Titkok mérgezik a lelkeket

– Előző könyve, a Hajnali láz egy holokausztot túlélő házaspár, a szülei története. A Hét mocskos nap pedig egy ravaszul felépített történetfüzér, amelynek központjában három család rendre összekapcsolódó sorsa áll, de valahogy a láncolat minden elemében ott lappang a háború és a holokauszt traumája. A háborús generációnak érthető módon meghatározó élménye a háború, de ön a háború után született. Miért mégis ez a ragaszkodás a témához? 

– Fura, hogy ezt mondja, én ezt még ilyen szempontból nem gondoltam végig. A filmjeim többségében szó sincs a háborúról vagy a holokausztról, és a Hét mocskos nap messze nem csak erről szól. De tény, hogy benne van a háború, a holokauszt traumája, ahogy az első regényemben is. Ennek az lehet az oka, hogy a második holokausztnemzedéknek, amelyhez én is tartozom, különösen pedig azoknak, akiknek a szülei eltitkolták és a hátsó sifonérba dugták saját holokausztemlékeiket, azoknak nagyjából ebben az életkorban támad az a késztetésük, hogy kutatni kell a múltat, amíg még lehet. Anyám és apám 50 éven át nem beszélt semmiről, ami 1945 előtt történt, sőt én sokáig azt sem tudtam, hogy zsidó vagyok. Felnőttkorban szembesültem ezzel igazán. Máig nehezen magyarázható, hogy apám, aki talentumos, jó tollú újságíró volt, miért nem írta meg az élményeit, amikor még tehette. Így viszont ránk, a második generációra maradt az elszámolás, amit nehéz puttonyként cipelünk magunkkal évek, évtizedek óta. 

– Igen, ez érthető, de az olvasónak úgy tűnhet, hogy mindaz, amit ebből fontosnak gondolt, már megírta a Hajnali lázban. 

– A Hajnali láz a szüleim egymásra találásának története a háború után, de csupán egyik történet a sok közül. Apám halála után – ez 1998-ban volt – anyám megnyílt. Hihetetlen élességgel és részletességgel törtek fel belőle az emlékek. Egy példa: amikor 1944 októberében a zsidó nőknek a KISOK-pályán kellett jelentkezniük, ő is villamosra szállt. És emlékszik arra, hogy mikor fellépett a szerelvényre, kioldódott a bal bakancsának a fűzője! Több mint ötven éven át ez nem jutott eszébe, hogy aztán ilyen apróságok is jelentőséget kapjanak a múltból. 

– Egymás között sem beszéltek az édesapjával soha? 

– Soha. Ők ezt 1946-ban, Svédországban elintézték egymás között. És én is úgy voltam vele, amikor kezembe került a levelezésük, hogy engem elsősorban a „szerelem legyőzi a halált” motívum érdekel. A holokauszttal tudatosan nem foglalkoztam. De amikor a Hét mocskos napon dolgoztam, előkúszott anyám néhány ’44-es története, és valahogy szervültek a regénybe. 

– Például a garázs, ahol nagyapjuk elbújtatta a családot?

– Igen, a Cyklop Garázs a Kertész utcában valóban létezett, és nagyapám egy Morsits nevű sofőr segítségével ott bújtatta a családot. Ez a különös éjszaka, amely döntően megváltoztatja a regény szereplőinek életét, fontos eleme lett a mesének. De ez ennek ellenére nem önéletrajzi história, hanem három általam kitalált család története. 

– A Hét mocskos nap egyik vissza-visszatérő eleme néhány pornográf fénykép, amelyet Berija, a szovjet titkosszolgálat rettegett főnöke készített egy elrabolt, megerőszakolt lányról. Ez a kép rendre felbukkan a könyvben, a készítés pillanatától századunk elejéig, és újra és újra felforgatja a hősök életét. Valóban léteztek ezek a képek, vagy csak a mindenkori hatalom és a szexualitás viszonyát akarta érzékeltetni velük? 

