Ti még éltek? - Kárpátaljai képes riportunk

Aki nem élt 1979-ben, egy nagyon kicsi, nagyon szegény magyar kisvárosban, de szeretné tudni, az milyen lehetett, induljon el Záhonyból, autózzon öt kilométert és parkoljon le Csap főterén, szemben a pályaudvarral. A grandiózus, neoklasszicista épület előtt tíz méter magas karácsonyfa áll, rajta néhány kopott, egykor ezüst színű dísz és némi szakadt girland. A zöld fán és a vajszínű pályaudvaron kívül szinte minden szürke, sáros, piszkos. A legenda szerint a kilencezres lélekszámú Csap azért város, mert egyszer, amikor a szovjet pártfőtitkár, Hruscsov erre vonatozott, megkérdezte a szárnysegédjét: milyen város ez itt? És mivel nem merték megmondani neki, hogy ez csak nagyközség, ezt mondták: ez a város itt Csap. Hát így. Fotós kollégámat elkapja a szakmai hév, készít néhány képet az üres várócsarnokról és a vágányokról. Nem kellett volna. Azonnal megjelenik két ukrán egyenruhás és egy civil. Udvariasan, bár határozottan invitálnak minket a políciára, ahol néhány hosszú körmondatból annyit megértünk, hogy „szeparatyiszti” és „spioni”. Mármint hogy szeparatisták és kémek volnánk, valószínűleg azért ragadtattuk magunkat a fényképezésre. Próbáljuk menteni, ami menthető, de se a Vasárnapi Hírek, se a sajtószabadság emlegetése nem használ: háború van – mondják –, háborúban pedig mindenki gyanús, aki fényképez. Végül kiegyezünk döntetlenben: marad a gép, de letöröljük a „stratégiai fontosságú csomópontról” készült felvételeket. A csapatnyi kóbor kutya és a templomtorony maradhat, a fenyőfás kép viszont eltűnik, mert mögötte látszik az állomás.

Ezen kívül semmi sem utal arra, hogy innen 1400 kilométerre háború van. A közlekedés rendben megy (az Ukrajna nyugati főütőerének számító vasútvonalon napi három szerelvény viszi az utasokat az ország belseje felé), a boltokban van áru, általában fűtés, áram és meleg víz. Errefelé utoljára a szovjet időkben láttak háborút, az afganisztáni frontra vitték innen a magyarokat (és persze ukránokat, ruszinokat, németeket, lengyeleket). Most viszont mindenki fél. Mozgósítás van, bármikor jöhet a behívó, és akkor menni kell. Jó negyedórányi autóútra van Csaptól Tiszaásvány, pedig a távolság csak két kilométer. A kátyúk mélyebbek, mint a Ladánk kereke, óvatosan hajtunk. A Fő utcában, egy földszintes kis házban laknak Hajdúék. Papa, mama és két fiú. Lacit, az idősebbet tavaly áprilisban vitték el a frontra. Huszonöt éves, sovány, barna bőrű, halk szavú fiú. „Munkában voltam, amikor telefonáltak. Azt mondták, nem kötelező, de mennem kell. Két nappal később már Volinban voltam.”

Laci úgynevezett önkéntes volt, akit a terrorizmus ellenes törvény alapján hívtak be. Mivel az országban hivatalosan nincs háború (hiszen se hadüzenet, se klasszikus hadviselő államok), a keleti front harcait akkor még terrorelhárító egységek vívták, kiegészülve a mozgósított önkéntesekkel. Most már új törvény van, és ez alapján minden 20 és 60 év közötti, katonaviselt férfi mozgósítható.

Laci felszerelést kapott, egyenruhát, bakancsot. Golyóálló mellényre a községi tanács szavazott meg némi pénzt, úgyhogy – ha nem is a legjobbat –, de vett azt is. Az egykori tankost egy hónapig képezték ki tüzérségi löveg kezelőnek. „Háromszor lőttünk, de egyszer se találtunk el semmit” – meséli. A kiképzés után azonnal a frontra küldték, először Dnyipropetrovszkba, majd Donyeckbe. Három hónapig ültek egy saját maguk által vájt gödörben, amit fával és kövekkel takartak le. Ellenséget nem láttak, néha lőttek. „Megkaptuk a koordinátákat, aztán lőttünk.” Hogy valójában ki az ellenség és hol lehet, azt az internetről tudták meg. Voltak halottaik is. Nem sok. Neki szerencséje volt, sosem találták el. Az ellátás kezdetben szegényes volt, de aztán megindultak az adományok. Enni legalább tudtak. Zsoldot is kaptak, kezdetben 300 grivnyát (akkoriban kb. 8-10 ezer forint, ma alig 5200), aztán volt, hogy 1500 grivnyát is egy hónapban. Kártyára kapták, Laci mindent hazaküldött a családnak. Vásárolni úgysem volt mit.

