Kezdtek eltűnni a gyerekek Terényből. A falu vezetői egy ideig tehetetlenül szemlélték az eseményeket, majd döntő lépésre szánták el magukat. „Szerezzünk gyerekeket akár a föld alól is!” – mondta a polgármester, és a gépezet mozgásba lendült… Ha ez tudományos-fantasztikus történet volna, akár így is kezdődhetne. Ám a terényi sztori nem tudományos. Legfeljebb fantasztikus.
Alig négyszáz lelkes falu Terény Nógrád megyében, a Belső-Cserhátban, nyolcvan kilométerre a fővárostól. Nem untatnám az olvasót a terényi táj leírásával, de körülbelül olyan, mint a Balaton-felvidék tó nélkül vagy Toszkána olaszok nélkül. Egy évtizeddel ezelőtt még majd’ négyszázötvenen lakták. Ám a fiatalok nemigen látnak perspektívát a szép tájban és a dúsan termő földben, helyette a közeli (Balassagyarmat) vagy a távolabbi (Budapest, Miskolc, Debrecen, Toronto) városokat választották.
Négyszáz terényiből ma már száz 65 év feletti. A faluban van minden, ami kell: bár a kocsma két éve bezárt, a vegyesbolt, a nemzeti dohányszaküzlet, az orvosi rendelő, az iskola és az óvoda még létezik.
A terényi Kistenyér Óvoda stílszerűen az Óvoda utcában van. Ebédhez készülődik mind a tizenegy gyerek. A folyosón elinda, a vezető óvónő mutogatja a ballagási tablókat. A hatvanhetes, kissé megfakult fekete-fehér képen vagy harminc gyerek mosolyog megilletődve a kamerába, de még a négy évvel ezelőtti színesen is huszonnégy. „Márti Halápon van, ez ma a pénzügyesünk, ő elment, ő is elment, ő is, ő is… Amikor Friderikusznál volt a tévében az a riport, hogy egy tanyasi iskolában csak hat gyerek van, na, akkor nálunk is így volt.”
Aztán a Jóisten rájuk mosolygott. Jött két család: a későbbi polgármester hat gyerekkel és az orvos – héttel. Csak hát, már a legfiatalabb is az iskolapadot koptatja, és nem is az alsót. „Ez volt az utolsó olyan évünk, amikor még, mondhatni, teljes volt a létszám” – bök egy négy évvel ezelőtti képre Melinda. Amíg a szomszédos falvakkal közösen működött az ovi, nemigen voltak létszámgondok. De az új törvény szétbontotta a szövetséget, Terény pedig egyedül maradt az óvodájával. Méghozzá egy olyan évben, amikor legfeljebb tíz gyerekkel számolhattak – három korosztályban. Merthogy itt időtlen idők óta együtt vannak kicsik és nagyok. (Akárcsak az iskolában: Terénynek megmaradt az alsó tagozat, ahol négy évfolyamon harmincegyen tanulnak – egyetlen teremben.)
Beindulnak a terényiek
A tíz gyerek már majdnem nyolc, és ez a vége. Ennél kevesebb gyerekkel az önkormányzat csak a saját szakállára tarthatna fenn óvodát. Terénynek pedig nincs és nem is volt elég pénze, de azt elképzelni sem tudták, hogy a falunak ne legyen óvodája.
„Amióta az eszemet tudom, Terénynek volt óvodája – mondja Brozsó Andrásné polgármester, aki az iskola igazgatója is, és a kedvünkért ugrott át két házzal odébbról. – Fel sem merült, hogy máshová hordjuk a gyerekeket. Az ovi része az identitásunknak.”
És az óvoda marad – így döntöttek. A kérdés csak az volt, hogyan.
„Egy szülői értekezleten az egyik anyuka dobta be, hogy mi lenne, ha betelepítenénk néhány nagycsaládot, így folyamatos volna az utánpótlás” – mondja Melinda, aki maga is itt gyerekeskedett, tehát az ovi nem egyszerűen a munkahelye, hanem életének része.
Terényről tudni kell, hogy az országban talán itt a legnagyobb az egy főre esőcivil szervezetek száma. Van itt mindenféle civilség: faluszépítő egylet, szlovák hagyományőrző, bocsa csapat (amióta az egyik betelepülőről kiderült, hogy tudja, mi fán terem ez a golyós sport) és néptánccsoport.
