Esztendővel Donald Trump eskütétele után egy dolgot immár alighanem biztosra vehetünk: nem lesz értelme többé vitatkozni azon, hogy a 45 amerikai elnök közül ki volt a legrosszabb. Az ifjabb Bush elnöksége ugyan lelket öntött Buchanan vagy Harding emlékének maroknyi őrzőjébe, hogy kedvencük végre elkerülhet a sereghajtó helyéről, de ez még latolgatás tárgya lehetett.
Viszont a 45., ma „egyéves” elnök sorzáró pozíciójában elsöprő többségi egyetértés van. Valójában a rászavazók, a mellette makacsul kitartók jó része sem tartja sokra, ám vélhetően Franklin Roosevelt elvét vallja, aki egy latin-amerikai „erős emberről” mondta, hogy tényleg gazember, de a MI gazemberünk… Különben ezért sem lehet semmire sem jutni a Trump mindennapos elképesztő kiszólásainak, tweetjeinek kipécézésével: hívei – amint a jereváni rádióból tudjuk – nem azért szeretik.
Ez az ember sohasem jutott volna be a Fehér Házba, ha bárki – őt magát is beleértve! – el tudta volna képzelni, hogy belőle elnök lehet. Az évfordulóra időzített könyvszenzáció, a Fire and Fury („Tűz és düh”) élénken ecseteli, hogy a 2016. novemberi választás éjszakáján a legjobban Trump és csapata volt meglepődve. Sőt szinte pánikba esve, hiszen sem ő maga, sem emberei erre nem számítottak, vereségükben biztosak voltak. Trump csak nagy tévés üzleti elképzeléseinek akart lendületet adni a kampányával, környezetében pedig mindenki addig nem is remélt álláshoz próbált jutni az országos szerepléssel. S nemcsak Hillary és stábja nem számolt ezzel a lehetőséggel, hanem a sajtó sem, amely azzal vélte bizonygatni elfogulatlanságát, hogy a Trump disznóságaihoz képest jelentéktelen (és rendre már kivizsgált) Clinton-hibákon lovagolt.
Amikor tavaly tavasszal Comey akkori FBI-igazgató, aki – alaptalanul felelevenítve a már lezárt e-mail vizsgálatot – a választást valószínűleg elbillentette Trump javára, azt mondta a szenátoroknak, hogy erre gondolva enyhe hányingert érez, sejthetően elárulta: ő sem hitte volna.
Az eltelt esztendőben olykor arra gondolhatott az ember, hogy a Monty Python csapata került a Fehér Házba: nem amatőrök csetlése-botlását látjuk, hanem profi komédiázókét. S az Ovális Irodában egy elnökimitátor teszi nevetségessé Amerikát, ami el is tölti szégyenkezéssel mind több polgárát.
Mert a könyvből az is kiderül, hogy még csak nem is módszeres, következetes populista, szélsőjobboldali hatalomgyakorlás ez, hiszen annak bajnoka, Trump Raszputyinja, Bannon szüntelen viaskodott az elnök általa centristának tartott lányával és vejével, akiket Javankának becézett az Ivanka és Jared nevek összevonásával. De hát mi más is lehetett volna (Bannon kiebrudalásáig), ha Trump maga mindig éppen azzal ért egyet, akivel beszél, s nem elvekhez ragaszkodik, hanem a saját – tökéletesnek hitt – imázsához.
Miközben környezete nemcsak kegyeiért vetélkedik, hanem abban is, ki mond róla rosszabb véleményt e könyv ott lebzselő szerzőjének, de a hivatalosan utálandó média tudósítóinak is. Ez nem titoktartó, hanem fecsegő Fehér Ház. S Trump ideje java részét azzal tölti, hogy kapcsolgat a tévécsatornák közt: ha kellően feldühödött a kritikus véleményeken, átmegy az őt magasztaló műsorokra. A tévéceleb, aki váratlanul becsöppent a Fehér Házba, maradt, ki volt, s nyűgnek érzi az elnöki teendőket: nem olvas iratokat és elunja a szakértői tájékoztatókat, képtelen koncentrálni, legfeljebb mobiljára, amelyen tweetjeit pötyögheti és milliárdos barátaival cseveghet.
