– Mégis, mit remélt, amikor petíciót fogalmazott, majd demonstrációt szervezett a kormányzati pénzosztás ellen, a kortárs irodalom megmentése érdekében? Legyen szó társadalmi vagy kulturális problémáról, az efféle tiltakozások eddig hatástalanok maradtak.

– Mindenekelőtt felháborított ez a politikai lojalitás mentén, nem szakmai konszenzuson nyugvó, uram-bátyám módon történő közpénzszórás. Ráadásul úgy hozzák létre a Nobel-díjas írónk hagyatékát kezelő központot, hogy Kertész Imre végakaratának megfelelően afelett már a Berlini Művészeti Akadémia diszponál, a könyveinek kiadását pedig jog szerint a Magvető Kiadó gondozza. Nagy kérdés, hogy miként írhatná ezt felül egy állítólagos megegyezés az özveggyel, Kertész Magdával, aki azóta elhunyt. Másfelől újabb százmilliókkal támogat a kormány egy olyan szervezetet, a KMTG Előretolt Helyőrség Íróakadémiáját, ami az évtizedek óta meglévő irodalmi tehetséggondozó műhelyek mellett pusztán csak azért jöhetett létre, mert a kormánypárti napilap, a Magyar Idők szerkesztője, Orbán János Dénes „jó ajtón kopogtatott”. Ha én kopogtatnék akármilyen magas kvalitású programmal Szőcs Géza miniszterelnöki főtanácsadó ajtaján, nem valószínű, hogy ekkora támogatást kapnék. Persze, tisztában vagyok vele, az értelmiségi reakciók semmiféle befolyással nem bírnak manapság a politikai döntéshozókra.

– Akkor továbbra is marad a kérdés: mi a célja a petícióval? Korábban is volt már tiltakozás az íróakadémia ellen, aláírások is gyűltek, mint most is, vitafórumra is sor került – minderre volt a válasz a további 400 milliós „adomány”.

– A kilencszáz aláírás fölött járó petíciót nagyon fontos tényezőnek tartom: lássák csak a pénzosztók, van olyan szelete az irodalomnak – írók, olvasók –, akik nem fogadják el az ilyesfajta önkényes húzásokat. Ugyanakkor nem tőlük várok elsősorban változást, hanem a szakmától. Be kell végre látni, hogy minden eddigi kritikus beszéd édeskevésnek bizonyult, afféle passzív igének. Itt pedig aktív kezdeményezésekre van szükség. Ha ezek is hatástalannak bizonyulnak, akkor még jobban bebizonyosodik, hogy egyáltalán nem érdekli a vezetést, mi történik az irodalom szakmai berkeiben.

– Ez eddig nem volt evidens?

– Dehogynem, elég csak a kulturális szféra támogatásáért felelős Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalmi Kollégiumának szerkezetét megfigyelni, a kilenc tagból hat kormánypárti delegált. Szakmai döntéshozatalra esély sincs. Korábban sem volt mindenki tetszése szerinti a pénzosztás, de akkor legalább szakmai szervezetek egyeztettek egymással, nem politikai lojalitás alapján. Egy kormánytól megszokott, hogy számára szimpatikus szervezeteket támogat, de ekkora túlzásokba egyik sem esett.

– Egy kezdeményezés már aktiválódott: független mentorhálózat alakult a tehetséges írópalánták gondozására. De miért választaná ezt az ingyenes képzést egy fiatal, amikor az íróakadémiától akár ösztöndíjat is kaphat?

– Mert a szakmai képzés milyensége a legfontosabb: a független mentorhálózatban általában egy mentor foglalkozik egy mentorálttal. Mindemellett az akadémiájának oktatói jobbára a Magyar Idők szerzőgárdájából kerülnek ki. Ahogy Orbán János Dénes is elismerte, a neves írók, kiadók nem vállalták a közreműködést.

– A politikailag független hazai írószervezetek miért nem tudnak a saját lábukra állni, miért kell állandóan az államnál kuncsorogniuk?

– A Magyar Írószövetséget kivéve civil szervezetekről van szó, amik pályázati forrásokból vagy magántőkéből juthatnak pénzhez, utóbbinak azonban nem nagyon van kultúrája Magyarországon. Az államtól független pályázati pénzek megszerzése szintén nehézkes, hiszen a kormány éppen ezek kicsinálásában érdekelt, akár a Norvég Alapról, akár a Soros-alapítványokról van szó. A 18–25 éves fiatalok által működtetett szervezetek (József Attila Kör, Fiatal Írók Szervezete) a tagdíjakból még a működéshez szükséges összeget sem tudják előteremteni. Pedig kulturális, társadalmi szempontból kifejezetten fontos munkát végeznek a tehetséggondozás terén is.

– Ezért lenne állami kötelesség az ő támogatásuk?

– A tehetséggondozás hosszú távú befektetés, nem csak a határokon belül, de azokon kívül is jól reprezentálja az országot. A jövő generációk oktatási-művelődési alapjait határozhatja meg – állami feladatokat is átvállalva. És ha már oktatás: az irodalom az egyetlen olyan művészeti ág Magyarországon, aminek a tanári képesítésen felül nincs felsőfokú képzése: senki sem lehet diplomás költő vagy író. Pedig ebből a félmilliárdos összegből ezt is meg lehetett volna valósítani. Az ezt firtató kérdésekre a kormány azt a választ adta: író és költő bárki lehet.

– Főleg, ha lojális a hatalomhoz. Az irodalom intézményeinek lecserélése hová vezethet?

– A politikai vezetés mindig megpróbálja ellehetetleníteni a vele szemben kritikusan fogalmazó művészeteket is. Az elmúlt időszakban ez túl jól sikerült. Hamarosan ismét a 3T (tiltott, tűrt, támogatott) kultúrpolitikájának ideje jöhet el, amikor a művészet egyik fontos feladatát, azt, hogy tükröt tartson a társadalomnak, nem támogatják. Ez kontraproduktív, hiszen elzárja az országot a saját állapotával, problémáival való szembenézéstől. A kritikai hangokat elfojtó kormány pedig soha nem szembesül saját hibáival. Ebből egy idő után nem lesz visszaút, a társadalmi feszültség olyannyira megnő, hogy a feloldása biztosan nem lesz szép.

– Nem lehetséges, hogy a kultúra egészében létrehozott párhuzamos intézmények és tagságuk képviseli valójában a magyar többségi kultúrát?

– Ezek a felülről, politikailag létrehozott szervezetek sosem tudnak úgy működni, valós igényeket képviselni, mint az alulról szerveződők. Egyszerűen azért, mert fordítva ülnek a lovon. A kultúra sokszínű, egyszerűen nem lehet csak egyféle irányt, igényt preferálni, a szabad választási lehetőségeket politikai lojalitás alapján kizárni.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!