– Rengeteg legenda kering a szovjet elvtársak és különösen Sztálin legbelső körének szexuális szokásairól. Az, hogy Berija éjszakánként fiatal lányokra vadászott a kihalt moszkvai utcákon, szintén része ennek a legendáriumnak. De amit én szerettem volna megmutatni, az a mindenkori hatalomnak kiszolgáltatott emberek sorsa. Kommunista vagy nyilas hatalom: a kiszolgáltatott ember szempontjából édesmindegy. A regényben Berija eltünteti a lányt, miután megerőszakolta, és fotókat készít róla. A magyar patikusfamília egyik tagja, Szende a nyilasok közé keveredik. Az ő viszonya jóval árnyaltabb a kisemmizettekhez, miközben a szituáció persze hasonlóan aljas és elfogadhatatlan. De ebben a srácban mocorog a bűntudat, ezért az olvasó nem képes egyértelműen gyűlölni és elítélni. 

– Jól látom, hogy egy kicsit úgy van ez a Szende gyerek azzal a szörnyű éjszakával, mint az egész magyar társadalom a holokauszttal? Ott volt az alkalom, megtehette, sőt talán meg is tette, jólesett neki vagy nem is annyira, de aztán egész életében próbálja elfelejteni. 

– Pontos a diagnózisa, de a helyzet még ennél is bonyolultabb. A tettesek és áldozataik viszonya évtizedekre vagy akár évszázadokra is meghatározhatja egy társadalom életét. A holokauszt utáni kommunista hatalom például pontosan ismerte a bosszú motivációs erejét, amikor az alakuló Államvédelmi Hatóság soraiba számos zsidó fiatalt toborzott. Nekem is van olyan ismerősöm, aki maga mesélte el egy részeg éjszakán, hogy a háború után bosszúból megölt egy embert, aki 1944-ben elvitte őt és a családját a Duna-partra. És soha senki nem vonta őt felelősségre. 

– Ez a bosszúspirál a könyvben is megjelenik: az egykori zsidó áldozat unokája árulja be az egykori nyilas unokáját, tizenöt évvel a szülők konfliktusa után. Ez azt jelenti, hogy ennek soha nem lesz vége? 

– Egyelőre többnyire így működik a magyar társadalom. Generációkon keresztül jelentjük fel, tesszük tönkre egymást. Ezek a történetek újra és újra előjönnek. És hiába akarjuk elfelejteni őket, nem fog menni. Ha nem beszélünk róla, megbetegítenek. Nemrég egy velem készült interjú után az egyik internetes portálon elgondolkodtató, szomorú kommentek jelentek meg. Miért jön ez a pali a holokauszttal, fröcsögtek, miért nem inkább azzal foglalkozunk, mi minden történt a magyarokkal a török megszállás alatt, a Habsburgok alatt, nem beszélve a kommunistákról! Pedig a holokausztról való hallgatás iszonyatosan romboló hatással van az egész társadalomra. Nem csupán a zsidók elhurcolásáról vagy a nyilasok rémtetteiről van szó. De sajnos azokról is, akik lehúzták a redőnyeiket, hogy ne lássák-hallják az utcai csőcseléket. És sajnos azokról is, akik villámgyorsan széthordták az elhagyott lakások tárgyait vagy beköltöztek az elhurcoltak otthonaiba. Szóval a cinkosokról. 

– Talán nem jött még el a megfelelő alkalom a kibeszélésre? 

 

– Többször is eljött. Először 1956 után, de akkor apámék nemzedéke inkább alkut kötött a Kádár-rezsimmel. A zsidó múltjuktól egy csapásra megszabadulhattak, ha asszimilálódtak, és a rendszer mellé álltak. Így tett a magyar értelmiség tulajdonképpen pecsétet a hallgatásra. A másik pillanat 1989–90-ben volt, a magyar történelem utolsó őszinte pillanatában, de az meg elment mellettünk. Mára pedig ez a lehetőség talán meg is szűnt, és a titkok tovább mérgezik a lelkeket. Születnek nagyszerű könyvek, filmek – és most nem a magaméról beszélek –, amelyek megpróbálkoznak bizonyos analízisekkel, de olyan a közhangulat, hogy ezek lényegében visszhangtalanok maradnak.

FOTÓ: KÁLLAI MÁRTON 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!