Tudni kell sírni.
- Hogyan lehet földolgozni egy gyermek halálát? Föl lehet egyáltalán dolgozni?
- Milliós olvasótábor követte az Egyasszony blog tavaly nyáron közzétett írásait erről a küzdelemről.
- A most könyvé formált vallomásról a szerzővel, Péterfy-Novák Évával beszélgettünk.

 
Péterfy-Novák Éva

Írja le a történetét és engedje meg magának a sírást – tanácsolta a terapeuta az asszonynak, akinek lánya halála után 22 évvel eredtek el először a könnyei a konzultáción. És a beszéddel szemben az írás (a formát és alakot kapott „kibeszélés”) valóban használt, évtizedes görcsöket oldott föl, meghozta az áttörést, elősegítette a továbblépést. S nemcsak az asszonynak, hanem a családtagjainak is… valamint ezreknek, tízezreknek. Az írások ugyanis hozzáférhetővé váltak, s az Egyasszony blog szerzője kommentek százaiban, neki címzett levelek ezreiben olvashatta, milyen sokan éreznek együtt vele, mennyire sokak tapasztalata, sorsa hasonlít az övéhez, milyen felszabadító érzés volt számukra, hogy valaki kimondta a kimondhatatlant, megpróbálta földolgozni a földolgozhatatlant. A vallomás első részének közzétételét követő olvasói érdeklődés euforikus örömöt okozott, ami komoly inspirációt jelentett a továbbírásra, a személyes élet-, sors- és családtörténet megfogalmazására.

Harminc évet kellett várni erre az eufóriára, korábban a megalázottság érzete, a bűntudat és a gyász nyomasztó terhe uralta el Péterfy-Novák Éva életét, miközben úgy próbált felülkerekedni ezen, hogy nem vett tudomást saját fájdalmáról. „Aki nem veszített el gyermeket, az nem tudja, ezt nem lehet földolgozni, a legtöbb, amit tehetsz, hogy megpróbálsz megtanulni együtt élni vele. Hiába beszélgettem pszichoterapeutákkal évtizedeken át, hiába javasoltak bármit, hiába kerestem meg egykori férjemet, kérdezve, neki hogyan sikerült a gyászmunka, nem használt, nem tudtak kimozdítani. Mindig úgy jöttem el tőlük, hogy most sikerült, de aztán kiderült, mégsem” – meséli Éva, aki 23 évesen, 1984 decemberében szülte meg kislányát. Zsuzsika, mivel a szabadságáról beugró orvos sietett, a mesterségesen fölgyorsított szülés közben ért oxigénhiány és agyvérzés miatt somatomentálisan és mentálisan súlyosan sérült. Hamarosan epilepsziát is diagnosztizáltak nála, a szőke, búzakék szemű kislány jövője az első pillanattól kezdve kurtára lett szabva.

„Álmosan megvizsgál, közli, hogy szülünk, és igyekezzek, mert nem ér rá, tíztől teniszezik. Kapok valami injekciót, hogy gyorsabban menjen a dolog. Kádár doktor leereszkedően megpaskolja a fenekem és megcsipkedi az arcom. Körülnéz, látja-e mindenki, milyen közvetlen-jópofa is ő.”

A kommentek, levelek százai persze azonnal az orvos felelősségének kérdését feszegették, rengeteg példával alátámasztva, hogy az egészségügyben e téren mintha megállt volna az idő, a szülés órájában kivételes a valóban segítőkész, odafigyelő orvos – sokan nem is vették figyelembe, hogy mindez a ’80-as évek derekán esett meg, jelenkori történésként olvasták. „A nyolcvanas években fel sem merülhetett, hogy felelőst keressünk vagy számonkérni próbáljunk. Egyébként rengeteg orvossal találkoztam, döntő többségükben egytől egyig nagyszerű szakemberek, ez is személyiségfüggő. Kevesen játsszák magabiztosan az istent – mondja Éva, aki azonban sem a blogján, sem a hamarosan megjelenő könyvben nem volt hajlandó megváltoztatni a szülész nevét. – Minden úgy történt, ahogy leírtam. Nem ítélkezem, mindenki döntse el maga, hogy milyen felelőssége volt az orvosnak.”

„Ha így esett, tesszük a dolgunkat”

– idézi föl édesanyja bölcs, útmutató szavait írásában Éva. „Néha egészen skizoid állapotot eredményezett, hogy úgy próbáltam kommunikálni Zsuzsival, mintha minden rendben lenne. Miközben nem valószínű, hogy érzékelt volna valamit is a körülötte történtekből.”

