Orbán kormánya provokált, Merkel pedig döntött: felelős európai politikusként megmutatja - Tényleg meg tudják csinálni?

Egy évvel ezelőtt, augusztus utolsó és szeptember első napjaiban tetőzött Magyarországon a menekültválság.

A nyár utolsó napján az uniós egyezményeket felrúgva a magyar kormány egyszerűen hagyta, hogy a menekültekkel teli vonatok elinduljanak a Keleti pályaudvarról nyugat felé. Angela Merkel éppen ezen a napon tette elhíresült (és ellenlábasai által azóta is kritizált) kijelentését: „Meg tudjuk csinálni!”, vagyis  Németország képes lesz kezelni a menekültáradatot, és befogadni az országba vágyókat. A következő napon a magyar kormány a következetességnek még a látszatát is kerülve lezárta a pályaudvart, ahonnan nem indított több szerelvényt, az állomáson veszteglők pedig a napokig tartó céltalan várakozást megelégelve, szeptember 4-én gyalog indultak el Budapestről az osztrák határ felé.

Az augusztus 31-én indult vonatokat Münchenben lelkes, éljenző tömeg fogadta, és ennek híre a közösségi médián, okostelefonokon keresztül eljutott a Magyarországon és még a határokon kívül, a balkáni útvonalonveszteglők fülébe is. A fő célnak már ekkor is Németország számított, a szövetségi bevándorlási és menekültügyi hivatal egy héttel korábban egy Twitter-üzenetben közölte, hogy a Szíriából érkezőkre nem tekintik érvényesnek a dublini rendeletet, vagyis nem küldik vissza őket abba az EU-s országba, ahol először regisztrálták őket. Mindezt a menekültek úgy értették: Németország tárt karokkal vár mindenkit, aki a szíriai polgárháború elől menekül. Közben, még július közepén a magyar kormány elkezdte építeni a határzárat Mórahalom közelében a szerb határszakaszon, vagyis az úton lévő, lelkileg, fizikailag és anyagilag is kizsigerelt menekülők tudták: sietniük kell, ha a határ lezárása előtt szeretnének megérkezni az Európai Unió határországába, hogy onnan eljuthassanak az áhított célországba.

A világsajtó ebben az időszakban hetekig a budapesti eseményekre, a pályaudvarokon kialakult áldatlan állapotokra figyelt, nem véletlenül. A magyar kormány, illetve a menekültek nyugati célállomásainak vezető politikusainak döntései a mai napig meghatározóak az európai politikában és a magyar belpolitikában is. A Spiegel német lap a héten hosszú cikkben elemezte, Angela Merkel végül hogyan jutott arra a döntésre szeptember közepén, hogy továbbra is beengedi az országba a menedékkérőket. Ez ugyanis távolról sem volt egyértelmű, a korábbi hetek eseményeinek fényében.


Egy döntés háttere

Mindenkiben élénken él az emlék, amikor tavaly júliusban egy rostocki iskolában pályafutásának egyik legkínosabb jelenetébe futott bele a német kancellár. Egy Palesztinából származó hatodikos kislány, Reem könnyek között mondta el, hogy az édesapja nem kap munkát, mert csak ideiglenes tartózkodási engedélyük van, és nem értik miért fogják visszatoloncolni őket szülőországába. Ekkor mindenki azt várta, hogy Merkel azt válaszolja: valahogy biztosan megoldják, hogy itt maradhassanak. Ezzel szemben a kancellár kimért hangon magyarázta el, hogy nem kaphat mindenki menekültstátuszt, különösen egy olyan országból nem, ahol nincs háború. Ehhez képest jelentett nagy fordulatot a másfél hónappal későbbi elhatározás, amikor Merkel minden nyomás ellenére úgy döntött: továbbra sem zárja le Németország határait a menedékkérők előtt. A legnagyobb gondot Orbán Viktor jelentette, aki az európai politikusok közül először tette egyértelművé: Magyarország egyetlen egy menekültet sem hajlandó befogadni. A Spiegelnek nyilatkozó kormányzati forrás szerint végül a palesztin lánnyal történt ütközés utóélete késztette Merkelt arra, hogy továbbra is beengedi a menedékkérőket. Augusztus 26-án meglátogatott egy menekülttábort Heidenauban, ahol minden korábbinál közelebbről tapasztalta meg a felé áradó utálatot. Egy hisztérikus német nő válogatott szitkok közepette nevezte árulónak, a forrás szerint a kancellár ekkor döntött úgy, igenis megmutatja, hogy „meg tudja csinálni”. A magyar pályaudvarokról érkező elborzasztó képek már csak megerősítették: felelős európai politikus nem dönthet másképp.

