Aki a miniszterelnök tusnádfürdői beszédeiből próbál hosszú távú iránymutatást kapni, az a reménytelenre vállalkozik. Bár nyomokban fellelhetőek az unortodox politika alapjai, több bejelentéssel kapcsolatban tett úgy Orbán Viktor, mintha soha el nem hagyta volna a száját. Az unióellenesség viszont évről évre erősödött, bár nyilvánvalóvá csak 2010-től vált. 2007-ben ugyanis még lelkesen dicsérte az Európában kibontakozó új politikai és szellemi korszakot, amely szerinte a ’68-as liberális korszellem végét jelenteti. A politikai nemzedék – köztük Angela Merkel és Nicolas Sarkozy – új, de a kulcsszavak ismerősek: haza, család, nemzet, nép, közösség, hit, és ekkor még a szociális piacgazdaság nemzeti változatát kereste mindenki. 2008-ban szintén a korszakváltás napjait élte a világ – ez egyébként 2012-ig így is maradt –, de akkor Orbán úgy látta, hogy a globalizáció haszonélvezői többé nem a nyugati társadalmak, hanem a keleti, az ázsiai világ, és az individuum tisztelete helyett a tömegesség kultúrájának világa rajzolódik ki. Ekkor még néhány hónappal a gazdasági válság előtt jártunk.

Eltelt egy újabb év, és Orbán még mindig arról beszélt, hogy a következő 20 év változásainak epicentruma Európában van, amely előtt 15-20 éves jobboldali korszak áll. Az európai jobboldal feladata, hogy „véget vessen a neoliberális pénzügyi körök által finanszírozott agresszív ideológiai kísérleteknek”. Az egész európai civilizációt kell megújítani, felszámolni a káoszt és rendet teremteni. Magyarország számára az a feladat, hogy „ne maradjon ki Európából” és a kezdődő jobboldali európai korszakból – fogalmazott a választások előtti évben a Fidesz elnöke.

A választási győzelmet követően már változott a hangnem – nyilván nem függetlenül attól, hogy pár héttel korábban Brüsszel nyilvánvalóvá tette: az unió nem tűri, hogy a kormány a vállaltnál lazább költségvetési politikát folytasson. „Valójában a nyugati típusú kapitalizmus került válságba az elmúlt tíz évben” – állapította meg Orbán, aki az erős állam mellett érvelt, mondván: a gazdaságot az államok mentették meg az összeomlástól. A sikeres kapitalizmushoz nem csupán szabad és hatékony piacra van szükség, hanem morális alapok is kellenek, amelyek valaha Európában az istenhitből származtak, de az erkölcsi korlátok átadták a helyüket a gátlástalanságnak – magyarázta, ebből levezetve a bankadó szükségességét. Még ekkor sem temette a kontinenst (ha Európa nem akar még tovább süllyedni, akkor együtt kell működnie Oroszországgal, és összekapcsolni a két gazdaságot), de már megjelent a később kibontakozó unión belüli unió képe: „a közép-európai államoknak a következő néhány évben nagyon szorosan kell együttműködniük, hogy egy ilyen nagy átrendeződés közepette a saját érdekeiket meg tudják védeni”. Példaként említette az energiabiztonság kérdését, a közlekedésfejlesztést, a saját pénzügyi finanszírozást, egy közép-európai fejlesztési bank formájában.

A nyugati fogyasztói és jóléti társadalomnak vége, egy munkaalapú társadalmi rendszerre lesz szükség – jelentette ki 2011-ben az unióval szemben egyre több frontot nyitó Orbán Viktor, aki az előző évhez képest még erősebb államot vizionált. „A válságból kivezető út, az új korszakváltásban való helyes berendezkedés receptje Nyugaton ma nem szerezhető meg”, sőt, mi hamarabb találunk megoldásokat, amiket aztán éppen a nyugatiak vesznek át tőlünk – dicsekedett Orbán, példaként hozva a bankadót, a válságadókat, a „nyugdíjrendszer visszaszerzését”(!), de még a médiatörvényt is. Közép-Európa kapcsán ekkor már összenövést említett, és látomásai között említette, hogy a válságot követően az unió gazdasági növekedésének súlypontja itt lesz, a németek ide helyezik ki termelési kapacitásaikat.

