Tantermek hősei

Egy kis barkácsolás

Idő és pénz – ebből a kettőből nem sok van a pedagógusnak. És ha egy kicsit is odafigyel a munkájára, mindkettőből még többet veszít.

Érettségi, tanévzáró műsor, a nyári táborok szervezése – utolsó erejükből próbálnak még egy kicsit kitartani a tanárok. Pedig amúgy sem volt könnyű ez az év, még a rutinos pedagógusoknak sem. Tovább növekedtek ugyanis a terheik. „Közhellyé vált mára, hogy kréta meg filc csak akkor van a teremben, ha te viszel. Azt pedig nem gondoltuk volna, hogy egyszer ez lesz a legkisebb gondunk, már ami a pénztárcánk terhelését illeti” – kezdi az immár lassan 20 éve pedagógus Imre. Egy vidéki gimnáziumban tanít, matematikát és földrajzot. Az Európa-térkép, amit a táblára szokott kiakasztani, az évtizedes használatot megunva idén februárban szétmállott, mindenkinek ő nyomtatott – otthon, a saját, színes nyomtatójával – térképet, de, ahogy mondja: „kicsire nem adunk, a többit meg lenyeljük”.

„Elromlik a projektorban az izzó? 50 ezer forintos tételről beszélünk, de nem fizeti ki az iskola, ha vetíteni akarok, akkor oldjam meg. Meg is oldottam, saját zsebből, csak ebben a tanévben kétszer. Ha már az elmúlt 25 évben kidolgoztam magamnak azt a körülbelül 3000 PPT-t, amivel kiegészítem a tananyagot, akkor tudjam használni is, nem? Miközben a DVD-t, amit levetítek az órán, szintén én veszem, és a saját videómat hoztam be, amikor kazettáról akartam valamit megmutatni. Azóta is ott van bent” – vonja meg a vállát egy fővárosi gimnázium magyartanára, Endre.

„Ja, a tankönyv. Van egy, amiből tanítani lehet, meg az a másik, amiből tanítok úgy általában, de ha vizsgafeladatokat kell csinálnom, mondjuk 90 kisérettségizőnek, akkor azért nem árt, ha van más segédanyagom is. Amit vagy megveszek én, 6-10 ezer forintért, vagy a neten vadászom össze, otthon. Mint ahogy teszem egyébként minden esetben, amikor valami olyat keresek, ami a gyerekek érdeklődését is felkelti. Zenei videókat vagy kisfilmeket, friss szövegeket – amiket nyelvtanárként óráról órára használok. Molyolok is vele otthon akár 2-3 órát is, egy anyaggal, amit aztán az órán 20 perc alatt átveszünk” – magyarázza Dorka.

Hasonló praktikákkal operál Judit is, aki szintén angolt tanít egy fővárosi gyakorló gimnáziumban. Szerinte a legfontosabb, hogy nyitott szemmel kell járni és olyan eszközöket használni, amelyek a gyakorlati használat felé „lökik” a tantárgyat: nemrég a turistabuszok mellől csent angol nyelvű Budapest-térképeket, de rendszeresen „lenyúlja” külföldön az étlapokat is. „Ez nem pénz kérdése, hanem a figyelemé” – mondja Judit, aki szerint némi pluszenergia, például a dolgozatok értékelésekor (hogy ne csak egy jegyet írjon a lap aljára, hanem egy pár soros megjegyzést is) sokat lendíthet egy diák teljesítményén.

„Jó, ha az osztályközösség és a szülők kreatívak. Tavaly volt nálunk egy felhívás: aki tud, jöjjön és fessük ki együtt a tantermet. És jó lenne, ha hoznának festéket meg szerszámokat is. Jelentem tisztelettel: a fél terem ki van festve. Meg a plafon. De ennek is nagyon örülünk, köszönjük az apukáknak!” – nevet Kati, egy vidéki általános iskola igazgatóhelyettese.

