Jó ideje tudjuk, mégis hajlamosak vagyunk róla megfeledkezni: Magyarország teljes felnőtt lakosságának nagyjából egyharmada funkcionális analfabéta. Ez azt jelenti, hogy hazánkban körülbelül 2 millió olyan ember él, aki ugyan tud írni-olvasni, de használni szinte egyáltalán nem tudja ezen képességeit. Vagyis továbbtanulni éppúgy nem képes, mint ahogy egy álláshirdetésekre jelentkezni sem. Esélye sincs tehát a munkába állásra.

Az a bizonyos napocska

Kevés nyilvánosságot kapott, pedig döbbenetes eredményt mutatott a közfoglalkoztatottak által kitöltött szintfelmérő tesztek kiértékelése. Egyelőre csak egy apró szelete látszik a Türr István Képző és Kutató Intézet, vagyis a TKKI (ők dolgozták ki és bonyolítják le a négy hónapos képzést) által kiértékelt adatok tanulságainak. Arról az 52 ezer, mélyszegénységben, kilátástalanságban, munkanélküliségben rekedt emberről van szó, akiket a munkaügyi központ kijelölt arra, hogy részt vegyenek ebben a képzésben. Sokan közülük még a nyolc általánost sem végezték el, vagy ha igen, akkor sem találnak munkát hosszú évek óta. Tény, hogy volt köztük olyan, nem is kevés, aki megalázónak érezte, hogy napocskát rajzoljon, vagy saját nevének leírását gyakorolja. Ők, ha akarták, abbahagyhatták a képzést.

De mit és hogyan oktatnak a közmunkásoknak? A körülbelül 20 fős csoportok összetétele a munkaügyi központokban dőlt el, ezért lehetetlenség elvárni, hogy mindenhol – országszerte jelenleg 2020 ilyen csoportban folyik a képzés – ugyanolyan szinten álló hallgatók legyenek. A kidolgozott tananyag nem csupán az írás, olvasás és számolás újratanítására koncentrál, hanem ráhangoló, motiváló tréninget, a tanulási készségek, életviteli kompetenciák fejlesztését és mentálhigiénés képzést is tartalmaz. Vagyis mindazt, amit sokan az iskola félbehagyása miatt elmulasztottak, vagy a tanulás befejezése óta eltelt években, évtizedekben egész egyszerűen elfelejtettek.

A 100 pontos tesztben 10 pontot ért az, ha valaki helyesen le tudta írni a nevét és a személyes adatait. A TKKI már közzétette a Békés megyei statisztikát: 4500 emberből 138 még ezt a 10 pontot sem érte el, és több mint egyharmaduk (1631 fő) 50 pontnál kevesebbet teljesített. Ami azt jelenti, hogy fejlesztésüket az alapoktól kell elkezdeni. Ám még azoknak is, akik 50 és 80 pont között teljesítettek (közel kétezren), szükségük van az alapkompetencia-fejlesztésre, bár nem a kezdő szinttől. A teszt kitöltőinek csupán 9 százalékáról volt elmondható, hogy mind a négy alapkompetenciájuk (olvasás, írásbeli és szóbeli kommunikáció, számtan-mértan, szociális kompetenciák) megfelelő szintű. Ugyan egyelőre csak a békési képzésben résztvevők tesztjeit értékelte ki a TKKI, ám a pedagógusok beszámolóiból az derül ki, hogy máshol is hasonló a helyzet.

A legtöbben féltek

Csak hogy értsük, kikről is van szó: olyan emberekről, akik hosszú ideje nem találnak maguknak állást. Megrekedtek, belemerevedtek gyakran kilátástalan élethelyzetükbe. A munka nélkül, egymás után pergő napjaik monotonitása mellett nem csoda, ha még azok is, akik egykor befejezték az általános iskolát, mára azt sem tudják, hogyan kell megfogni a ceruzát. Ugyanez igaz sokszor azokra is, akik korábban kizárólag fizikai munkát végeztek – hiszen nem volt szükségük arra, hogy napi szinten írjanak. Az apró falvak zárt közösségeiben gyakori, hogy kialakul egyfajta kevert nyelv, a roma és nem roma lakosság konszenzusos nyelvhasználata azonban „odakint” már nem érvényes. Aki viszont csak ezt használja, nehezen boldogul egy szintfelmérővel. Ez csak néhány olyan példa, amellyel a képzésben részt vevő pedagógusok szembesültek a december eleje óta megtartott tanórákon.

