Biankára várva

Tatárszentgyörgy határában, a „romasor” végén, a kiégett tetejű épületnél állunk meg. Sár már nincs, csak por és homok, amiben kétszer elakadtunk. Erre a madár sem jár, mondjuk, de tévedünk, két kölyökkutya a konkurenciától tartva, szimatolva a szeméthez fut. Sza­golják, mancsukkal böködik, hátha van benne valami, ami ugyan nem ízletes, talán büdös is, de még ehető. Nem finnyásak, éhesek, bármivel beérnék. Biztos, néhányszor forgolódnak még a szemétnél, mire megtanulják, felesleges az igyekezet, amit itt kidobtak, az semmire sem jó.

Az autó zajára gyerekek, felnőttek sietnek elő. Távolról kiabálják, kit keresünk itt?

– Csor-bá-ék-hoz jöt-tünk! – szótagoljuk, hogy értsék is. Intenek, jó helyen állunk. Hirtelen dolguk akad a ház körül, s míg maradunk, ők is kitartanak.

Biankához korán jöttünk, még számtan órán ül. A számokhoz ért, az az ő világa. Kitől örökölte a képességét, máig találgatják.

– Jöjjenek bátran! – invitál a konyhába Csorba Csabáné. Az anya, nagymama hellyel kínál, széket tisztogat. Feltűnően üde, friss mozgású, állapítjuk meg.

– Láttak volna úgy két éve, akkor még néztem ki valahogy.

Nem kérdi, miért jöttünk, akad, mikor a kérdés felesleges. Árad belőle a szó, mintha gát átszakad.

– Lövésekre riadtunk, két éve február 23-án éjjel. Töltények koppantak az ajtónkon, a falon. A televíziót néztük, nem volt okos dolog, de az ajtóhoz ugrottam. Hálóing volt rajtam, a papucs bent maradt. Robi fiam a szomszédban lakott, mire kiértem, lángolt a házuk. Kiabáltam, azt hittem, alszanak, de Robi és Robika, az unokám már a földön feküdt, Reni az ajtóban állt.

Elcsukló a hangon folytatja: – Cingár gyerek volt a Robika, térdemig, ha ért, fekve akkorának tűnt, mint a ledobott pulóver. Négyévesen kinek árthatott? – kérdi.

Ekkor, mintha csalogatnák őket, rokonok, ismerősök jönnek a konyhába. Leülnek, ha valaki szólna is, mindig akad, aki figyelmeztet: „Egyszerre egy ember beszél!” Ez most a szabály. Figyelnek, bólogatnak.

– Havazott kint, a férjemmel behoztuk Robit és Robikát, meg ne hűljenek. Robika feje véres volt, szólítgattuk, de nem is szuszogott. A fiam még élt, zihált, lélegzett. Háromszor próbált megszólalni, de csak annyira futotta: le, le, le. Hívták a mentőket, tűzoltókat, rendőröket. Nem vádaskodnék, de ráérősnek tűntek, mintha csak nekünk lenne fontos, megmentik-e őket. Előkerült a Reni is, Robikám élettársa. Mátékát hozta, a pici unokát. Látta valaki az apám, ezt kérdezgette, őt kereste, majd a picivel napokra eltűnt. Látott mindent, de fél, ha szól, akkor se mond semmit – fakad ki Csorbáné.

Elkongatták már a delet. A vendég okán talán, vagy, mert errefelé el-elmarad az ebéd, a vacsora, nem babrálnak a tűzhelynél. Egy kávé azért fő, kínálnak is, de sértődés nem esik, hogy nem kérünk, akad rá jelentkező elég.

Most csak a kanalak csörömpölnek a csészékben. Bianka már végzett, ha kilépne, mesélhetné is, mit látott, amikor puskás, benzines palackokat dobáló bácsik törtek a házra, és ő a kiserdőbe iszkolt. Szólítgathatták, csak amikor tűzoltót látott, bújt elő. Nem lábatlankodott, csak elpanaszolta, hogy rálőttek. Ugyan már, felelték neki, okos kislány nem beszél butákat. Keze, válla, csípője vérzett, így magukkal vitték, csak a kórházban derült ki, igazat szólt, lövéstől vérezhet. Mikor Robika testéből, fejéből már a 18. sörétet piszkáltak ki, döbbentek rá, őt se gerenda csapta fejen, s az apa se füstmérgezésben halt meg, mint hitték.

