Tartani egy fikuszt négy órán át

– „Évente 20-25 színész szerez diplomát a budapesti és 10-15 a kaposvári egyetemen, de alig harmaduk kap szerződést egy éven belül. A többiek próbálnak a felszínen maradni, játszanak, ahol tudnak, sokszor megalázó pénzért.” Ez idézet egy tíz évvel ezelőtti újságcikkből. Változott a helyzet valamit azóta?

Barna Zsombor: Nem nagyon. Hogy telített a szakma, azt már a felvételin elmondták, úgyhogy nagyjából tudtuk, mire számíthatunk. Két osztályban huszonhárman végeztünk itt az egyetemen és ott vannak a kaposváriak, azt hiszem, tizenketten. Ehhez jönnek az OKJ-s képzések, a színházi stúdiók. Ez baromi sok, ennyit nem tud felszívni a szakma.

Osváth Judit: És nem is a rengeteg jólrosszul képzett színész a legnagyobb probléma, hanem inkább az egyre több amatőr. A kereskedelmi tévék legnézettebb műsorait forgatják amatőrökkel, mondván, a diplomás színész maníros, nekik meg „életszerű” szereplők kellenek.


– Tényleg manírosak?

O. J.: Színészvezetés kérdése. Az nem jó rendező, aki egy tehetséges, de néha kicsit maníros színészből nem tudja kihozni a legjobbat.


– Azért még számít a tehetség?

Georgita Máté Dezső: Persze, de önmagában semmiképpen nem elég. Mondjuk, az egész karrierednek a negyede. A beugró. A többi a szerencse: jókor jó helyen lenni, jó emberekkel megismerkedni.

O. J.: Igazából semmire nem elég, és nem is garancia. Volt olyan évfolyamtársunk, aki egy sarokban zokogott csendesen, mondván: „azt hittem, hogy ha tehetséges vagyok és nagyon sokat dolgozom, az elég”. De nem.


– Ilyenkor mi van? Pályaelhagyás?

G. M. D.: Olyan is van. Vagy tengődés, önmarcangolás. Van egy osztálytársunk, aki a végzés óta egyetlen szerepet sem kapott.


– Ha már a felvételin tisztázták, hogy mire számíthatnak a végén, mégis, mi az, amire felkészített az egyetem, és mi az, amire nem?

B. Zs.: A színészmesterségbeli részére egész jól. Arra viszont alig, hogy hogyan tudod magadat mint terméket eladni. Nekünk szerencsénk volt, mert két komplett előadást csinálhattunk az utolsó évben, amihez adtak egy keretösszeget, és mindent ebből kellett kihoznunk. Persze ez egy inkubátor volt, a valódi világban más a helyzet. És hogy például hogyan tárgyaljunk egy igazgatóval, aki szerződtetni akar egy darabra, azt legfeljebb belső pletykákból tudtuk.


– Hármótok közül csak Zsombor szerződött kőszínházhoz, ketten „szabadúsztok”. Mi szól az egyik és mi a másik mellett?

B. Zs.: Engem tavaly decemberben keresett meg Meczner János, a Budapest Bábszínház igazgatója, aki az egyetemen az osztályfőnököm volt. Szerződést ajánlott. Kértem néhány nap gondolkodási időt. Mert vonzott a társulati lét biztonsága, de féltettem a függetlenségemet. Akkor érzem jól magam, ha több helyen, sokféle produkcióban lehetek benne. Végül az győzött meg, hogy ígéretet kaptam arra, ha működik az egyeztetés, csinálhatom, amihez kedvem van. Így tudok játszani az Átriumban, a Mozsárban és a Hatszín Teátrumban is.

O. J.: Nehéz kérdés, mert szabadúszóként három-négyszer annyit is kereshet az ember egy előadással, és nem lehet biztos benne, hogy ha megtalálja egy izgalmas feladat, például egy film, az anyaszínháza elengedi. Mondjuk, bennem a makacsság is munkálkodott: ha nem hívnak, én nem fogom ajánlgatni magam.


– Szóval nem hívtak. Nem esett rosszul, hogy senki sem gondol rád?

