Őseink traumáit cipeljük

Divat manapság önismeretre járni. Márai Sándor szerint „Az igazi élmény az ember számára elsőrendűen ennyi: önmagának a megismerése. A világ megismerése érdekes, hasznos, gyönyörködtető, félelmetes vagy tanulságos; önmagunk és családunk megismerése viszont a legnagyobb utazás, a legfélelmetesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.” Bár Márai idáig talán nem merészkedik, de a pszi- előtaggal bíró szakma mostanra nagyjából egyetért abban, hogy számtalan krónikus nehézség – legyen az lelki, testi betegség vagy akár egész társadalmakat érintő szociális defektus – hátterében bizony sok esetben feldolgozatlan (transz)generációs problémák, felfejtetlen titkok állnak. Mintha mindenről, de tényleg mindenről az anyánk, az apánk meg az ő anyjuk és apjuk, nagyanyjuk és nagyapjuk tehetne. A családi lenyomatok, a hosszú évek alatt a génjeinkbe kódolt minták, a kollektív tudattalanban felhalmozódó traumák.

Visszük, cipeljük őket egy életen át, hibát hibára halmozva, újra és újra vakvágányra vezetve a járgányt, amivel épphogy el szeretnénk manőverezni a kellemetlen ismétlődések elől.


Karinthy agydaganata családi örökség

Tóth Borbála klinikai szakpszichológus némi átdolgozást követően most újra megjelent Sorsunk rejtett mintázata című kötetében egyenesen azt állítja, hogy örököljük a jövőt. Hogy életfánk, vagyis a genogramunk (olyan családfa, amely nemcsak nevek és dátumok, hanem életesemények alapján is listázza a családtagokat), azaz a sorsunk egyedi mintázata sokszorosan meghatározott. Magyarra lefordítva ez nagyjából annyit tesz, hogy hogylétünkért, hovatovább az egészségünkért nemcsak a gének, a környezeti hatások és a mentális állapotunk felel, hanem az is, mi történt 1896-ban a dédnagypapával, és hogy ő azt hogyan élte meg. Tóth Borbála szerint létünk biológiai, családi és transzgenerációs hatások elegye, amely a genogram, vagyis az a bizonyos családfaszerű, generációk sorsát végigkövető rendszertérkép segítségével bevilágítható, a pszichodrámát és a családállítást vegyítő genodrámával pedig akár még módosítható is.

A professzor asszony lezárt életeket is kutat, feltérképezte például Darvas Iván szövevényes családi kapcsolatait és a Karinthy família siker-kudarc dinamikáját is. Amikor Karinthy Márton a kétezres évek elején megírta az Ördöggörcsöt, azt mondta, azért fogott bele, mert „a bűntudat apáról fiúra száll, a titkokkal együtt. Azért tettem kísérletet e kínos családi nyomozásra, hogy a lányom már bűntudat nélkül nézhessen szembe őseivel”. Tóth Borbála az említett családregény alapján elkészítette a Karinthy-genogramot, és a kusza, titkokkal és számtalan elmebajjal terhelt családi háló feltérképezése után arra a következtetésre jutott, hogy Karinthy Frigyes agydaganata is egyfajta családi örökség.


Kiszívott agyvelő

Karinthy betegségéről, annak kialakulásáról eddig is többféle feltételezés és mendemonda keringett mind a családi, mind pedig irodalmi körökben. A nők okozták a vesztét, állítják sokan, melyet most egészen megdöbbentő logikussággal vezet le Tóth Borbála. Érzékeny ember volt, anyját korán, hatévesen veszítette el, első feleségével, Judik Etellel szintén kevés idő jutott nekik – az asszony korán meghalt. Nem sokkal azután, hogy második feleségével, Bőhm Arankával házasságot kötött, az Utazás Faremidóba – Capillária című kötetének előszavában, melyet H. G. Wellshez intéz, ezt írja: „Ha egyedül vagyok a szobában, akkor ember vagyok. Ha bejön egy nő, akkor férfi lettem. És annyira vagyok férfi, amennyire nő az, aki bejött a szobába… Mit akartok hát – szerelmet vagy hatalmat?” Akaratlanul is a „jól bevált” családi mintánál kötött ki, melyet keresztül-kasul több felmenője is végigjátszott. „Végre” olyan kapcsolatot talált, amelyben megélhető a családi karma – ebből a nézőpontból a tudatalatti az individuum legnagyobb ellensége. A Capillária első ránézésre átlagos szatíra, ha azonban alaposabban szemügyre vesszük, már a címválasztás is sokkal inkább beszédes jóslat, sem mint egyszerű véletlen. A hajszálerek országába tett utazás során a nőkkel kapcsolatos saját viszonyát, egyre ingatagabb lábakon álló férfi mivoltának megélését mutatja be. Bár nyilván nem ismerte a végkifejletet, valahogy ráérzett az Aranka mellett megélt egyenlőtlen helyzetre: ahogy a nő belőle, az intellektusából táplálkozik, tőle nyeri az erejét, és kiszívja az agyvelejét. Épp úgy, ahogy a Capilláriában szereplő ohiák, vagyis a női nemű lények a szörnyekét.

