Nem várt népszerűségre és keserű tapasztalatokra is szert tehetünk, ha átvállaljuk egy szülőtől a tankönyvek és füzetek bekötésének gyűlölt feladatát.
A szeptemberi tanévkezdés legidőigényesebb feladata a tankönyvek új ruhába bújtatása. Már a boltban gondba kerülhetünk: melyik csomagolópapír jó, kellőképp tartós, de nem is csúnya, és még az ára sincs az egekben… Ha sikerül választani, úgy hisszük, túl vagyunk a nehezén. Pedig a gondok még csak ekkor kezdődnek!
Először is: hamar rádöbbenünk, hogy a tankönyvek alakja egyáltalán nem felel meg a könynyen csomagolhatóság alapvető kritériumainak. Vagy túl vastagok, vagy túl vékonyak, a kemény borító rossz, a puha még rosszabb, mindegyik más méretű, és ha még ez nem lenne elég, biztos, hogy a rossz felére ragasztjuk a matricát. Egy gyereknek legalább nyolc tankönyve van, és a hozzájuk tartozó munkafüzetek és füzetek sem maradhatnak borítás nélkül. Meg a szótárfüzet. Meg a leckefüzet. Meg az ellenőrző. Meg a...
A csomagolópapír-kérdés családi viszályok kirobbantására tökéletesen alkalmas. A gyerek a szép fényes, nyuszis/kutyás/színésznős verziót preferálja, a szülő a tartósnak tűnő vastagabbra voksol. Utólag kiderül, hogy mindketten tévedtek: a fényes típus úgy veti le magáról a celluxot, mint szilaj paripa a kantárt. A vastagról, ami valószínűleg a tapétaosztályról keveredett a tanévkezdő csomagok közé, hajtogathatatlan. A legértelmesebb dolog, amit ilyen helyzetben tehetünk: fogjuk a tegnapi újságot, és beletekerjük a könyveket.
A kreatívabbak házilag oldják meg a füzetcímkéket is, az igazán fanatikusok pedig még díszítik is tankönyveiket. Mire ezeket a tapasztalatokat beszerezzük, eltelik több mint két óra, a végső döfést azonban az asztal túlsó felén szerénykedő (mégis impozáns méretű) füzethegy adja. Ezeket is be kéne csomagolni.
Egy rutinos anyukának már eszébe sem jut sima kék meg piros füzetekkel bajlódni, inkább megveszi a kicsit drágább, de már „gyárilag” mintás darabokat. A mazochisták viszont a füzeteket is bekötik – viszont számunkra hamar kiderült, hogy ez sem nevezhető költséghatékony megoldásnak. Hiába sokkal olcsóbb a sima füzet, a papír bizony pénzbe kerül, egy tekercsből pedig nem lehet az összeset kistafírozni. Volt még a „bebújós” fólia, mint opció: ebbe elég egy szempillantás alatt behajtogatni a füzet fedlapjait, és kész is. A korábbi tapasztalatok azonban azt mutatták: amilyen könnyű bebújtatni, olyan könnyen ki is bújik (természetesen magától).
A legjobban azok járnak, akiknek egyáltalán nem kell bekötniük a könyveket. Igen, van ilyen, és van rá magyarázat is: jó, ha a diák tudja, melyik könyvet kell elővennie a táskából, ezzel is időt spórol meg. Itt lépne viszont képbe az öntapadó borító, amely átlátszó, ezt viszont jobb, ha elfelejtjük. Mi hosszasan kísérleteztünk vele, többször magunkhoz ragasztottuk, míg végül sikerült egy füzetet beburkolnunk vele. Az más kérdés, hogy a fólia alá rengeteg kutyaszőr és morzsa került, ráadásul „buborékos” maradt a füzet felszíne, így esztétikusnak semmiképp sem nevezhető végeredményt kaptunk. A további csomagolásról viszont inkább lemondunk, mondván: jó lesz ez úgy is, ahogy van. Három óra megfeszített munka végeredménye: 11 bekötött könyv, 4 füzet. A maradékra boruljon inkább szemérmes homály.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