„A vállunkon visszük az iskolát” – összegez a Somogy megyei településen tanítónő Erika, aki szerencsésnek érzi magát azért, mert a családi háttere lehetővé teszi, hogy a kollégáinál is többet áldozzon a munkájára. Például férje cégében fénymásol, laminál. Számára sokat jelent az a tankönyvcsalád, amelyből matematikát tanított, mert mögötte egy eszköz- és tapasztalásalapú módszer áll. Ez a könyv most már nem rendelhető meg, így külön energiákat emészt fel, hogy mégis az alapján taníthasson. „A digitális tábla egy csomó mindent nem pótol: színes rudat, pálcikát, korongot – sorolhatnám. Ezeket mind magam veszem meg, mert semmire nincs keret, viszont elengedhetetlenek ahhoz, hogy a gyerekek tapasztalati úton ismerkedhessenek meg a matematikával.”

„Rengeteget gyakorolunk a gyerekekkel, amit régebben nem igazán szerettek. Egyszer mézeskalácsot sütöttem, és bevittem, aki jól válaszolt, kapott belőle. Azóta be kellett vezetni a szabályt, hogy ilyen csak havonta egyszer van, különben nagyüzemi sütödét nyithatnék” – mosolyog az általános iskolai tanítónő, Réka. Hozzá hasonlóan többen is mesélik: pici matricákat, esetleg színes keménycukorkát, netán saját kézzel készített kis szívecskéket és bogarakat (ez a fekete pont, csak így nem olyan szigorú) készítenek. „Sok idő meg némi pénz, nyilván. De annyira megéri csinálni” – Emília legalábbis így látja, pedig számításai szerint eddig nagyjából ezer papírbogarat és ugyanannyi szívecskét használt el.

„Hogy mennyi időt vesz el pluszban az iskola? Kiszámolni sem lehet. Csak egy múlt heti példa: három, a kerületben lévő gimnáziumból kellett valakinek elhozni az emelt szintű érettségiket. Én voltam az a valaki, aki benzint nem kímélve, a délutáni dugóban elpöfögtem értük” – Dorkának már nincsenek illúziói, ahogy a többieknek sem. Azt mindegyikük megjegyzi, hogy mostanság jóval több energiát és pénzt emészt fel a munkájuk, mint korábban. „Egyre több a »kistáskás« kolléga, aki belefáradt abba, hogy otthonról hordja be a maga vásárolta eszközöket, teljesen jogosan elkezdték sajnálni az időt és a pénzt, amit számolatlanul áldoztak az iskolájukra – mert egyre csak nőnek a lyukak, amelyeket nekik kell befoltozni” – mondja Erika, kissé lemondóan. És nap mint nap jön valami újabb nehézség.

A nyártól Dorka már előre retteg. „Tavaly nyáron a gólyatáborba úgy vittünk el 100 gyereket, hogy a KLIK előtte szólt, semmilyen hivatalos igazolást erről nem adnak, mert akkor ki kellene fizetniük a túlóránkat. Így viszont úgy mentünk el a szinte ismeretlen gyerekekkel, hogy ha bármelyiküknek baja történik, netán elvész az a 3 millió forint, amit egy borítékban dugdostunk, hogy fizessük belőle a költségeket, akkor csak minket lehetett volna felelősségre vonni. És tettük mindezt ingyen, hiszen hivatalosan nem nyaraltattunk. Idén is szólt a KLIK, hogy ők nem vesznek tudomást a nyári foglalkozásról. Az igazgatónő viszont közölte: ezt nem engedi többet, valamilyen papírt összeeszkábál, hogy legalább valamennyire védve legyünk. Most akkor nyugodjak meg?”

Már a legboldogabb sem boldog

„Az én énektanárom a világ legboldogabb énektanára: mosolyogva kiabál, úgy csinál, mintha ő írta volna a Varázsfuvolát és Haydn lenne a férje – mondja Eszter, egy budai általános iskola felsős tanulója. Hallgatósága felnőtt tagjai már éppen nevetni kezdenének a kedves jellemzésen, amikor a kislány hozzáteszi: – Tényleg nagy baj lehet az iskolában, ha ő is tüntetni megy…”

Tényleg nagy lehet a baj, ha már a gyerek is észreveszi. Az elmúlt hónapokban megannyi tanárral beszélgetve a legtöbbször azt halljuk: „mindenki ki van akadva” – ennek okait már felsorolni sem érdemes. Következményei viszont nem „csak” a pedagógusokra vonatkoztatva vannak, hanem a gyerekek közérzetére, tanulmányi előmenetelére is.