„Csak így tud sírni? – kérdezi a zöldséges, és kis, gúnyos mosoly ül ki a szája szegletére. Így, mondom. Nem elég jó? Hazafelé szépen elmondom Zsuzsinak, hogy nehogy már magára vegye, bolond ez a zöldséges asszony, nem tudja, mit beszél. Ő szomorúan mered maga elé. (…) Azt is szó nélkül tűri, hogy egész nap beszélek hozzá, pedig nyilván már az agyára megyek!”

Hatalmas szeretet övezi, ám a kislány menthetetlen, hosszú távon a család sem bírja az ápolását, mivel állandó orvosi felügyeletet igényel, az édesanyja is csak szonda segítségével tudja táplálni. Négyéves korában hosszas keresgélés után a messzi Egri Gyermekotthon és Fogyatékosok Otthonába kerül, miközben a szülei házassága válságba jut, amit egy újabb gyermek még a terhesség idején való elvesztése csak tovább fokoz. Fölbomlik a házasság, a szülők újabb kapcsolatokat létesítenek. „Ebbe az otthonba el tudtuk engedni, mert itt tisztaság és odaadó gondozás, szeretet vette körül” – emlékszik Éva, miután számos intézményben csak túlterheltséget és borzasztó körülményeket talált az addigra már a külvilágra egyre kevésbé reagáló gyermekének. „Itt úgy alakult, hogy a szülőket féltették, tőlünk kérdezgették, hogy vagyunk, a rájuk bízott gyerekek gondozását evidenciaként kezelték – idézi föl az édesanya az otthon légkörét. – Úgy gondolom, ha egy hozzád nagyon közel álló ember meghal, egy évig föl sem fogod, hogy nincs, és hogy ez valóban végleges. A gyász legmélyebb pontja az egyéves évforduló körül következik be: akkorra már nem érzed a ruháján az illatát, és már nem is tudod fölidézni azt…” – fakad könnyekre Éva, mikor a 7 éves kislánya halála utáni időre gondol. De ezek már felszabadító erejű könnyek. Éppen ennek az érzésnek eredményeképpen osztja meg másokkal is élettörténetét.

Pőre valóság

„Le mertem írni a magánéletemet, tényleg meztelenre vetkőztem, elmondtam a hibáimat, a gyengeségeimet is, amit általában nem mernek elmondani az emberek. Abban a társadalmi rétegben, amibe beleszülettem, amiben éltem, kevés olyan ember van, aki el tud jutni oda, hogy megfogalmazza, leírja az őt ért bántalmakat, veszteségeket – hogy földolgozhassa, képes legyen továbblépni.”

„Az önvád, hogy vétettem a családom és a férjem ellen, mindig bennem motoszkál. Elkövettem ugyanis azt a hibát, hogy nem produkáltam tökéletes utódot, és ezért, amíg élek, bűntudatom lesz, hiába beszélnek a lelkemre, és hiába szeretik kimondhatatlanul a lányomat.”

Éva szerint olyan társadalomban élünk, amelyben a gyásznak nincsen kultúrája, elsősorban a „vidám embereket” szereti, aminek ő is évtizedeken át próbált megfelelni kisebb-nagyobb sikerrel. A gyászt magánügynek tekintik, egyedül vagy éppen szakember segítségével kell megoldania mindenkinek. S hasonló módon családi ügyként tekint a magyar társadalom a házastársi erőszakra is, pedig a legtöbb esetben a segítség itt is kívülről érkezhetne. Ezért biztat önmaga példájával minden bántalmazottat Éva, nevezze meg a bántalmazóját, mondja el, mesélje el, mi történt vele. „Írtam a férjemről is, aki csodálatos apa volt, imádta a kislányát, ám egyre kezelhetetlenebb lett a velem szembeni viselkedése. A könyv nem a bántalmazásokról szól, de úgy gondoltam, fontos, hogy erről is beszéljek, mert a családon belüli agresszió mindig rejtve marad. A bántalmazott nem mondja el, mert ő is szégyelli.

Természetesen a rokonságomon is nyomot hagyott a történet, de az édesanyám, aki elképesztő éleslátással bír, mondta ki: milyen jó, hogy leírtad, én mindennap előveszem, olvasgatom, és tudok sírni! A fiam is világosabban látja már azt, amit egészen kiskorától el kellett fogadnia, miért első és harmadik gyerek ő egyszerre. Hasznos és működőképes volt a kiírás, és nemcsak magamon segítettem vele, áttörés volt ez az egész családnak.”

Péterfy-Novák Éva
• Miskolcon született 1961-ben, de ízig-vérig diósgyőrinek vallja magát
• Jelenleg egy reklámügynökséget vezet
• A nők társadalmi és kulturális, közéleti szerepvállalását támogató civil Nők a Pályán (NAP) Egyesület elnöke
• Férjével, Péterfy Gergely íróval Kisorosziban él; öt gyermekük van, ebből három már felnőtt

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!