A német döntést, amelynek következményeként szeptember közepére gyakorlatilag nem maradt Magyarországon egyetlen menedékkérő sem, vállalhatatlan állapotok előzték meg. A külföldi tudósításokban a magyar kormány embertelen döntései mellett a magyar civil segítők példátlan összefogása uralta a híreket. „Amikor megláttam, hogy ezek az emberek milyen körülmények között tengődnek a városban, az életem kifordult a megszokott medréből. Azt éreztem, hogy kézzelfogható közelségbe került a háború borzalma, és valamit tennem kell, muszáj volt segíteni” – meséli egy neve elhallgatását kérő önkéntes hölgy. Először teljesen önállóan próbált segítő kezet nyújtani, de hamar kimerültek az anyagi forrásai, ezért az akkor létrejött civil csoporthoz fordult. Eleinte csak az volt a dolga, hogy eligazítsa, megetesse a kijelölt táborokba igyekvőket, később belátva, hogy a legtöbben nem szeretnének itt maradni, már próbált mást is tenni. Az önkéntes kilenc emberrel csinálta végig azt a napot, amikor a kormány lezárta a Keleti pályaudvart, sokszor gyakorlatilag menekülniük kellett a rendőrök elől. „Ott volt a kezükben az érvényes útlevél, és mégsem mehettek, kiderült: a csoda egy napig tartott. Végül adományokból vettem nekik jegyet egy kevésbé forgalmas határátkelőig, ahol sikerült átjutniuk” – meséli.

Léderer András önkéntesként szintén végigdolgozta a legnehezebb időszakot. „Sétáltam az utcán, és az Oktogonnál egy teljesen tanácstalan család kért tőlem segítséget. Azon a bizonyos emblematikussá vált magyar nyelvű papíron próbáltak eligazodni, ami arról értesítette őket, hogy melyik táborba kellene eljutniuk. Később kimentem a Kelenföldi pályaudvarra, megnézni, hogy mit segíthetek. Majd amikor megnyitották a Délit, átvonultunk oda, és innentől az utolsó napig, a buszok határra indulásáig ott voltam” – meséli András. Az a bizonyos utolsó nap sem volt izgalmaktól mentes, folyamatosan arról érkeztek a hírek, hogy focidrukkerek meg akarják támadni a pályaudvaron lévőket. Ezért a Déliből az Oltalom Karitatív Egyesület Dankó utcai központjába vitték az embereket. Ott érte őket a hír, hogy a kormány buszokat indít a határra, ekkor viszont az önkénteseknek még egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy elengedhetik-e a pártfogoltjaikat. Amikor több forrásból is úgy értesültek, hogy ez biztonságos, többen el is kísérték a határig a családokat. A látványos krízis szeptember 15-én ért véget (bár tudjuk, valójában koránt sincs vége), amikor a kormány lezárta a szerb-magyar határt, megalakultak a tranzitzónák és a menekültek gyakorlatilag eltűntek az emberek szeme elől.


Beilleszkedők és eltűntek

A krízis ideje alatt dolgozó önkénteseknek nehéz feldolgozni, hogy a legtöbb emberről azóta semmit nem tudnak. A neve elhallgatását kérő önkéntesnek azonban néha sikerül hírt kapnia a kilenc emberről, akik neki köszönhetik, hogy átjutottak a határon. Közülük is egy 14 éves fiú és apukája került a legközelebb a szívéhez, akik két kislánnyal voltak kénytelenek hátrahagyni a terhes anyukát Szíriában. A családegyesítés sajnos azóta sem sikerült, bár a férfiak már Németországban vannak, a feleség a mára már három kislánnyal nem tud utánuk indulni. „A kamaszfiú maga volt a lovagiasság, és erős a gyanúm, hogy a Szíriában élő legkisebb lányt rólam nevezték el, mert nagyon hasonló a neve, mint az enyém. Pedig nekem nagyon fájdalmas, hogy nem tudtam eleget segíteni, és több mint egy éve nem találkozhattak, a lányok apa, a fiú anya nélkül nevelkednek.” Szintén sokat aggódik egy másik pártfogoltjáért, egy afgán fiúért, akinek meggyilkolták a szüleit. Neki sikerült eljutnia Németországba, de időről időre aggasztó képeket tölt fel a közösségi oldalára, nem sikerült feldolgoznia azokat a lelki traumákat, amik az előző években érték. „Ilyenkor próbálok neki segíteni, de csak remélni tudom, hogy talál egy közösséget, barátokat, akik támogatják.”