„A gyerekekre hat a pedagógus lelki egészsége, ahogy a szülőé is” – hangsúlyozza Ilok Andrea pszichológus, aki úgy látja, hogy egyre több a figyelem- és tanulási zavarral küszködő gyerek. A bővülő tananyag, a frontális oktatási forma csak hangsúlyosabbá teszi ezeket a nehézségeket. Szerinte nagyobb hangsúlyt kellene fektetni arra, hogy az iskolák minden dolgozója jól érezze magát, elégedett legyen. Az oktatási reformban bevezetett életpályamodell a pedagógusok körében konfliktusforrások előidézője, a rengeteg adminisztráció, megmérettetés pedig növeli a stresszmértékét. Ez a teljesítőképesség és a harmonikus munkavégzés terhére mehet. Ezt az időt és energiát a kreativitás kibontakoztatására, a nyugodt, elmélyült felkészülésre, a kapcsolattartásra kellene fordítani. „A gyereknek, aki a jövő generációját jelenti, ez a legfontosabb. Önbizalomra van szüksége, ennek eléréséhez viszont nélkülözhetetlen az őt körülvevő személyek lelki egészségének ápolása.”

A nagyobb diákok már értelmezni is tudják, hogy mi történik körülöttük. „Többet látnak, tudnak, értenek, mint azt feltételeznénk róluk” – árulja el Nagy Péter, aki egy budapesti középiskola pszichológusaként napról napra szembesül azzal, hogy a gyerekek mennyire érzik tanáraikon a feszültséget. „A kaotikus állapotok, például a tankönyvek esetében, nagymértékű bizonytalanságot szülnek bennük, és hiába nem beszélnek erről a diákokkal, ezt nem lehet elrejteni a gyerekek elől. Például felröppent a hír, hogy a szakközépiskolákból szakgimnáziumok lesznek, de senki nem kommunikál erről velük, folyamatos lebegtetés van egy csomó dologgal kapcsolatban” – mondja a szakember kiegészítve azzal, hogy a hagyományosan alacsony presztízsű tanári hivatás még lejjebb értékelődik így a pályaválasztás előtt álló diákok szemében. „Tíz gyerekből, akinek egyáltalán megfordul évfolyamonként a fejében, hogy tanárnak menjen, 1-2 kezdi el a szakképzést” – mondja a pszichológus. Így pedig már a szakma túlélését is veszélyeztetik a körülmények.

 

Megbecsült, de alulfizetett

A pedagógusok társadalmi presztízse hagyományosan ellentmondásos képet mutat, és ez nem csak Magyarországon van így. Ennek egyik oka, hogy egy olyan szakmáról van szó, amely sokféle munkakört takar, és egészen másképp tekint a társadalom egy óvodapedagógusra, egy szaktanárra vagy éppen egy középiskolai tanárra. A 19. század végén, amikor a legtöbb európai országban elindult a népoktatás, még igen magas volt a középiskolai tanárok anyagi és társadalmi megbecsültsége, ez azonban sokat romlott, amikor az oktatás, ezzel párhuzamosan a tanárképzés is tömegessé vált – állapítja meg Fónai Mihály és Dusa Ágnes Réka A tanárok presztízsének és társadalmi státusának változásai a kilencvenes és a kétezres években című tanulmányukban.

Ahogy az iskolarendszer egyre alacsonyabb szintjeire megyünk le, a pedagógusok megbecsültsége és a jövedelme is egyre kisebb.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem csak a magyar pedagógusok alulfizetettek, a jövedelmekben nem kényeztetik el a tanárokat szinte sehol a világon. Ugyanakkor még így is, a nyugat-európai bérek négyszer-ötször magasabbak, mint a magyar tanári fizetések, de a környező országokhoz képest is rosszul állunk. Az Amerikai Egyesült Államokban dolgozó tanárok körülbelül hatszorosát keresik magyar kollégáik fizetésének, bár még így is csak az átlagos bérszint középmezőnyébe és a diplomások alsó sávjába tartoznak hazájukban.