„Európa holdkóros módon a saját vesztébe tántorog” – fogalmazott tavaly, amikorra a világválságból csupán Európa válsága maradt, sőt, csak „Brüsszel válsága. Brüsszel az elsődleges akadálya annak, hogy megtaláljuk a megoldásokat a nemzetgazdasági bajok kezelésére”. Orbán szerint „Európa fokozatosan elveszítette a realitásérzékét: politikai problémákat nem lehet gazdasági eszközökkel kezelni”. Orbán erkölcsi fordulatot várt el a Nyugattól, amely nem nézheti le a kontinens keleti felét, és nem használhat ocsmány(!) jelzőket „a szuverenitásukat értékesnek gondoló népeket és azzal élni akaró” államokkal, például Magyarországgal összefüggésben. A miniszterelnök arról beszélt, hogy Nyugaton a fasizmus hatalomra kerülése óta félnek a demokráciától, ezért gondolják, hogy nem az emberek hatalmát kell megvalósítani a politikán keresztül, hanem az elvek és intézmények a hatalmát. (A kilencvenes évek végén még ő is ebben hitt – jegyezte meg önkritikusan –, de azóta rájött, hogy a politikus személyén múlik minden, hiába hívják ezt populizmusnak.) Szerinte emiatt nincs felelőse az euróválságnak, és ezért nő a harag „az emberek lelkében” az unióval szemben. Eközben pedig Közép-Európa már legyőzte a Nyugatot válságkezelésben, és ha Magyarország ki meri mondani, hogy semmi értelme Nyugat-Európát másolni, hanem „a saját gazdasági rendszereinket kell fölépíteni”, óriási lépést tettünk a siker irányába. Oroszország először 2009-ben került szóba. Igaz, akkor még úgy, hogy a magyarokat is fenyegető energiafüggőség és kiszolgáltatottság veszélyével szembeni közös fellépés záloga a Nabucco, amely elsőbbséget élvez az Oroszországból érkező új gázvezetékkel szemben. Egy évvel később már általánosságban beszélt Európa és az oroszok együttműködéséről, 2012-re pedig szükségszerű szövetségesek lettek. A németek már építik is a szövetséget, „azért ha végiggondolják a 20. századot, olyan nagyon nem jártunk jól, amikor a tőlünk nyugatabbra lévők összefogtak az oroszokkal. Arra Közép- Európa általában ráment. Ráment egész Magyarország” – fogalmazott, majd tovább csiszolta az unión belüli unió tervét: „egy nagyon erős, a történelem során még talán soha nem tapasztalt közép-európai együttműködéssel kell fölkészülnünk” a következő 20-25 évre.

Nem kevésbé érdekes, amit Orbán Viktor Magyarországról gondolt az elmúlt években. 2007-ben még a megújulás jegyében olyan párt kialakítását látta szükségesnek, amely nemzeti, demokrata, versenypárti és szociális. Kontrasztba állította a Fideszt a baloldallal, amely internacionalista, antidemokrata, autoriter, a monopóliumok barátja, egyes csoportok kiváltságainak megőrzéséért dolgozik és antiszociális. „Az új politika programjának egy demokráciavédelmi csomaggal is kell rendelkeznie” – harsogta. Akkor még úgy gondolta, hogy az új jobboldal senkit sem hagy az út szélén. „A jobboldalnak be kell menni a szegények közé, és világossá kell tennünk, hogy a szegények csak az új jobboldaltól várhatják érdekeik védelmét, mert a baloldal lemondott róluk” – fogalmazott, egy, a középosztály és a szegények közötti történelmi megállapodás létrehozását ígérve.

Egy évvel később – a szociális népszavazás évében – még mindig ezen a témán rugózott, bár már kissé visszafogottabban. „A versenyképes társadalom alapja a szociális egyensúly” – közölte, amely szerinte három dolgot jelent „egy európai nép” esetében: létbiztonságban él, vagyis védett az elszegényedés ellen; elérhető egészségügyi ellátást kap és elérhető számára a tudás. Akkor még úgy gondolta, ez a versenyképes nemzet egyedüli receptje. 2010-ben még mindig az oktatásra, a kultúrára és az államszervezésre akart építkezni. De eljött 2011, és az évről évre egyre hosszabbá váló beszédek soron következő részében már egy szó sem hangzott el tudásról meg szociális kérdésekről. Addigra Magyarország már „minden európai országot megelőzve adta meg a helyes választ” a korszakváltásra. „A magyarok megértették, hogy a korábbi világ csődbe jutott” – ezért volt a „kétharmados választási győzelem”(!), egy új alkotmány és azt megelőző alkotmányos konzultáció(?), egy teljesen új gazdasági rendszer fölépítése, azt megelőzően a szociális konzultáció, „amelyben milliók vesznek részt”. Mindez Orbán szerint mutatja, hogy a magyarok „harcolni akarnak az államadósság, a munkanélküliség, és az államtól érdemtelenül származó jövedelmek ellen”, de harcolnak egymással az új világról szóló nemzet- és gazdaságépítés, valamint a régi szabályok és a régi igazságok képviselői is. A siker érdekében életstratégiákat változtatnak meg – ezzel magyarázta, hogy pár hónappal korábban megszüntették az „idő előtti nyugdíjakat”, rokkantnyugdíjasokat nyilvánítottak munkaképesnek, és megvágták a segélyeket. Szerinte ettől megerősödik a nemzet.

A baloldalt 23 beszéde egyikében sem kímélte. 2008-ban azért bírálta a baloldalt, mert két dologban is tévedett: azt hitte, hogy az embereket rá lehet nevelni az öngondoskodásra, és ha megjavítja az országot, akkor az emberek is megjavulnak, vagyis ha megjavítunk egy egészségügyi rendszert, akkor az emberek egészségesebbek lesznek. 2009-ben úgy fogalmazott: „a magyar baloldalt is felvásárolta egy neoliberális tőkéscsoport, amely mindent elvett a magyarok közösségétől, szétverte az egészségügyi rendszerét. Elvette az emberektől a nyugdíj-megtakarításokat és a nyugdíjbefektetéseket. Felszámolta a szociális és családtámogatási rendszert, odalett a közbiztonságunk. Ez a baloldal elvette tőlünk a nemzeti összetartozás élményét december ötödikén, amikor magyart uszított magyarra. Ez a baloldal „elvette tőlünk, magyaroktól”(!) 2006. október 23-án a demokráciába vetett hitet, amikor békés emberekre uszították politikai megrendelésre a rendőrséget” – hangoztatta. Tavaly pedig arról beszélt, hogy a magyarok tudják: sorsdöntő jelentősége van annak, hogy „milyen emberek kormányoznak”, tudják: ha jönnek a szocialisták, összedöntik az országot, a jobboldal meg rendbe hozza.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!