Várunk, de Bianka helyett az apa, nagypapa Csorba Csaba jön. Véletlenül, vagy az a helye, az Utolsó vacsoráról készült poszter alá ül. Most őt figyelik a konyhában, éppen úgy, akár fölötte a képen. „Nincs bérletem, azonnal leszállok”, olvasom a trikóján. Nem csal az írás, itt mostanság vonaljegyre se futja. Pedig dolgos ember, a kőműveseknek segít, de késik a szezon, munka, megrendelő nincs.

A tárgyalásról érkező híreken bosszankodik:

– Nem kívánom a halálukat. Isten ítéljen, de megkérdem, milyen emberek ezek? Anyjuk nevét, címét nem árulják el a bírónak. Féltik a családjukat? Amikor emberekre vadásztak, háborút akartak romák és a magyarok között, nem aggódtak? Vagy amikor a földön vergődő fiamat levizelték, mire számítottak?

– Ezt ki mondta önnek?

– A Bianka, ő mindent látott. Öt támadó volt, három vadászruhás férfi és két rendőr is állt ott.

– Rendőrök? Ők később jöhettek.

– Az unokám látta, és nem hazudik. Hiszek a véletlenekben, de ennyi véletlen nincs! Az orvos nem látta, hogy a fiamat, unokámat lelőtték, füstmérgezésről, lehulló gerendáról beszélt, a tűzoltók zárlatról papoltak. A rendőrök összemászkálták a nyomokat, majd elmentek. Pár órával később csak összeszedtek néhány hüvelyt. Történtek hibák, de emberek vagyunk, az ember pedig hibázhat, felelték a feljelentésemre. Véletlen ez? A szemükbe akartam nézni a tetteseknek, ott voltam néhány méterre tőlük, de nem éreztem semmit. Kilenc gyereket neveltem, megérzem, ha baj van, ha valaki ártani akarna. Járhattak ők erre, de kizárt, hogy ők tették, azt megéreznénk. Kedvet kaptak tőlük, átvették a módszerüket, jöttek, öltek. Érzem, visszajönnek még, ha van merszük, velem kezdjék, én nem félek.

Más lett a Bianka, súgják még meg Csorbáék. Nyílt, mosolygós volt, most bújós lett. Csak a tévét nézné. Sokat sírt, az apját kereste, miért van még távol. Már ritkán sír, házat, embereket rajzolgat, de ha kérdik, kik ők a képen, már nem válaszol.
Biankáék most a másik nagypapánál élnek. Hírünk megelőzött, ajtó nyitva, kopogni se kell. Bianka édesanyja, Jakab Renáta némi időt szakít ránk. Még le sem ülünk, a konyha itt is gyorsan benépesül, férfiak jönnek, bemutatkoznak. Aztán hallgatnak.

– Mit mondjak? Bedobták az ablakot, már égett is minden. Robikát és Biankát Robi kapta fel, én Mátéval menekültem. Közben? Nem láttam senkit, az egyik szomszédig szaladtam.

– Mikor tudta meg, hogy Robikáék meghaltak?

– Két napra rá?… Nem is, másnap a kórházban, amikor Biankát látogattam.

– Mondott valamit a támadásról?

– Alig, jobbára csak sírt.

– Ő látta a gyilkosokat?

– Beszélnek ezt-azt, de nem látott a gyerek semmit.

– Kérdezte tőle?

– Nem kérdeztem, ha akarná, elmondaná magától.

– Kikérdezték őt a rendőrök?

– Nem, nem kérdezték.

– Mi megkérdezhetjük?

– Nem engedem, jobb békén hagyni.

– Bianka jól van?

– Jól tanul. Eddig nem volt baj, most panaszkodnak rá, hogy kötekedik. Kérik, vigyem pszichológushoz. Két éve már járt nála, kicsit beszélgettek, többre nem volt szükség. Erős gyerek ő, túlteszi magát a történteken.

– És ön? Riadtnak tűnik a tekintete.

– Csodálja? Ön nyugodt lenne?

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!