Magyarországon ezen csak részben segített a 2013-ban bevezetett tanári életpályamodell és az ahhoz kapcsolódó bérrendezés, ami az idősebb tanároknak sok esetben végül fizetéscsökkenést eredményezett, de a pályakezdők helyzetén valóban javított némileg. A fiatal tanárok az első két évben gyakornoki kategóriába kerülnek, amely után minősítő vizsgát kell tenniük, ekkor kerülhetnek a pedagógus 1 kategóriába, ahol legfeljebb bruttó 182 ezer forintot kereshetnek. A fejlett társadalmakban szinte mindenhol megfigyelhető sajátosság, hogy a tanári szakmák társadalmi megbecsültsége rendre magasabb, mint az anyagi. Hiába érzékelik az emberek, hogy a tanárok fontos munkát végeznek, mégsem fizetik meg őket, holott a munkájuk hasznosságát senki nem kérdőjelezi meg.

Az elmúlt évtizedek konzerválták a 20. században kialakult helyzetet, a bolognai rendszer, a kétszintű képzés bevezetése némileg rontott is a helyzeten. Ekkor csökkent a jelentkezők száma, mert a diákok valószínűleg úgy ítélték meg, hogy túl sok energiabefektetést jelent a BA-képzés után még egy mesterképzésbe is belevágni a tanári szakma kedvéért.

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma tavaly közzétett köznevelés-fejlesztési stratégiája szerint 2003 óta a pedagóguspálya folyamatosan veszített népszerűségéből, nyolc év alatt mintegy 19 ezerrel kevesebben választották a tanári pályát. 2010 és 2014 között ezzel szemben megduplázódott a pedagógus szakokra felvételizők aránya, de még így, a csökkenő gyermeklétszám ellenére is felléphet pedagógushiány. A következő tíz évben ugyanis mintegy ötvenezer pedagógus éri el a nyugdíjkorhatárt, ezért kulcsfontosságú, hogy a kormány vonzóvá tudja tenni a pályát a fiatalok számára. A kutatási eredmények szerint azokat a diákokat, akik végül a tanárképzési szakokat választják, nem az anyagiak motiválják. Rájuk általában jellemző a humán értékek tisztelete, a segítőkészség, az empátia, a másokkal való együttműködés igénye, és sokan jönnek közülük pedagóguscsaládból.

 

Szuperebb szakma

Hétperces videóját hat nap alatt 27 ezren nézték meg. Joós Andrea a TEDxDanubiás előadásának üzenete: tanárnak lenni menő. Mondja ezt úgy, hogy másról se hallunk, csak az oktatási rendszer nehézségeiről, a pedagógusok leterheltségéről és a szakma kiüresedéséről, bár ezt ő sem tagadja. „Tanár vagyok. Egy olyan világban, ahol válságban van az oktatás. Ez egyszerre inspiráló és nagyon nehéz” – kezdte előadását. Andrea két iskolában tanít biológiát és természetismeretet, emellett médiát, vitakultúrát és angolt is.

– Tanárnak lenni menő – ezt állítja. Miért is?
– Volt az iskolánkban egy pályaorientációs nap. Korábban tévés szerkesztőként dolgoztam, így erről beszéltem. Egy kislány a végén azt kérdezte: „a tanárnő tényleg otthagyott egy ilyen szuper szakmát, hogy tanár legyen?”. Megdöbbentem: vajon ők nem látják, hogy tanítani jó dolog, öröm velük dolgozni? De nem csak a gyerekek nem tudják, a felnőttek sem – és sokakat ez tántorít el attól, hogy tanár szakra menjenek az egyetemen. Mindannyiunkban él egy kép arról, milyen egy tanár. Pályám elején velem is megesett, hogy rosszul kezeltem a dolgokat. Ha hangoskodtak a gyerekek, odacsaptam a naplót az asztalhoz. Aztán eszembe jutott, hogy diákként én is az ilyeneket utáltam legjobban, és borzasztóan éreztem magam. A magunkkal hozott mintákat nehéz felülírni – viszont ha valami nem jó, legalább elgondolkodhatom azon, hogyan lehetne másképp csinálni. Ha elhatározom, hogy nem akarom a naplót csapkodni vagy üvölteni, akkor keresek más fegyelmezési módszert.

