt a közértben.


(A hálózatelméletről szóló írásunkat lásd a december 9-i Vasárnapi Hírek 30. oldalán.)
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!