„Két ujjal lefogta a fejét, és a fémdarabokkal erős nyomást mért rá” – halála előtt állítólag Aranka egy papuccsal mért ütést férje fejére. „A fejéből sárgásfehér velő feccsent ki – szomszédnőm kanalába fogta fel, mohón felhörpintette ezt a sűrű pépet, a kipréselt és kivégzett állatot pedig minden további nélkül az asztal alá dobta… Olyan ijedelem és borzongás fogott el, hogy azt hittem, elájulok. A kés kiesett a kezemből. Lehet, hogy lázas torzítás túlozta ijesztő víziómat, de ebben a pillanatban a tányérból megtört szemekkel és kitátott szájjal és ráncolt homlokán halálos verítékkel egy apró, halovány emberarc meredt vissza arcomba.”


Mindenkinek van „érzékenyszerve”

Mivel a pszichológus szerint minden, de minden betegség pszichoszomatikus eredetű, azok megértésében különös figyelmet kell szentelni a terápiák során az úgynevezett „szervválasztásnak”, amely jelzi a veleszületett vagy szerzett szervi sérülékenységet. Ha tehát valaki tudja, hogy a felmenői között akadt neurotikus szorongó, skizofrén, esetleg őrjöngő őrült (a Karinthy családban több ilyen is volt, élükön Gáborral, a nagybácsival), az már önmagában fejtájéki problémákra hajlamosít. Nem beszélve a kimondott szó vagy elgondolt gondolat erejéről – állítja Tóth Borbála, aki szerint már azt is a családi neurózis határozta meg, hogy Karinthy első felesége halála után nem a lélek ürességét, feneketlen mélységét érezte. „Agyamban daganat képződött, vagy egy éles, idegen tárgyat döftek bele, amikor ő meghalt – ezt a kést nem húzhatom ki belőle, mert hiszen ő halott marad, de idővel hozzászokik majd az agyam a késhez, és járni fogok vele, mint aki golyót hord a koponyacsontjában.” Ha efféle veszteségélmény feldolgozatlan, integrálatlan marad, és még hozzáadódik egy olyasféle új asszony is, mint a félművelt, erőszakos, nagyszájú és domináns Aranka, az a pszichológusnő szerint egyenes út a halálba. Állítja, hogy ha Karinthy Frici idejében létezett volna a genogramállítás módszertana, akkor a genetikai családfaállítás adta anamnézissel és egy egyszerű genodrámajátékkal az agydaganat nagy valószínűséggel elkerülhető lett volna.

Persze utólag bárki lehet okos, de azt azért az onkopszichológiai szakirodalom is alátámasztja, hogy a rákbetegek élettörténetében nem ritka az érzelmileg elfogadhatatlan válás vagy egy szeretett személy elvesztése, amely számukra emocionálisan feldolgozhatatlan konfliktust jelent. A veszteségélményeket többnyire erős szorongás, depresszív hangulat és tartós érzelmi tehetetlenség érzése kíséri, amely legtöbbször az „érzékenyszervben” okoz betegséget. Csakhogy az, hogy melyik a legsérülékenyebb szervünk, a családi minták és felmenőink traumatörténete, betegségei nyomán könnyen meghatározható. Ha pedig már tudjuk, akkor nincs más hátra – vélik a genodráma elkötelezett hívei –, mint terápiában végigélni sokadíziglen a családi traumákat, és egy virtuális pecabottal halászni egy kiadósat saját szerveink zavarosában.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!