Olyasvalaki lett elnök, akit az őt jelölni kénytelen párt nem akart a Fehér Házban látni, s a republikánus elit ódzkodott tőle, de Hillary-utálatuk és vágyuk a hatvanas évek polgárjogi törvényei óta tartó progresszív térnyerés megfékezésére erősebb volt. S hát az amerikai mondás szerint, ha nem tudod legyőzni, csatlakozz hozzá: tették ezt abban a reményben, hogy előbb-utóbb „kooptálják” a trumpistákat. Ehelyett, amint már a szélsőséges Teapárt előretörése óta látható, az ultrák kebelezik be a centristákat.
S ahogyan a mai világban sajnos gyakori: a centristák orozzák el a szélsőségesek témáit. Ebből csak az őszi kongresszusi választásokra jósolt átfogó vereségük mozdíthatja ki őket, amit egy e heti wisconsini – eddig holtbiztos, Trump által fölényesen megnyert – körzet elvesztése ígér, az alabamai szenátor választási kudarcuk tetejébe. De addig és netán utána is, a trumpisták harcias kisebbségként túszul tartják őket, miként magát Amerikát is.
Voltak már effajta mozgalmak Amerikában, a 19. század derekán éppenséggel a Semmittudók pártja név ragadt rájuk, mivel a titkolt belső ügyeiket firtatóknak imamalomszerűen mondogatták, hogy „nem tudok semmit”. S ők is a bevándorlók ellen hadakoztak, csak éppen az írek meg a németek befogadását kifogásolták, akkor ezek jöttek – a friss trumpiáda szóhasználatával – „szarfészekből”, s nem a muszlimok, hanem a katolikusok, a pápisták fenyegették Amerikát. Persze az a fehér felsőbbrendűség világa volt, amit majd csak a 20. század hatvanas éveinek egyenjogúsági mozgalmai rendítenek meg, s az Amerika „színesedésétől” rettegők nem véletlenül tömörülnek a rasszizmusát lépten-nyomon eláruló Trump mögé. Történetesen a lakóhelyi megkülönböztetést tiltó polgárjogi törvény megsértésének első szövetségi számonkérése az ingatlanmágnás Fred Trump és fia, Donald ellen indult, kiegyezéssel érve véget. S amikor évtizedünk elején Trump vitatni próbálta Obama amerikai születését, s ekként jogát az elnökségre, azzal nyilván belopta magát azok szívébe, nem bírták elviselni egy fekete látványát a Fehér Házban.
Már Trump győzelmének éjszakáján állapította meg a CNN egyik (afroamerikai) kommentátora, hogy ez bizony a „fehér visszacsapás” Obama elnökségéért.
És jószerivel a 22-es csapdája. Hiába zuhant folyamatosan Trump népszerűségi mutatója új meg új történelmi mélypontokra az eltelt esztendőben, a mellette – e vázolt okból is – kitartók puccsnak tekintenék bármennyire is (jogilag is) indokolt eltávolítását. Némely hangadójuk halállal is megfenyegette a republikánus politikusokat, ne merjenek alkotmányos eljárást megszavazni.
Lévén a Trump elektori többségét adó államokban mindenkinek fegyvere, a politikai elit rémálma a hamar faji jelleget öltő lázongás (negyedszázada három napig Los Angeles állt lángokban, miután a fehér esküdtszék felmentett négy feketét csépelő rendőrt). De a jobboldali, konzervatív politikusok okkal rettegnek már attól is, hogy – miként pár éve a teapárti hullámmal történt – a trumpista tábor nem hajlandó rájuk szavazni, s oda mai többségük. Kereszttűzbe kerültek: amint az alabamai szenátorválasztás meg a többi tanúsítja, Trump mellett kitartani is kockázatos, ám a szélsőségesek haragját kivívni úgyszintén. A túlnyomó közvélekedés szerint alkalmatlan, odahaza, pláne a világban egyre népszerűtlenebb, országát lejárató elnök – a mondáshoz híven – megfogta és nem ereszti Amerikát.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!