Ne untass, inkább csúsztass! Szabó Borbála a valóságról és más álomvilágokról

– Tudja már, hogy mit olvas fel?

– Én tudom, csak Judit izgul. Ő egy sztárgyerekkönyvíró, aki ritkábban ír felnőtteknek, én meg egyszerűen író vagyok, aki szívesen ír gyerekeknek. Egyébként én nem érzem a különbséget. Szerintem amúgy a felolvasások elég unalmasak, úgyhogy csak egy keveset olvasunk, és inkább sztorizni fogunk. Van például egy novellám, amit Judit ihletett, és szívesen beszélgetnék a közönséggel arról is, hogy vajon mitől durrant a Válás című írásom akkorát.

– Ez az a novella, amelyben a szülők a gyereküket teszik ki ugyanazokkal a mondatokkal érvelve, mint amikor egymást hagyják el, ugye? A neten kapott hideget-meleget. Vannak, akik szerint megbélyegző.

– Pedig én csak egy gondolati játékot indítottam el, hogy mi lenne, ha kitennénk otthonról a gyerekünket. Nem magát a válást bíráltam. Csak azt szerettem volna hangsúlyozni, hogy azok a magyarázatok, amelyek egy válásnál elhangzanak –„ez teljesen természetes, mert az emberek elválnak, mert az együttélés nem működött, és akkor inkább lépjünk tovább”; vagy hogy „megszerettem egy másikat, ne haragudj, nagyobb a melle” –, a gyerek számára teljesen abszurdak és érthetetlenek. Hülyeségnek tűnik, hogy a szülők ne tartozzanak össze. A gyerekek szemében ők ketten együtt alkotják a világot. És ezzel nem azt akartam mondani, hogy rohadj meg, ha elváltál. Csak felvetem ezt a gyermeki szempontot. Mégis sokan felhúzták rajta magukat, amit egyáltalán nem bánok. Mert ezek szerint sikerült megnyomni egy gombot, és művészileg olyan eszközt választani, ami sokakat gyomorszájon vágott. Ha írok egy esszét, hogy szerintem a válás nagyon nehéz a gyerekeknek, arra nem reagálnak így. Amikor először megjelent, a Nők Lapjában, kaptam olyan levelet, hogy „anyukám ki akarta tépni az újságból cafatokra, de aztán inkább megvárt engem, hogy együtt tépjük ki”, de olyat is, hogy el tudnám-e küldeni, „megmutatnám a volt férjemnek, hátha rájön…”.

– Mintha a Szülői értekezlet című darabban is ez a
felnőtt-gyerek nézőpont cserélődne fel…

– Igen. Pedig annyi történt, hogy egy csomó panelmondatot áttettem másik helyzetbe. Csak attól, hogy az, amit valahol már láttál, másik kontextusba kerül, sokkal durvábban hat. Szarkasztikusnak tűnik, pedig ha belegondolsz, van benne mélység. A Szülői értekezletben például azt a hatást akartam kelteni a nézőben is, amit a szülőiken érzek. Hogy tényleg be kell ülnöm ezekbe a padokba megint? Úristen, rémálom, hogy beszorítanak újra ebbe a börtönbe. Van egy bekattanásom, ami sok írásomban kényszeresen előjön mostanában, hogy mi lenne, ha visszafelé mennénk az időben. A Szülőiben is van egy ilyen visszafele rántás. Beülsz felnőttként, egyszer csak gyerekként kezelnek, és akkor gyerek is leszel. De miért? Simán rám szólnak a szülőin, hogy „Zoárd anyuka, mi a probléma? Miért beszélget?”. Én meg azonnal és önként lemegyek kicsibe, zavarba jövök és hebegek-habogok. Imádom utánozni a valóságot, azért is figyelem annyira.

– Korábban valahol azt nyilatkozta, hogy gyerekként is a reális meséket szerette. Ez azt jelenti, hogy nincs is Fogtündér, és a karácsonyi ajándékot sem a Jézuska hozza?

– Tündér? Hát az nem nagyon. Jézuska-ügyben is inkább cinikusak vagyunk. Mi is megünnepeljük a karácsonyt, csak azt mondjuk, hogy a Kisjézus születését ünnepeljük. Ez önmagában is elég bonyolult, miért kell azt kamuzni, hogy egy kövér kis baba repked, és viszi a fát? Utána nagyon nehéz tartani ezt a hazugságot. Elvileg hiteles szülő vagyok, és akkor mégis mögé állok ennek a dolognak, hogy ez a pucér gyerek cipeli a fát? Persze nálunk is jött a Mikulás, csak amikor megkérdezte a gyerek, hogy szerintem van-e, visszakérdeztem, hogy „szerinted?”. És ha azt mondta, hogy szerinte van, akkor van. Amit ő akar, azt hagyom, hogy legyen.