O. J.: Gondoltak rám, éppen azért nem nyomultam, mert rengeteg más megkeresésem volt: film is, színház is. A függetlenséghez kapcsolati tőke kell, az meg nekem nincs. Egyrészt nem vagyok pesti, Debrecenből jöttem, másrészt meg nem vagyok az a típus. Nem tudok rögtön „megnyilvánulni”, jópofizni. Nekem ehhez idő kell.

G. M. D.: Én valahol a két létforma között élek: egyrészt tagja vagyok egy alternatív társulatnak, a FAQ-nak, amelyikkel idén négy bemutatónk is lesz. Másrészt viszont ebből a pénzből nem tudnék megélni. Úgyhogy ami tetszik, azt elvállalom. De semmi pénzért nem adnám fel a függetlenségemet egy kőszínház kedvéért. Azt a fajta műhelymunkát, amit mi csinálunk, ma egyik kőszínháztól sem kaphatnám meg.


– Öntsünk tiszta vizet a pohárba. Mennyi pénzért játszik ma egy pályakezdő, diplomás színész?

B. Zs.: Ez nagyon változó. Társulatnál előadásonként 4-5 ezer forinttól 15-20 ezerig. A piacon annyit kérsz, amennyit akarsz. Legfeljebb nem adják meg.

G. M. D.: Mi a FAQ-nál pályázati pénzből élünk, saját magunknak „osztunk” ennyit vagy annyit. Egy előadásért általában 10 ezer forintot. De ez az, amit ingyen is csinálnánk.


– Amikor az ember 4-5 ezer forintot kap egy előadásért, felmerül, hogy talán kellene egy B terv.

O. J.: Furcsa, de nem. Amíg van meló, bármilyen, addig nem gondolkozol B terven, hanem minden energiádat abba a munkába fekteted.


– Ascher Tamás panaszolta egyszer, a kezdő színészek szinte mindent kénytelenek elvállalni, hogy megéljenek: temetéseken szavalnak, esküvőkön énekelnek. Nektek mi volt eddig a „legalja”?

O. J.: Én egy végigpróbált éjszaka után egy fikuszt támasztottam egy lakástakarékos reklámban. Életem legszörnyűbb élménye volt. Azt se mondták, hogy ülj le és igyál meg egy kávét. Még egyszer nem csinálnám. Egyébként szerintem fiatalon nem nézzük az anyagi oldalát, nekünk még világmegváltási terveink vannak.


– És abból meg lehet élni?

O. J.: Ha tudsz spórolni, akkor igen. Én Debrecenből jöttem Pestre, és elég jól megtanultam beosztani. Ritkán járok étterembe, ha tehetem, főzök magamnak, és mindig van nálam egy alma vagy egy palack víz, hogy ha sokáig dolgozom, akkor se kelljen a büfében vásárolnom.

G. M. D: Ha állandóan pörögsz, akkor összejön annyi, amennyi kell. Vagy majdnem annyi. És amíg az ember meg tud élni világmegváltásból, addig nem érdeklik az anyagi dolgok. Én azt hiszem, itt is hagynám az egészet a fenébe, ha be kéne állnom a tornasorba. Persze, ha majd jönnek a kis krapekok, és ott fognak ugrálni körülöttem, akkor majd újratervezek. De ez még odébb van.


– Ezt a pörgést meddig lehet bírni? Titeket nézve, az embernek néha az az érzése, hogy mindent két év alatt akartok elérni.

B. Zs.: Most van az, amikor még van idő, lelkesedés, energia. Teljesen normális, hogy egy huszonéves a világot akarja. Egyébként minket az egyetemen is erre a munkamániára neveltek. Ha nem te voltál, aki bezárta a termet, ha nem te próbáltál a legtöbbet, akkor olyan érzésed volt, hogy nem tettél meg mindent. Tavaly 12 bemutatónk volt, ehhez képest minden uncsi.

