Utálom, ha így néznek. Tudom én, hogy szirénázik zsebem, de akkor is. A nővérem hív. Orvos, így legalább tőlem megkapja, ami jár. A mentős csengőhangot. És a figyelmet, persze.
– Jössz holnap, hugi?
– A világ összes kincséért sem hagynám ki – mondom, és már számban érzem a vasárnapi húsleves utánozhatatlan ízét. A mesterhármas lesz. A leves, rántott hús és somlói. Ahogy az lenni szokott a jól bevált családi ebédeinken.
– Na, szuper. Mindenképp együtt menjünk. Hatalmas tömeg lesz. Hatalmas tömeg a családi ebéden? Lemaradtam volna egy kerek szülinapról?
– Feljönnek Földesről az Eszti néniék? – folytatja a kérdezősködést a nővérem. – Miért? Eszti néni újabban lázad? Nem hiszem, hogy reumával képes lenne végigcsinálni… Na, de most rohannom kell a sürire (nekem sem volt könnyű rájönni: sürgősségi ügyelet), éjszakaiba. Szia.
Tüntetni? Reuma? Süri? Hogy mi van? Beletelik kis időbe, mire pislákolni kezd a fény. Hát persze, hiszen október 23-a lesz. Meg a civilek tüntetése 3-kor? De az nem lehet, az én summa cum laude nővéremben buzogna a forradalmi hevület? Ő, aki sose politizált, sőt fintorogva kerülte még a témát is? Ő, akitől távol áll a magamutogatás, csak csendben és szerényen teszi a dolgát ott a süriben? Most pedig lázad? Ledobja a fehér köpenyt és az ebéd helyett, ügyelet után az utcára megy? Mi történik itt?
Tegnap mondták az egyetemen, hogy mindenki megy. Ja, persze, mindenki, ebből az szokott lenni, hogy pár magát újabban nagyon civilnek valló kirúgott közalkalmazott egy balra ferdülő táblával, berekedve ólálkodik a Kossuth téren. De minek ez a felhajtás? Mi változhat? Csípőből kibökném egy ízes káromkodással kicsinosítva, hogy egy nagy semmi. De aztán mégsem mondom ki. És nem azért, mert akkor megint mindenki engem bámulna a buszon. Én most érzem életemben először, hogy rossz. Hogy baj van. Olyan kényelmes volt eddig a bura alatt, ahol nevelkedtem, mint védett növény az üvegházban. De most hallgatom a más vasárnapokon örök pozitív nővéremet, aki 480 forintos órabérben menti az életeket az éjszakai ügyeletben. Hiszen képtelen rezidensképzést vállalni, mert fél. Fél, hogy oda kötik, ahol nem akar maradni, hogy időközben megszüntetik, átszervezik a rendszert. Mindezt persze a szakorvosi vizsga előtt.
Arról meg én szoktam mesélni neki, milyen rossz az egyetemen, hogy félni kell a tandíjtól és a bizonytalanságtól. Meg egyáltalán attól, mire lesz jó, mire lesz elég ez a sok áttanult éjszaka? A mama ilyenkor szokta elmesélni, hogy hosszú évek óta először nem veszik a könyveit. Mert nincs miből. Inkább vesznek kenyeret. Érthető. Csak rossz. És rossz a legjobb barátnőmnek, aki falfehéren megy be mindennap a sziklaszilárdnak hitt multijába, ahol orrfacsaró leépítésszag van. Lemondtak minden fejlesztésről, most azon törik a fejüket, hogy viszik az egész céget innen el.
De ha elmegyek, mégis mit fogok ott csinálni? Majd azt üvöltözöm, amit szótagolva előmondanak számomra? Én utálok üvöltözni. Főleg, más szavait. Végül is, üvölteni nem kötelező. Vagy majd békítgetem azt, aki verekedni akar? Én utálom, ha verekednek. De hát itt senki nem fog verekedni, ez nem az a világ. Vitatkozzak vadidegenekkel? Nem szeretem kiadni magam. De itt vitatkozni sem kell, hiszen egyetértünk.
Abban, hogy nem tetszik a rendszer.
Időközben már félig megírtam az SMS-t. Most elküldöm.
„Akkor háromkor a Szabad Sajtó útján! :)”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