Léderer András is többekkel tartja a kapcsolatot azok közül, akikkel megismerkedett tavaly a Déli pályaudvaron, de még többen vannak azok, akiknek a sorsáról nem tud. „Szomorúnak tartom, hogy közülük senki nem maradt itt Magyarországon. Van egy fiú, Kabulban addiktológusként dolgozott, és amellett, hogy menekülteknek segít, ezt a szakmáját is folytatja. Ő egy végtelenül kedves fiú, kiválóan beszél angolul is, és szerencsére megtalálta a helyét, de szerintem nagy kár, hogy ilyen értékes embereket nem sikerült itt tartanunk.”

András egy fiatal szír házaspárral tud még néhanapján beszélni, ők annyira reménytelen helyzetben voltak, hogy több napos várakozás után a nő arra kérte az önkénteseket, hogy segítsenek neki eladni egyetlen megmaradt értékét, a nagymamájától kapott gyűrűt, hogy az érte kapott pénzből tovább mehessen. „Sem jogilag, sem emberileg nem gondoltuk, hogy ez helyes lenne, ezért nem tettük meg. Végül ők is azoknak a bizonyos buszoknak az egyikével mentek tovább, amit a magyar kormány indított el, mikor tarthatatlanná vált a helyzet. Néha sikerül velük tört angolsággal a Facebookon beszélnem, most Németországban vannak.”

Szintén pozitív véget érni látszik annak az iraki családnak a története, akiknek politikai okokból kellett elmenekülniük a hazájukból. Bizonyos szempontból előnyből indultak, mert jómódú, felső társadalmi rétegből érkeztek, beszéltek németül és angolul, amikor Európába érkeztek. Ők jelenleg Svájcban élnek, és András úgy tudja, a gyerekek már az iskolát is elkezdték új hazájukban.

Sajnos sok olyan történet van, ami nem ért boldog véget, és fájó nyomott hagyott az önkéntesekben. András esetében ilyen egy szír fiú, és elveszett öccsének története. „Nagyon sokan igyekeztünk megtalálni a kisebb fiút, de azóta sincs meg, és pár hónappal ezelőtt az idősebb testvérrel is elvesztettem a kapcsolatot. Reménykedem benne, hogy egyszer csak jelentkezik, nagyon sokat gondolok rájuk” – meséli András. Annak a több száz önkéntesnek, akik hetekig azzal töltötték a napjaikat, hogy a bajba jutottaknak segítsenek, nehéz volt feldolgozni, hogy egyszer csak mindenki továbbállt, és valószínű volt: az emberek nagy részéről soha többé nem hallanak.

A pozitív segítő energiák egy része nem veszett kárba. A kezdetektől fogva egyértelmű volt, hogy ezt az intenzitást, a napi akár 16 óra munkát hosszú távon nem lehet elvárni senkitől, az önkéntesek között sok volt a diák, akiknek ősszel elkezdődött az egyetem vagy a gimnázium. Ugyanakkor Léderer András szerint ez a tapasztalat sokakat sarkallt arra, hogy a jövőben is segítsenek önkéntesként az elesetteken. De sokan vannak, akik még ma is rendszeresen lejárnak a határra, és olyanok is, akik az itthon menekültstátusszal rendelkezőknek segítenek az integrációban.

„Hatalmas pozitívum, hogy sokan az egy évvel ezelőtti események hatására jöttek rá: a segítségük sokat számíthat. Magyarországon az önkéntes munkának nincs nagy hagyománya, de azok közül, akik tavaly megjelentek a pályaudvarokon, sokan most is azon dolgoznak, hogy az elesetteken segítsenek. Nekem különleges szerencsém volt, mert a pályaudvarok elcsendesülése után megkeresett a Helsinki Bizottság, így már egy más szinten dolgozhatok a menekülni kényszerülő emberekért” – mondja Léderer András.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!