Vezetne emberbe áramot? Öt emberen vagy csak egyen küldene át egy villamost? Többségünk képes kegyetlenkedésekre, pedig nem vagyunk szörnyetegek.
Nemrég újramodelleztek egy korábban már többször felvetett problémát, a villamosdilemmát, mely szerint egy elszabadult kocsi száguld a sínekre kötözött öt ember felé. Egy váltó segítségével elterelhető, viszont a másik sínre is le van kötözve egy ember. A kérdés: váltanának-e a kísérletben résztvevők, vagy sem? A legújabb kutatásban 147 alany vett részt, 90 százalékuk a kisebbik rosszat, az egy lekötözött ember halálát választaná. De mi szükség van az ilyen típusú kísérletekre, és miért veszik a kutatók újra és újra elő őket?
A szociálpszichológiai kísérletek a motivációk feltérképezésére irányulnak. Alapjuk általában egy olyan esemény, mely meghökkenti, elgondolkoztatja a kutatókat. Milgram áramütéses kísérletét (keretes anyagunkban) könnyebb megérteni, ha a történelmi tényeket is figyelembe vesszük.
A második világháború, a holokauszt, az atombomba után felmerült a kérdés: hogy voltak képesek sokan felsőbb utasításra emberek millióit kiirtani? Vajon az átlagember is képes lenne-e efféle kegyetlenségekre, ha arra parancsot kap? A válasz: határozott igen.
A tömegek lélektana már a 19. században foglalkoztatta a tudósokat, a megállapításokat pedig Hitler és Sztálin is ismerte. Szakemberek azóta is kutatják, milyen viselkedési formákat képesek produkálni az emberek, ha „elvesznek” a tömegben. „Elég csak a 2006-os eseményekre gondolni” – nyilatkozta lapunknak dr. Forgács Attila, a Corvinus Egyetem Magatartástudományi és Kommunikációelméleti Intézetének igazgatója. „Az arcukat eltakaró randalírozók épp úgy, mint az azonosító nélküli rendőrök – az anonimitás mögé bújva az ember sok mindent megtesz, amit máskor nem merne, főleg, ha nagyobb csoport tagjaként jelenik meg.” Az Asch-féle kísérlet (részletesen keretes írásunkban) bebizonyította: a legtöbb ember behódol a többség nyomásának. A normakövetés mindig rendkívül fontos szerepet játszott az emberiség történetében, miközben a fejlődés kulcsa az a néhány ember, aki nem hajlandó meghajolni a többség előtt. „Egy részük börtönbe kerül, mások tudósok lesznek” – magyarázta a szakértő.
Gyakorlati haszna is van a vizsgálatoknak. Az amerikai Sheriff kísérletében egy cserkésztábor lakóit osztotta két csoportra, majd versenyhelyzetet teremtett, melynek hatására a két rivális fél utálni kezdte egymást. A kísérlet második fázisában viszont kiderült: külső ellenségre és közös célokra van szükség ahhoz, hogy a két csoport ismét együttműködjön.
Nem könnyű feldolgozni a traumát, melynek következtében az ember rájön: addig ismeretlen agresszió lakozik benne – állítja Klujber Balázs viselkedéskutató. Többnyire azonban (például Zimbardo kísérlete után, lásd: keretben) megfigyelhető a személyiségfejlődés a résztvevőknél. Elfogadóbbak, megértőbbek lesznek, a kísérletek pedig talán abban is segítenek, hogy mások is megértsék, mi miért történik.
Asch-kísérlet:
Az alanynak két kártyát mutatnak. Az egyiken egy egyenes vonal látható (ez a referencia), a másikon három különböző vonal van, melyek közül ki kell választani azt, amelyik egyenlő hosszúságú a referenciavonallal. Asch 1955-ös első kísérletében egymás után mutatta a kártyapárokat hét egyetemistának – közülük hat volt beépített ember –, akiknek hangosan ki kellett mondaniuk az egyébként teljesen nyilvánvalóan helyes választ. Az első két körben mindenki helyesen válaszolt, majd az első öt ember ugyanazt a hibás választ adta. Így a sorban hatodik, a kísérleti alany egyre bizonytalanabban és frusztráltabban adta meg a helyes választ, végül inkább rossz választ adott ő is, csak hogy ne tűnjön ki a többiek közül. A kísérlet eredménye szerint az emberek többsége behódol a csoport előtt, és nem meri felvállalni a saját véleményét.
A Milgram-kísérlet:
A kísérlet alanyát, a „tanárt” egy szobába vezették, a „tanulót” (aki beépített ember volt) pedig székhez kötözték. Mindketten kaptak egy 45 voltos áramütést demonstrációs céllal. A „tanár” egy szópárokból álló listát olvasott fel, melyet a „tanuló” elismételt. Ha helytelenül tette, akkor a „tanár” növekvő erősségű áramütéssel büntette, valójában ennek hatását a beépített ember csak eljátszotta. A 150 voltot elérve a tanuló kérte a kísérlet befejezését, ám a kísérletvezető, aki a „tanárral” együtt figyelte az eseményeket, ezt megtiltotta. Az „áramütéseket” egészen a halálos dózisig növelték. A kísérlet alanyai a vezető utasítására 65 százalékban hajlandóak voltak elmenni a 300 voltos – halálos – áramütésig. Bár az eredeti formájában végzett kísérletet etikai okokból 1974-ben betiltották, több variációja is ismert, de a lényeg: helytől és időtől függetlenül a kísérlet alanyai 61-66 százalékban hajlandóak halálos feszültséget vezetni egy másik emberbe – szótévesztésért.
Zimbardo-féle börtönkísérlet:
1971-ben egy újsághirdetésben toborzott 24 fős csoportot kettésorsoltak, „rabokra” és „őrökre”. Az „őröknek” azt mondták: az ő felelősségük lesz a börtön működtetése, ehhez bármilyen eszközt alkalmazhatnak, kivéve a fizikai erőszakot. Már a második napon lázadás tört ki, melynek leverése után az „őrök” egyre hosszabb és egyre megalázóbb mindennapi procedúrának vetették alá a „rabokat”, akik közül többen súlyos mentális zavarokat produkáltak. Az „őrök” kegyetlen, gyakran szadista bánásmódja miatt a kísérletet hat nap után felfüggesztették. „Iszonyatos volt. El kellett borzadnunk, amint láttuk, hogy egyes fiúk (»őrök«) úgy kezelnek másokat, mintha hitvány állatok lennének, örömüket lelik a kegyetlenségben, miközben mások (»foglyok«) szolgálatkész, engedelmes, dehumanizált gépekké váltak, akiket csak a menekülés, a saját egyéni túlélésük, valamint az őrök ellen halmozódó gyűlöletük foglalkoztatott” – írta akkor Zimbardo.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!