Náspángolás az iskolában – Az intézményi gyerekfenyítés története és jelene

Ha visszabeszél, jöhet a ragasztószalag, abból is a minimum 12 centiméteres – keskenyebbel nem érdemes betapasztani a nebuló száját. A végén még nem ragadnak bele a szája körüli szőrpihék, és nem okoz fájdalmat a ragasztócsík eltávolítása.

Az apropó, amelynek okán elővesszük a témát, hogy a hírek szerint három texasi iskolában újra visszavezetik a fizikai erőszakot a pedagógiai módszerek közé. Egészen pontosan a fenekelőlapát kap, szigorúan nevelő célzattal, szerepet az oktatásban – bár jómagam sosem találkoztam efféle kínzóeszközzel, tanultabb ismerőseim szerint olyan, mint a szado-mazo játékokban alkalmazott paskoló, csak hosszabb nyéllel, hogy az ütleg alatt ne kelljen annyira közel menni a gyerekhez. Az ötletgazda, az egyik texasi iskola nevelési tanácsadója, bizonyos Andrew Amaro szerint nem eszik olyan forrón a kását, hiszen a múlt századból előcibált fegyelmezési módszert humanizálták és korszerűvé tették: kizárólag azoknak a gyerekeknek a hátsó fertályát illetnék a lapáttal, akiknek a szülei beleegyeznek a szigorúan pedagógiai alapú verésbe.

Amerikában egyébként nincs szövetségi szinten betiltva a fizikai erőszak az iskolákban, 19 államban a mai napig alkalmazható testi fenyítés, ha a pedagógus úgy ítéli meg, hogy az eszköztárában már csak a nádpálca, a kulcscsomó vagy a fenekelőlapát maradt.


Repül az írógép

Nem kell azonban sem Amerikáig, sem időben messzire mennünk, hogy mi magunk is fel tudjuk idézni, miként verte szét a naplót lapjaira a kissé neurotikus történelemtanárnő az ügyeletes rossz fiú fején. Függetlenül attól, ő volt-e a bűnös vagy sem a nagyon veszélyes, csoportos órai amőbázásban.

Bizonnyal olvasóink között is akadnak nem kevesen, akiknek hosszú 45 perceket kellett hátrakötözött kézzel végigülniük, akiket a fülüknél fogva rángattak ki a táblához, esetleg a feléjük hajított súlyos kulcscsomó olyan érzékeny pontjukat találta el, hogy a sérülés emléke máig sajog. Állítólag Makarenkót, aki nem volt az erőszak híve, mégis a megfelelő időben kiosztott pofonjáról híresült el, egy alkalommal az egyik tanítványát illető antiszemita megjegyzések olyannyira felbőszítették, hogy a keze ügyében lévő írógépét röpítette a csúfoló diák felé.

Pedagógusaink egyike-másika még a nyolcvanas években is a fenyítőeszközök legváltozatosabb arzenáljából válogatott, ha a gyerek nem adta meg az elvárt tiszteletet neki, no és persze a kellő figyelmet az órájának. Egy budapesti, belvárosi iskolában például szokás volt felküldeni a renitenskedő lurkókat a tornatermi kötélre, ahol egészen addig kellett újra és újra visszakapaszkodniuk, amíg bizonyítottan hólyagos nem lett a tenyerük, egy másik, szintén belvárosi suliban pedig az a megtiszteltetés érhette azt, akit rágózáson kaptak, hogy személyesen az igazgató úr ragasztotta bele a hajába a kiköpött ragacsot.


Fűzfavesszővel a szeretet nevében

Az erőszakos gyerekfegyelmezés hagyománya igencsak régmúltra tekint vissza. Már az ókori Egyiptomból fennmaradt rajzok megörökítették a tanulót kemény testi fenyítésben részesítő nevelő figuráját, és hasonló emlékeket őriznek a neveléssel kapcsolatos régi kínai és görög (főleg spártai) dokumentumok is. Ezekben a fej vízbe nyomása, éheztetés és verés szerepelnek a fenyítőlisták legelőkelőbb helyein.

Egyedül a motivációban akadtak eltérések: Spártában például a nevelés része volt, hogy nem tiltották meg a gyerekeknek, hogy ennivalót lopjanak, ha éhesek, viszont kegyetlenül megpálcázták őket, ha lebuktak. Nem azért, mert loptak, hanem mert nem tanultak meg ügyesen lopni. Rómában az iskolai engedelmességet és a szerénységet szintén veréssel tartatták be. A fegyelmezetlen tanuló kezét és ujjait egy növény botszerű szárával, az úgynevezett ferulával ütötték sebesre, de súlyosabb esetekben a flagellum, vagyis a korbács is előkerült.