„A legkülönbözőbb érzésekkel és lelkiállapottal érkeztek az emberek. Nem titok, hogy voltak olyanok, akik nem jókedvvel és önként jöttek, csak anyagi okokból. És voltak olyanok is, akik számára degradáló volt a csoport összetétele és a tananyag. A legtöbben azonban féltek. Féltek attól, hogy megmérettetnek, hogy mi lesz, ha valamit nem tudnak, vagy nem sikerül jól a teszt” – így jellemezte a kezdeti időszakot Schvirján Renáta pedagógus, aki Izsófalván, egy Borsod megyei községben oktatja 20 fős csoportját. Nem csak Renáta számolt be hasonló élményekről, a szakemberek előzetes vizsgálatai is azt mutatták, hogy hatalmas szorongás van ezekben az emberekben – ami nem is csoda, ha belegondolunk, mennyi kudarc és csalódás érte őket, miközben az anyagi problémák, a mélyszegénység ép ésszel fel sem fogható borzalma számukra mindennapos élmény.

Izsófalván két húszfős csoportban folyik a képzés, Renáta ezek közül tanít az egyikben. Csoportjában négy férfi és tizenhat nő tanul, közülük a legfiatalabb húsz, a legidősebb ötvenöt éves, romák és nem romák vegyesen. Többségük befejezte az általános iskolát, de vannak, akik a 3. vagy a 4. osztály után dolgozni mentek, és vannak olyan középfokú végzettségűek is, akik számára nem maradt hely a szakképesítést adó tanfolyamon, így kerültek hozzá. „A képzés tíznapos ráhangolódó, ismerkedő tréninggel kezdődött, melynek én is csak később ismertem fel a hasznát. A tanfolyam résztvevői így ugyanis megismerték egymást és az oktatókat, csökkentek köztük a különbségek, az emberek sok közös pontot találtak érdeklődésükben. Körülbelül ekkor fogalmazta meg a tanfolyam egyik résztvevője, hogy milyen jó az, hogy van miért felkelnie és nem érzi magát tétlennek” – a pedagógus úgy véli egy hónap alatt csodát tenni persze nem lehet, bizonyos eredmények azonban már most láthatóak. Renáta szerint az egyik ilyen az, hogy a hallgatóinak kezdenek terveik lenni a jövőre. „A csoportban vannak néhányan, akik nem tudnak olvasni, de szorgalmasan gyakorolnak, feladatokat kérnek otthonra, ez az elmúlt hetek eredménye” – mesélte a pedagógus, aki szerint még ennél is fontosabb, hogy hallgatói, akik többségükben családos emberek, immár példát tudnak mutatni gyermekeiknek is.

Hová tartanak?

Elindultunk Izsófalvára, hogy megnézzünk egy tanórát. Renáta viszont úgy érezte, ez nem pusztán az ő döntése, így megkérdezte a csoportjában tanulókat, hogy ellenükre lenne-e, ha egy újságíró megnézné, mit csinálnak egy ilyen képzésen. A csoport úgy döntött, hogy nem szeretnék, ha odamennénk – és ez teljesen érthető. Hiszen az utóbbi időben ők is megtapasztalhatták, hogy ami számukra napi bizonyítás, arra mások csak szörnyülködve néznek: egy képzés azoknak, akik még a nevüket sem tudják helyesen leírni. Azt azonban senki sem kérdezte meg, hogy miért nem? Hogy milyen körülmények közt élnek, hogyan kezdenek el dolgozni már az általános iskolai évek alatt, hogyan morzsolódnak le. „Ezek az emberek elindultak egy úton. Már az is fontos, hogy látják a hiányosságaikat és az irányt, amerre mehetnek. Valódi sikernek azt könyvelném el, ha a résztvevők az alapkompetencia-képzés után szakképzést adó tanfolyamra mehetnének” – mondta Schvirján Renáta. Reméli, hogy ezeknek az embereknek egy része, akik mindeddig azért nem tudtak, nem mertek kimozdulni szűk környezetükből, mert tisztában voltak a saját esélytelenségükkel, mostantól egy fokkal jobb pozícióból indulhatnak majd. És ez biztosan többet ér, mint várakozni a hóra a közmunkaprogram keretében.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!