Vajon ugyanazt jelentik az alapvető emberi jogok egy tinédzser és egy idős ember számára? Egy szakközépiskola diákjainak és egy nyugdíjasotthon lakóinak tettük fel ugyanazokat a kérdéseket az Emberi Jogok Világnapja apropóján, amelyet december 10-én ünneplünk.
„Annyi tiszteletet adjál másoknak, amennyit elvársz, nekem ezt tanította az édesanyám” – összegzett a 86 éves Joli néni azon a reggeli alkalmon, amelyen egy VII. kerületi nyugdíjasotthon lakóival az alapvető egyetemes emberi jogok kérdéskörét jártuk körül. Persze a témamegjelölés kevéssé volt hivatalos, leginkább arról beszélgettünk az idősekkel, hogy számukra vajon mely jogoknak kellene elvitathatatlanoknak lenniük minden ember számára. A kis társaság „hangadói”, a már idézett Joli néni és a vele szinte mindenben egyetértő hetvenes éveit taposó Miklós, és úgy tűnt, beszélgetőkörünk többi tagja is, bár visszafogottabban, de nagyon hasonló elveket vallanak.
Elsőként a szabadsághoz és az egyenlő bánásmódhoz való jogot említette az idős hölgy, „származásra és bőrszínre való tekintet nélkül”, és ugyanezek a szavak hangzottak el indulásként a Rákóczi Ferenc Gyakorló Közgazdasági Szakközépiskola 11. osztályának életmód óráján is. A folytatást illetően azonban teljesen elvált a két társaság közlékenysége és véleménye, igazán markánsan pedig akkor mutatkozott meg a korosztályok különbözősége, amikor példákkal világítottuk meg az alapvető emberi jogok megsértésének lehetőségeit.
A szociális otthon lakói a fentiek mellett a munkához való jogot tartották a legfontosabbnak, azon belül is azt, hogy azok az idősebb, de még nem nyugdíjaskorú emberek, akik évtizedeket átdolgoztak, „ne legyenek leírva”. Miklós hosszas fejtegetésbe kezdett az ember és a rendszer viszonyáról: „Ebben a gépezetben csak egy porszem voltam, adtam az erőmet, az eszemet, az egészségemet, az alapvető jog ott sérül, hogy nekem fizetnem kell azért, hogy egészségügyi ellátást kapjak.” Szerinte az egészségügyi ellátás mellett az oktatásnak is ingyenesnek kellene lennie, hogy „a rendszer folyamatos és működőképes legyen”. Idős beszélgetőtársaim ezzel kimerítették az emberi jogok számukra alapvető és fontos körét, a továbbiakban, ha szolidan is, inkább vitatkoztunk a szólás és véleménynyilvánítás, valamint a vallásgyakorlás szabadságának ügyében.
A diákokkal igen nehezen, de magyartanárjuk, Vásárhelyi Virág segítségével mégis sikerült összeszednünk és rendszereznünk az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában rögzített személyi, kollektív, gazdasági, szociális, kulturális és polgári jogokat, de mindezt csak rávezető kérdésekkel tudtuk megtenni, személyes tapasztalatok, gondolatok nemigen hangzottak el. Úgy tűnik, a harapófogóval kihúzott tanuláshoz, véleményhez, adataink védelméhez vagy éppen az orvosi ellátáshoz kapcsolódó jogok vagy azok hiánya tapasztalat híján – és talán szerencsére – egyelőre nem jelentenek számukra semmit.
A beszélgetésben a fordulatot mindkét helyszínen az Amnesty International oktatási anyagában szereplő esetek hozták el. A diákoknak elsőként a jogsértések szimbólumává vált guantánamói fogolytáborban bírósági ítélet nélkül évekig és embertelen körülmények között fogvatartott rabok esetét olvastuk fel, amelynek kapcsán maguktól említették a kínzás és kegyetlen bánásmód, valamint az orvosi ellátás jogellenességét. A konkrét esetek érezhetően növelték érdeklődésüket a téma iránt, úgy tűnik, nem az érzékenység hiányzott, hanem az átélhetőség. Amikor már arról beszélgettünk, hogy vajon milyen jogai sérültek azoknak a pekingieknek, akiket olimpiai építkezések miatt kárpótlás nélkül kilakoltattak otthonaikból, ha nem is záporoztak a hozzászólások, de sikerült összefüggéseket találnunk a magántulajdon védelmének megsértése, a vélemények korlátozása, a méltóság lábbal tiprása, valamint a diktatúra alaptermészete között.
Meglepően más következtetésekre jutottak az idősotthon lakói a kínai példával kapcsolatban. „Leemelem a kalapom a nép előtt, hogy tűrnek – mondta Miklós –, de leemelem a kalapomat a vezetőség előtt is, hogy akkora népességet kordában tud tartani” – a többiek pedig bólogattak. Még kevesebb „sikerem” volt annak a franciaországi rendelkezésnek az emlegetésével, amely tiltja a burka viselését. Idős beszélgetőtársaim egyetértettek abban, hogy aki úgy dönt, hogy idegen országban folytatja az életét, annak választott otthona szokásaihoz kell igazodnia. „Nem is a kendővel van a gond, hanem a hozzá kapcsolódó követelésekkel” – mondták, és kiegészítették azzal, hogy a vallás mindenkinek a magánügye, de abba nem szabad beleszólni, hogy ki mit csinál a négy fal között.
A diákok ezzel szemben úgy gondolták, hogy sérült a franciaországi muszlimok szabad vallásgyakorláshoz való joga.
Érdekes módon, ahogy hasonlóan kezdődött, úgy hasonlóan is zárult a két korosztályban, helyszínen, világban lezajlott beszélgetés. Talán a nem hétköznapi helyzet és a téma terelt minket a szólás szabadságának kérdése felé, amelyről a kamaszok úgy gondolták, hogy létező dolog, vége a cenzúra és elhallgatás idejének, az idős emberek pedig úgy, „hogy vannak témák, amikhez a kisembereknek nem tanácsos hozzászólniuk, mert aki közel megy a tűzhöz, az meg is égeti magát”.
Emberi Jogi Világnapot rendeznek ma a budapesti Gödör Klubban „Együtt a Jogainkért” címmel az Amnesty International tagjaival, aktivistáival, támogatóival és civil partnereivel, ahová minden érdeklődőt várnak. Az eseményen sorra veszik az év emberi jogi szempontból legmeghatározóbb eseményeit és különböző művészeti programokon keresztül előtérbe kerül az előítéletesség és a rasszista erőszak problémája is. Az estét civil szervezetek koncertjei zárják majd, fellép a Magyar Helsinki Bizottság és a Menedék Egyesület, a Védegylet és Novák Péterék is. Turay Balázs „Mellőzöttek” című fotókiállításának fókuszában a három évvel ezelőtti romákat célba vevő gyilkosságsorozat túlélői állnak, és az ami az életükből a támadássorozat után maradt. Levetítik Fligeauf Bence Csak a szél című filmjét is, amely szintén az etnikai előítéletességről és a rasszista erőszak szörnyű rombolásáról szól.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!