– Azokból a sztorikból, melyek az Átváltozott gyerekek című könyvében olvashatók, nagyon is úgy tűnik, hogy van átjárás valóság és álomvilág között.

– Van nálunk egy szokás: vacsora alatt mindenkinek el kell mondania egy történetet aznapról. Az a szabály, hogy a sztorinak érdekesnek kell lennie. Nem baj, ha nem igaz, ha ki van színezve, csak ne untasson, az tilos. Van, hogy tudom, hogy kicsúszott egy-egy történet a valóságból, de ha így jobb, akkor miért ne legyen elrajzolva? Vannak sztorik, abból átlendülünk álomvilágokba, de attól még tudjuk, hogy ez játék.

– Az unaloműzés vezérelte akkor is, amikor átírta a Bánk bán szövegét?

– A Bánk bán egyszer csak bekattant, amikor megértettem – már az egyetemen –, hogy ez egy nagyon jó mű. Csak hát nem értik. Az író megírta, de mai fülnek olyan, mintha víz alól beszélne valaki. Egyszerűen nem dekódolható. Mivel Katona színházi ember volt, nem irodalmár, magamból kiindulva azt gondoltam, hogy én örülnék, ha valaki felfrissítené úgy a szövegemet, hogy eljusson az aktuális közönséghez. A drámaiság nem nyelviség. A Bánk bán nyelve nem tökéletes, már a saját korában sem volt az. Ha megnézed a jambusait, elég fésületlenek. Katona nem volt annyira gördülékeny, mint Kisfaludy, vagy olyan nagy költő, mint Vörösmarty. Ő egy nagy drámaíró volt – ezért gondoltam, hogy megpróbálom őt a lehető legfinomabban kihúzni a vízből. Beszéljen a levegőn, és akkor halljuk. Van egy szobor Kecskeméten, ahol annak idején összeesett és meghalt. Egy szétrepedt kő. Sokszor kimentem ide, társalogtam vele: mit szólsz ehhez, hogy ezt csinálom a Bánkkal? Volt bennem egy csomó kétely, de mindig azt éreztem, hogy ő ennek örül. És amikor tombolt az egész kecskeméti színház a Bánk bán után, aminek valójában soha nem volt igazi sikere, mert mindenki tudta ugyan, hogy ez egy nagy mű, de mindig mindenki rohadtul unta, akkor Kecskeméten a diákok a WC-ben arról beszélgettek, hogy: hát nem is szar. Akkor azt éreztem, hogy átment, ami miatt elkezdtem ezt csinálni.

– A magasirodalom belecsempészése a populárisabb műfajokba mennyire szándékos?

– Az, hogy a Nincsenapámban Kosztolányi és Karinthy van, meg hogy a Tóth János című sorozatban (Bori tagja az írócsapatnak – szerk.) is rendszeresen József Attila-idézetet mond valaki, ösztönösen jön belőlem. Egy idő után persze észrevettem, hogy ezt csinálom, de ez nem tudatos. Gyakran a saját műveimből jövök rá, hogy valójában mi foglalkoztat. Intuitíve keringenek a fejemben szerzők és művek. Nagyon hamar tudtam, hogy író akarok lenni, ezért az írókra mindig mint kollégákra tekintettem. Ottlik a nagymester: „Hű, Géza, ezt hogy tudtad így megcsinálni?” Mindig a felhasználás szándékával teszem el ezeket a dolgokat. Úgy látszik, van ez a tanáros missziós hülyeség bennem: értsétek meg, hogy milyen nagyok ezek az írók!


+1 kérdés
– Sokan bírálták, amikor tanítani kezdett a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.-nél (KMTG) Nem zavarja?
– Zavar, hogy mások akarják megmondani nekem, hogyan döntsek morális kérdésekben. Hogy én mikor, kinek és mennyiért dolgozom, az hadd legyen az én lelkiismeretem ügye! Ne őrködjön felette senki más. Másrészt van bennem is dac, sokszor provokálok. Ha nagyon sokan utálnak, az már félig népszerűség. De ez hülyeség, hiúság. Egyébként már tavasszal kiléptem a KMTG-ből. Szerettem tanítani, de nem akartam dacból egy olyan szervezetben maradni, ami számomra átláthatatlan, és nem akartam fölvenni pénzt azért, amiért nem dolgoztam meg. Szerintem az lenne az igazi szabadságharc, hogy próbáljunk végre tényleg szabadon gondolkozni, és tényleg jó művészetet csinálni, ne pedig valamelyik csoportosulásba tömörülve önmagunkat igazolni. Legyen vége ennek az idióta háborúnak! Bosszúvágyból meg frusztrációból nem lehet építkezni. Művészetet főleg nem.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!