G. M. D.: Az egyetem engem inkább befeszített, de mostanra felszabadultam. Ami megmaradt, az a munkamánia. Ha egy hétig nem próbálok, rosszul érzem magam, mert nem csinálok színházat. De ez már nem versenyistálló. Zsótér (Zsótér Sándor rendező – a szerk.) mondta, hogy amíg bent vagyunk az egyetemen, olyanok vagyunk, mint halak egy kis akváriumban. Jönnek a haltenyésztők, megnézik a halakat, és kiemelik, amelyik tetszik. Aztán beleteszik egy nagyobb akváriumba, amit már több ember néz. Amíg a kicsiben vagy, óriási a para. Téged választanak? Egy másikat? Most, hogy kikerültünk, már egyáltalán nem izgat ez a fajta verseny.


– Régen bevett dolog volt, hogy a pályakezdő színész, ha nem kapott munkát a fővárosban, lement vidékre és ott dolgozott. Ez ma is opció?

G. M. D.: Függetlenként, közösségi színházi alkotóként ma vidékre menni az álmaim feladását jelentené. Eddig kétszer volt alkalmam vidéki színházban dolgozni, de az nem jött be. És amit a többi kollégától hallok, az sem túl meggyőző.

O. J.: Nekem abszolút pozitív élmény volt a legutóbbi, fehérvári bemutató. Teljesen egyenrangú kollégaként fogadtak, látszott, örülnek, hogy ott vagyok. Miközben pesti társulatnál volt olyan, hogy az előadás végén hazaküldtek a megbeszélésről, mert „a kis szerepek nyugodtan hazamehetnek”.


– Apropó, szerepek. Hogyan talál meg egy szerep egy teljesen kezdő, névtelen színészt? Van ennek bevett formája?

B. Zs.: Nehezen. A vizsgaelőadásainkon néha ott vannak kőszínházi rendezők, de leginkább az egyetemi kapcsolatrendszerben bízhatunk. Egyrészt a tanárainkban, hogy majd „gondjuk lesz ránk”. Másrészt pedig mindannyiunkban él egy aprócska remény, hogy az a rendező szakos évfolyamtársunk, aki elhív a vizsgafilmjébe, még sokra viszi.

O. J.: Vagy legalább elhív a vizsgafilmjébe.

G. M. D.: És utána nagy ember lesz. Adja az Isten! A valóság azonban inkább az, hogy a filmszakosok alig ismernek minket és mi se nagyon őket. Nemigen járnak a vizsgáinkra.

B. Zs.: Amikor két éve Canterburyben tanultam egy szemesztert, a School of Artsban, ott mindenki együtt volt az alapképzésben: filmesek, színháziak, rendezők, dramaturgok. Csak később, a mesterképzésen válnak szét a szakok. Együtt nevelődik ki egy generáció, ahol mindenki ismer mindenkit, tudja, miben jó, mire lehet használni. Utána persze mindenki járja a maga útját, de addigra megvan a kapcsolatrendszere. Ez nálunk teljesen hiányzik. Úgy beszélünk a filmszakosokról, akik tőlünk 300 méterre, a Szentkirályi utcában tanulnak, mintha egy másik városban élnének.

G. M. D.: Azért azt tudod, hogy negyedévben bevállalni egy szemesztert külföldön óriási bátorság?


– Miért? Az ott szerzett tapasztalatok itthon nem hasznosíthatók?

G. M. D.: Dehogynem! Csak amíg eljutsz odáig, hogy fontosabb az ott szerzett tudás, mint az állandó itthoni jelenlét… A diploma után az első dolog, amit megtanulunk, hogy mindenki pótolható. Egyetlen mozdulattal pöckölnek ki bárhonnan. Ha ne adj’ Isten, beteg leszel, a következő előadáson már ott van egy másik ember, aki tudja és mondja a szerepedet. Mert még nem vagy senki. Még nem vagy valaki.

O. J.: Romantikus volna azt gondolni, hogy később, amikor már nagy színészek leszünk, pótolhatatlanok is leszünk. De ez nincs így. Már tudjuk, hogy a színháznak működnie kell, ha egy előadásra hónapokkal előre el van adva minden jegy, akkor senki sem lehet pótolhatatlan.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!