Ez utóbbi érthető is, mivel nincs tornatermük, így a kötelező öt tornaórából kettőt néptánccal abszolválnak. „Itt az emberek összefognak, ha valami ügyet meg kell oldani” – mondja a polgármester. Így nem volt meglepő, hogy azon a bizonyos szülői értekezleten mindjárt akadt olyan, aki kezébe vette a dolgot. Boglárka csaknem tíz éve költözött Pestről a környékre, a gyerekei ide járnak oviba és iskolába is. Hallott róla, hogy egy Győr környéki falu is hasonló cipőben járt évekkel ezelőtt. Ott úgy oldották meg a problémát, hogy meghirdették: nagycsaládosok ingyen kapnak házat, ha vállalják, hogy letelepszenek. Terény környékén azonban nemigen van munkalehetőség, a faluban pedig még ennél is kevesebb. Szóval a betelepülőknek nem ígérhettek biztos megélhetést. Sőt ingyen házat sem. Pedig a falu 250 házából harminc üresen áll, és a tulajdonosa is szabadulna tőle. Csak hát Terénynek nem volt pénze arra, hogy üresen álló házakat vegyen. Ám a terényiek nem azért terényiek, hogy néhány apróság az útjukba álljon.
Kitaláltak egy konstrukciót: a reménybeli betelepülő egy évig bérli a kiszemelt házat, de a bérleti díjat az önkormányzat fizeti. Két feltételnek kell csak megfelelni: nagycsaládosok jöjjenek, olyanok, akiknek van elképzelésük arról, hogyan fognak itt boldogulni. A felhívást közzétették a gyarmati tévében, írt róluk a megyei lap is. Aztán vártak. De nem volt komoly jelentkező.
Gyök alatt
Kriszta férjével és két kisgyerekével Püspökladányban élt, amikor a Facebookon olvasták a terényi felhívást. „Eljöttünk megnézni a falut, és egyből beleszerettünk – meséli Kriszta. – Nem éreztük jól magunkat Ladányban. Ha a gyerekek öt percet késtek otthonról, nekem már kiugrott a szívem.” A család ideális volt a falu számára: értettek a gazdálkodáshoz, és újabb gyerekeket ígértek, ha őket választják.
„Amikor elmentünk hozzájuk családlátogatásra, Tamás, Kriszta férje közölte, hogy ha kell, tizenhat gyereket vállalnak. Erre Kriszta megjegyezte, hogy legfeljebb gyök alatt” – mondja nevetve Bogi, aki elkísér minket a két befutó családhoz. Krisztáék még az ingyenházban laknak, de már vettek egy üresen állót is, oda egy hónap múlva költöznének. Az egykori állatorvos rendelője kissé romos, de Kriszta és Tamás biztos benne, hogy mire eljön az idő, lesz olyan szoba, ahová beköltözhet a már majdnem hattagú család, hamarosan újabb kislánnyal gyarapodnak. Büszkén mutatják az új ház udvarán álló fóliasátrat. „Tízezer palántánk van, főleg paradicsom és paprika.” Krisztáék nem voltak mindig gazdálkodók. Szükségből váltak zöldségtermesztővé.
„A fiam nem volt hajlandó húst enni, de pénzünk nem volt arra, hogy mindig friss zöldséget és gyümölcsöt vegyünk neki. Még Ladányban, zsebkendőnyi telken kezdtünk gazdálkodni.” Egy évvel a terényi költözés előtt már övék volt a város legszebb kiskertje. Mégis eljöttek, és nem bánták meg. Itt találkoztak ugyanis a másik „bevándorló” családdal.
Zoli a gödöllői agráregyetemen végzett. Egy kutatóintézetben dolgozik, de ideje nagy részét már a terényi „birtokon” tölti: „Pályázaton nyertünk némi pénzt biogazdálkodás beindítására. Volt mit, volt mivel, de nem volt hol. Barátainktól hallottunk a terényi projektről, és ideális helyszínnek tűnt.” Ők pedig ideális beköltözőnek. Bár két pici gyerekkel nem számítanak nagycsaládosnak, de azt hozták a falunak, amire szükség volt: szakértelmet. Persze az sem ártott, hogy újabb gyerekeket ígértek az ovinak, és úgy tűnik, be is váltják: Zoli felesége állapotos, a napokban várják az új babát.
Vannak történetek, amelyek olyan szépek, hogy biztosan nem is igazak. Pedig néha azok. Zoliéknak szakképzett munkaerőre volt szükségük a biogazdaság beindításához, Krisztának és férjének pedig munkára. Tavaly óta együtt dolgoznak. Kriszta kezdetben a házban nevelgette Zoliék palántáit (képzeljenek el ezerhatszáz palántát a fürdőszobában, a gyerekszobában és a konyhában), aztán a sikeres próbamunka után megépült a fólia, ahol már tízezer tő mindenféle zöldség virul.
Az utcán néhány fiú húz el mellettünk biciklivel. „Mi van, nincs iskola? Csókolom, de van, csak mi bocsa edzésre megyünk. A hét végén versenyünk lesz!” „Hát ez az – mondja elgondolkozva Boglárka. – Néhány éve még óvodások voltak, most meg mindjárt középiskolába mennek.” Vagyis az óvoda megint veszélybe került. Pedig nemrég felújították, kilencmillióból akadálymentesítették is. A falu azonban újabb óvodamentő pályázatot hirdetett, és várja a jelentkezőket. Terény nem hagyja magát.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!