– Szóval milyen is a jó tanár?
– Carl Rogers nézeteivel értek egyet: önazonos. Például nekem is vannak bizonyos jellemvonásaim: ahogy gondolkodom, ahogy beszélek és gesztikulálok, vagy éppen az, hogy világéletemben hangos voltam – ehhez illesztem a módszertant. Más tanárok másmilyenek. Nem azon múlik, hogy ki a jó tanár, hogy mennyire feltűnő, hanem azon: mennyire meri magát adni, és találja meg a hozzá passzoló módszereket.

– És mi az, ami a pályára csábította?
– Az, hogy én nevelhetem a következő generációt. Beleszólhatok az életükbe, olyanná varázsolhatom őket, amilyeneknek szerintem lenniük kell. Egy kollégám egyszer úgy fogalmazott: azzal, hogy tanítok, egy kicsit arra tudom terelni a világot, amilyenné változtatni szeretném. Ez tényleg így van. És ehhez nem kell elit gimnáziumban tanítanom, bárhol lehetek a magam mércéje szerint jó tanár.

– Mennyire van tere a kreativitásnak ebben az agyonszabályozott rendszerben?
– Én nem a keretrendszernek rendelem alá a gondolkodásomat. Még a gyakorló tanításom alatt jöttem rá, hogyha a diákokat próbálom az órához idomítani, akkor elvesztem. Viszont, ha az órát „igazítom” a diákokra, akkor ugyan az sok munka, viszont borzasztóan kifizetődő. Csak így tudok olyan technikákat alkalmazni, amik hatással lehetnek rájuk is. Ha órán van egy diák, akivel nem lehet mit kezdeni, akkor nem az dolgom, hogy átnyomjam neki a biológiát, hanem hogy észrevegyem: feladatom van vele. Ha engedek az alaptanterv szabályainak, és nem tudok kreatív lenni, akkor tévútra megyek. Nem újdonság, hogy a rendszer rossz, de ha ezt szajkózom, nem jutunk előbbre sem én, sem a diákok.

– Mégis bírálja a rendszert.
– Mindenki tudja, hogy gáz van. Nem hiszem, hogy a beszédem miatt hirtelenjében megváltozna az oktatás, viszont ha a videó hatására legalább elkezdődtek a viták róla, akkor az én küldetésem teljesítve van. Szó van róla, jönnek is a hozzászólások, vannak, akik anyáznak, vannak, akik rajonganak, és vannak, akik vitáznak velem és egymással. Tudom, hogy a nagy egészet nem fogom megváltoztatni, viszont ha arra koncentrálok, hogy én milyen tanár legyek e körülmények között is, akkor egy kis lépéssel már előrébb járok. Nem is fárasztom magam azzal, hogy a felelőst keresem, mert attól érzem magam jól, ha mindent megteszek a saját hatáskörömben. Persze lehet, hogy pár év múlva kiégek, de akkor majd találok más munkát.

– És a körülmények nem szegik kedvét?
– Valójában az én boldogságomat nem befolyásolja az, hogy a munkám nehéz-e vagy könnyű. A boldogságom nem függ össze a fizetésemmel. A tanár egy önmegvalósító személy, aki olyat alkot, amit senki más. Az, hogy mennyi dolgozatom, leírandó órám van, az összképet nézve kisebb hatással van a kedélyállapotomra, mint az, hogy mi történik a tanórán és hogyan készülök rá. Egyszer odajött hozzám egy diák, és azt mondta, hogy korábban ő orvos akart lenni, de most már inkább biológiatanár lesz. Ennél jobb nincs.

 

ÖSSZEÁLLÍTOTTA:
DIÓSZEGI-HORVÁTH NÓRA,
KERTÉSZ ANNA, SZABÓ KATA

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!