A szigorú fegyelmezés eszközeit aztán a kora középkori egyház is átvette, bár Szent Ágostonnál már olyan úri hóbort is megjelent a nevelési eszközök között, mint a szeretet. Igaz, a testi fenyítést ő sem zárta ki teljesen, csak a szeretet nevében igyekezett finomítani a módszereken: „soha ne ököllel vagy rúgással tanítsátok, hanem verjétek meg őket hajlékony és sima fűzfavesszővel”. Szent Benedek pápa is a fűzfavessző híve volt, az ő újítása az időzítésben rejlett: „ha a gyermekek valami hibát tesznek, ne legyen helye semmiféle késedelmeknek, hanem ingre vetkőzőben verjétek meg őket hajlékony és sima fűzfavesszővel”. Még Pázmány Péter is úgy ítélte meg, hogy szükség esetén elő kell venni a vesszőzés és az ütlegelés nyújtotta „nevelési” eszközöket.

Az egyik legalaposabb és legkomolyabb tekintélyű ideológus egy bizonyos Johann Bernhard Basedow, híres német filantropista (emberbarát!) pedagógus volt a 18. században, aki az „Ó bárcsak ne kellene a büntetésről írnom”-felütést követően aprólékos műgonddal ecseteli a fenyítés különféle módozatait. Szerinte a vesszővel való büntetés, ritkán bár, de akkor megfelelő erővel és lehetőleg szemtanúk nélkül alkalmazható, de az ételmegvonást és a sötétbe zárást is alkalmas, bár kevéssé hatékony módszernek tartotta. Egyedül arra érdemes odafigyelni, hogy hirtelen felindulás hatására ne verjük a gyereket. „Várjuk meg, amíg lehiggadunk, és ismét az értelem irányítja cselekedeteinket.”


Fegyelmezni, méltósággal

A Szent Ágoston és a pápa által javasolt fűzfavesszőt időközben felváltotta a nádpálca, még később pedig a műanyag vonalzó, s bár Magyarországon a közoktatásról szóló 1993-as, majd az 1997-es gyermekvédelmi törvény óta a pedagógus (elvben) nem alkalmazhat sem testi fenyítést a tanulóval szemben, sem olyan büntetést, amely megalázó számára, azért egy-egy tarkólegyintés, lila nyomot hagyó karrángatás vagy vonalzósuhintás a mai napig előkerül a repertoárból.

Még nálunk is, nemhogy a világ kevésbé európai értékeket szem előtt tartó felén. Szingapúrban és Kenyában például még csak mostanában kezdődtek szakmai viták arról, vajon mennyire alkalmas a verés az iskolai fegyelemsértés okozta problémák orvoslására,

Kínában pedig egy nemrégiben kiadott pedagógiai kézikönyv számol be arról, hogy mivel a kínai iskolákban a tanároknak ma is abszolút hatalmuk van, a minimális engedetlenséget, de még a rossz tanulmányi teljesítményt is keményen, tettlegességgel büntetik.

Nepálban létrehoztak egy olyan intézményt, amely a szigorú fegyelmezőeszközök okozta testi-lelki sérüléseket igyekszik gyógyítani, a szakmai médiában pedig kampányt indítottak a „Fegyelmezz méltósággal!” program jegyében.

A brit és a skóciai iskolák súlyos fegyelmezési protokollját számtalan könyv és film leplezte le – talán ennek is köszönhetően az 1986-ban elfogadott oktatási törvény egyszer s mindenkorra megtiltotta az Egyesült Királyság intézményeiben a testi fenyítés alkalmazását. Az effajta durvaságok azonban, úgy tűnik, átterjedtek a brit gyarmatbirodalom iskoláira is – Malajziában például még idén márciusban is úgy megvert egy 11 éves kisfiút egy vallási iskola alkalmazottja, hogy a gyerek, mindkét lába amputálását követően, belehalt sérüléseibe.


A tudományos kutatások egyértelműen azt támasztják alá, hogy bár a félelemkeltés miatt a verésnek van ugyan visszatartó ereje, ám ez a visszatartó erő külső kényszer eredménye, nem pedig a gyermek saját döntése. Hosszú távon a bántalmazás mindenképpen kontraproduktív, és negatívan hat a gyermekek iskolai teljesítményére, valamint azt az üzenetet közvetíti a diákoknak, hogy a fizikai erőszak elfogadható az alárendelt, gyenge, védtelen emberekkel szemben.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!