Kádár Jánost sok mindenért terheli felelősség, de miként Földes György történész, a Politikatörténeti Intézet vezetője, az új Kádár-életrajz szerzője lapunknak adott interjújában fogalmazott: ha a mai rendszer sikertelen, azért már nem a múlt a felelős. 

– Kell-e szobrot állítani Kádárnak? 

– Ezzel most nem tennénk jót senkinek sem. Szobrot akkor kell valakinek állítani, ha ez nem kavar fel rossz emlékeket, ha senkit nem sért önérzetében. Minden nemzetnek együtt kell tudnia élni a saját történelmével. Mi azonban – úgy tűnik – nem tudunk. De ebből nem következik az, hogy egy olyan nagy hatású politikust, mint Kádár János, a történelemtudománynak ne kellene beillesztenie a nemzeti történelembe.

– Horthynak a minap avatták fel a szobrát, és ugye ő sem volt kevésbé megosztó személyiség…

– Az egy másik történet, még ha tény is: egyikük sem riadt vissza az erőszak alkalmazásától, ha úgy hozta az élet. De nézzük a tevékenységük, a korszakuk végét: Horthyé Szálasi uralmával végződött, Kádáré a békés átmenettel. A politika minden irányzatának a nemzet és azon belül a saját hagyományai ápolásával kell törődnie – és nem a másik irányzat hagyományainak a megkérdőjelezésével. A történelemtudomány feladata pedig az, hogy a nemzetet reális önismerethez segítse.

– Nyilván ezzel a céllal szerveztek konferenciát 100. születésnapjára Kádárról és a 20. századi magyar történelemről. Mi újat tudnak még mondani?

– A tudomány minden korszakban újra felteszi a kérdéseit: hol a helye a nemzeti és az egyetemes történelemben egy adott korszaknak, személynek, ideológiának. A Kádár János születése óta eltelt 100 és a halála óta eltelt 23 év erre kényszerít minket. Tisztáznunk kell: fenntartható-e, amit eddig a tudomány megállapított, s van-e új kérdés, amit még nem sikerült megválaszolni. Kádár tevékenységét az utóbbi két évtizedben döntően arról az oldaláról világították meg, ami az előző rendszerben fedve maradt; a Rajk-perben, Nagy Imre kivégzésében, az 1968-as csehszlovákiai intervencióban játszott szerepe. A társadalom-, a gazdaság- és a külpolitikája vagy – amit én vizsgáltam –, a nemzethez való viszonyának alakulása sem kevésbé érdekes. Van még mit elemeznünk.

– És jutottak eddig nem tárgyalt felismerésre?

– Készítettünk egy kötetet Kádár János nemzetközi tárgyalásai címmel. Érdekes, hogy 1975 után már gyakorlatilag folyamatos vitában volt a szovjet külpolitikával az enyhülés, Helsinki ügyében. A szovjetek úgy gondolták, hogy ez a II. világháború utáni folyamat lezárása és szentesíti az ő 30 éve kivívott győzelmüket. Kádár pedig úgy tartotta, hogy ez a nyitásnak nagyon fontos része és a két rendszernek tényleg együtt kell élnie, bővíteni kell a nyugat–keleti kapcsolatokat, és ezért kész is volt sokat tenni.

– Új életrajzot is ír Kádárról. De kire is emlékezünk május 26-án a századik születésnapján? Arra, akit sokan diktátorként, a Szovjetunió bábjaként, Nagy Imre gyilkosaként tartanak számon? Vagy a szocialista tábor legvidámabb barakkjának építőjére, az enyhülés pártolójára?

– Ez mind Kádár volt, és mindenki, aki kiragadja a mozzanatok valamelyikét, ugyanarra a személyre emlékezik. Persze politikai szándékkal, a saját szemszögéből, hogy a nézeteit megerősítse vagy másokét cáfolja. Kádár János szerepe egy kicsit olyan ma, mint a focié, amiről mindenkinek nagyon határozott véleménye van. És elfogultan „zsűrizi” azokat, akik, mint jómagam, próbálják a Kádár-képet tudományosan megalapozni és árnyaltabbá tenni. Történészként kötelességem, hogy a maga egészében rekonstruáljam Kádár politikai személyiségét, amiben a kérdésben felsoroltak mind benne vannak, bár a bombasztikus jelzők használatát elkerülném.