„Öt hónap után szóltak, hogy hazamehetünk. Sietni kellett, állítólag az oroszok megüzenték, hogy délután négykor szétlövik az állásunkat, háromig kellett volna elhagyni a bázist. Mondtuk, hogy azt nem várnánk meg, eljöttünk délben. Amikor megérkeztünk a laktanyába, azt kérdezték: ti még éltek? Az oroszok már háromkor mindent szétlőttek. Nem értették, hogy úszhattuk meg.” Laci és szakasza egy hetet várta a leszerelő buszt. Aztán nem bírták tovább, és béreltek egyet a neten. „Kaptunk pecsétet a katonakönyvünkbe, hogy hazajöhetünk. A leszereléshez még egy kellene, de azt már nem nyomták bele. Úgyhogy most talán katonaszökevénynek minősülünk. De az is lehet, hogy nem. A fene se tudja.”

Szürte kétezres kis község, tíz kilométerre Csaptól. A polgármesteri hivatalt keressük, tudniillik az egész mozgósítást az önkormányzatok nyakába varrták: a helyi tisztviselők hordják szét a parancsokat. A hivatalban stílszerű kép lóg a falon: A magyarok bevonulása. „Tavaly harminc behívót kézbesítettünk, de egy magyar se vonult be” – mondja Szvetlána, aki amolyan mindenes. Hozzátartoznak a tartalékosok és a mozgósítások is. „Úgy szoktam, hogy először telefonálok mindenkinek. Nagyon félnek, mondják: Szvetlána, inkább ki se gyere! De muszáj, ez a munkám.”

Ma öt behívót kell kivinnie, reméli, senkit nem talál otthon. Biciklivel fél óra alatt lejárja a falut. Ötből három helyen ajtót se nyitnak. A Templom utcában kiderül, hogy a fiú egy hónapja Angliában dolgozik. A Fő utcában lakó hadköteles nővére állítja: „Magyarba ment az öcsi egy hete, nem tudja, mikor jön vissza.” Ivan Vaszilcun ezredes, a kárpátaljai hadkiegészítő parancsnokság vezetője egy interjúban a minap arra panaszkodott, hogy Kárpátalján a katonai behívók közül csupán minden negyediket-ötödiket sikerül kézbesíteni, mivel a hozzátartozók állítása szerint a címzettek külföldön tartózkodnak. Ezért a hadkiegészítő parancsnokság a rendőrség segítségét kérte az „érintettek hollétének kiderítésére”. Szvetlána nagyjából tisztában van az „érintettek hollétével”. Három eset van. Vagy otthon van, csak nem nyit ajtót; vagy külföldre szökött a mozgósítás elől; vagy kihasznál egy törvény adta kiskaput. Ha már felvette a kettős állampolgárságot és van magyar útlevele, akkor csak annyit kell tennie, hogy az ukrán paszportjával hivatalosan elhagyja Ukrajnát (vagyis átjön a határon), majd a magyarral visszamegy Ukrajnába. Így egy időre – papíron – eltűnik a rendszerből, és úgy élhet odahaza, mintha otthon sem lenne. Aki ellenszegül a mozgósításnak, akár öt évre is börtönbe csukhatják, úgyhogy az emberek óvatosak. És főleg szolidárisak. „Nem akarom a munkahelyre vinni a papírt, mert lehet, hogy ott megtalálom őket. Kérhetnék zsandárt is, de az már milyen volna? – kérdezi Szvetlána. – Félünk, a tévében is minden nap mutatják, hogy itt is lőnek, ott is lőnek, pedig a háború nincs is kijelentve.”

Hivatalosan ugyanis nem Ukrajna áll hadban Oroszországgal, hanem az ukrán belbiztonsági erők „idegen hatalom által felbérelt banditákkal”. Ennek viszont az a következménye, hogy nincs se hadiállapot, se általános mozgósítás. A határok nyitva, mindenki mehet, ha akar. A hadseregek helyett „önkéntesek” harcolnak mindkét oldalon, és a törvényeket ehhez a furcsa helyzethez igazítják.

„Azon kívül, hogy tiltakozunk a háború ellen, nem sokat tehetünk – mondja Kőszeghy Elemér, az ellenzéki (értsd: nem a Fidesz által támogatott) magyar szervezet, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség alelnöke. – Jó volna, ha a magyarországi politikusok önmérsékletet tanúsítanának: az autonómia emlegetése most vörös posztó. Mi azt mondjuk, autonómia, az ukránok így fordítják: szeparatista. Csemodan, vokzal, Budapest (Bőrönd, pályaudvar, Budapest). Vagyis húzhatunk el innen, ha nem tetszik a rendszer. Ezt mondják.” Kőszeghy szerint mostanában hallgatólagos megállapodás van az ukránok és a magyarság között. Az itteniek nem emlegetik az autonómiát, Kijevben pedig szemet hunynak a kettős állampolgárság felett.

Breznovics László a másik (vagy inkább az egyik) magyar szervezet, a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetségének (KMKSZ) elnöke, parlamenti képviselő óvatosan fogalmaz. „Ez egy értelmetlen háború, ezért minden fórumon fellépünk ellene. De a törvények mindenkire egyformán vonatkoznak: ukránokra, magyarokra, lengyelekre.”

A KMKSZ jogsegély vonalat működtet, bárki felhívhatja és megtudhatja, mit mondanak a jogszabályok: mennie kell, vagy nem? „A legtöbb ember békét akar. Ezért választották Porosenkót – mondja Breznovics, aki maga is Porosenko pártját erősíti. – Ez hatványozottan igaz Kárpátaljára. Olyan emberekről beszélünk, akik csak a 20. században öt állam polgárai voltak. Hatalmas élettapasztalatuk van és toleránsak. Az ittenieket nehéz hazafias lózungokkal belerángatni egy ilyen háborúba.”

Pedig lózungból nincs hiány. Miközben a KMKSZ ungvári irodájában szürcsöljük a kávénkat, odakint, az Ung hídján vagy kétszáz ukrán hazafi demonstrál. „Dicsőség Ukrajnának és dicsőség a hősöknek!” – skandálják. Közben Guinness-rekordot állítanak fel: a világ leghosszabb ukrán nemzeti lobogóját feszítik ki, stílszerűen a hangversenyteremként funkcionáló zsinagóga és a magyar szövetség irodája között. Az akciót a Szvoboda, az ukrán nacionalista párt szervezi. A zászlót görögkeleti pap szenteli fel, a részvevők eléneklik a himnuszt, majd elindulnak a városba. A híd túloldalán néhány ukrán taxisofőr támasztja a Ladáját. „Ezek bolondok – legyint az egyik – fogalmuk sincs, mi folyik ott a Donbasszban.”

Tibor (barátainak a Vitéz) harminchét éves, Dobronyban lakik, az ide negyven kilométer. Kopasz, nagydarab férfi, kigyúrt izmok, piros baseballsapka, bőrdzseki. Pontosan tudja, mi folyik a Donbasszban, egy barátja most jött vissza onnét. És köszöni, nem kér belőle. „Ez egy hülye háború. Ott van egymással szemben egy csomó ember, a mieink és ki tudja még, kicsodák, beásva, egymástól pár kilométerre. Az egyik odapörköl egyet, a másik vissza, de ebédidőben megy a telefon, hogy akkor most hagyjuk abba, délután folytatjuk. Pénzmosás az egész. Valakinek biztosan megéri.” A Vitéz az egyéni stratégiát választja. Nem veszi át a mozgósítási parancsot. „Jövő héten összekapjuk magunkat a haverokkal, és irány Németbe! Engem be nem rángatnak. Itt megkeresünk ezer grivnyát egy hónapban, ott ennek a kétszeresét, de euróban. Miért maradjak?”

Beregszászban a laktanya kapujában a kijevi Majdan hőseinek állított emlékművet fényképezzük, amikor csörren a telefonunk. Péter az, munkácsi fiú, most is a fronton van. Egy közös barátunk intézte el, hogy beszélhessünk. Rövid, tőmondatokban válaszolgat, „rossz néven veszik az idegen szót arrafelé” – magyarázza. Októberben vitték el, először 90 napra, fél év lett belőle. Most kellene hazajönnie, ha érkezne a váltás. De a mozgósítás akadozik, úgyhogy maradniuk kell. Felesége van, kétéves kisfia. Eddig egy kereszteződést védtek, valahol Donyeck mellett. Egy olyan faluban laktak, ahonnan mindenki elmenekült. Most a háborús hírekben gyakran szereplő Mariupolban állomásoznak. Fogalmuk sincs, miért. És főleg, hogy meddig.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!