–Sokak szerint, ami ma Magyar­országon történik, az felidézi a Kádár-rendszer demokratikus centralizmusát, a paternalista, pártállami légkört. Mit gondol erről?

– Kádárt a hibáival együtt is jelentős politikusnak tartom, annak pedig még nincs itt az ideje, hogy Orbán Viktor politikusi teljesítményét értékeljük a nemzeti történelem szempontjából. A Kádár-éra egy nagy válsággal indult és egy másik válsággal ért véget, de a kettő között volt felívelő periódusa. Kísérletet tett az ország modernizálására és ugyanakkor egy igazságos társdalom kialakítására. Volt demok­ratikus deficitje és volt társadalmi „nyeresége” is. De az egész korszak a mai politikában, az Alaptörvény megfogalmazása szerint „bűnös”. Azt hiszem, nem volt még példa arra, hogy egy korszakot bármelyik ország alkotmánya bűnössé minősítsen, vagy ahhoz képest határozza meg önmagát. Huszonkét évvel a rendszerváltozás után már nem a Kádár-rendszeren kellene mérni a mostanit. És ha még mindig számtalan problémával küzd, ha sikertelen az új rendszer, azért már nem a múlt a felelős.

– De akkor miért hozzák elő annyiszor érvként, hivatkozás gyanánt a Kádár-rendszert?

– Azért, hogy az elmúlt bő évtized valódi problémáival ne kelljen szembesülni. Az MSZP kifejezetten kerüli a Kádár-rendszerre való utalásokat, annak hibáiért már a ’90-es évek elején bocsánatot kért és igyekszik elkerülni, hogy beletolják ebbe a történelmi csapdába. A Kádár-rendszerre hivatkozásra a jobboldalnak van szüksége. Az Alaptörvény átmeneti rendelkezéseiben és preambulumában olyan egyoldalú, politikai célú kitételek szerepelnek a Kádár-rendszerről, amelyek szerintem történelmi és tudományos mércével mérve „könnyűnek találtatnak”.

– Ettől még igaz lehet: ma is Kádár népe vagyunk. Választást itt csak a biztonság ígéretével, az erőfeszítések alóli felmentéssel lehet.

– Talán egyetlen alkalommal, az MSZP 1994-es választási győzelmében hatott nagyon erősen a Kádár-korszak társadalma és értékrendje. Akkor olyasmit vártak a szocialistáktól, amit nem is tudtak teljesíteni: hogy egyesítsék a szocializmus és kapitalizmus előnyeit. Azóta az efféle remények elapadtak. Egy 2008-as felmérés szerint az akkor 30 év alatti fiatalok – tehát a Kádár-korszak végén vagy később született és szocializálódott 17-29 évesek – között nagyon erősen élnek a Kádár-rendszer értékei. A szociális biztonságot, a társadalmi mobilitást, a foglalkoztatási lehetőségeket ugyanúgy igényli a Kádár utáni nemzedék. A Fidesz nem a kádárizmus ígéretével állt elő, hanem az erős nemzeti középosztály kiépítésével. Kádár ezzel épp ellenkező nemzetfelfogást vallott: ő a népet akarta a nemzetbe integrálni. A múlt ma már csak arra szolgál, hogy a jobboldal azzal revolverezze a baloldalt, s próbálja a „történelmi vádlottak padjára” ültetni és ezzel kizárni a szocialistákat a választható politikai lehetőségek közül. Csak a tekintélyuralom az, amiben látszik némi hasonlóság. A Fidesz ugyan nemzeti egységről beszél, de közben a történelempolitikájával is a végletekig megosztja ezt a nemzetet. Nagy baj, ha a történelmet napi politikai célokra használják, mert így az emberek elveszítik a lehetőséget, hogy a reális történelmi önismeretük megóvja őket a nacionalista csábítással szemben.

 

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!