Úgy fognának össze, hogy mégse - Ellehetetleníthetik az érdemi országgyűlési választást
- Az ellenzék a rezsim leváltásáról beszél, és közben egymást nyírja
- Megdöbbentő módon nem is olyan kicsi a balpártok zsarolópotenciálja
A szabad véleménynyilvánítás pont akkora gazemberség, mint egy alapos szájba verés – akár így is hangozhatna az új kormányzati tétel. Emlékeztetőül: a miniszterelnök 1956-os díszbeszédét síppalkereplővel megzavarókat alaposan helybenhagyták a nekibőszült nyugdíjasok (legalábbis a támadók zöme idősebb volt). Egyes kormánypárti politikusok rögvest nemzetbiztonsági kockázatnak látták a protestálást (és mint ilyet, be is tiltanák), mások pedig arról beszéltek: ugyanúgy kellene megítélni a bántalmazást, mint a sípolást. Azaz egyaránt garázdaságnak minősítenék – és akképp büntetnék a véleménynyilvánítást és a fizikai erőszakot. Álláspontjuk szerint ugyanis az, miszerint a fütyülők megakadályozták, hogy az ünneplők háboríthatatlanul élvezhessék Orbán Viktor szónoklatát, pont ugyanakkora vétség, mint a politikaizaj-keltők testi épségének megsértése.
Ez az interpretáció csúnya jövőt sejtet. Ugyanis a garázdaság átértelmezésével a kormány gyakorlatilag bármilyen helyzetben lereszelheti a véleménynyilvánítási, illetve a gyülekezési alapjogot. Egyrészt bármilyen ellenzéki tüntetésre rá lehet szervezni egy kormánypártit demonstrációt – és az azon részt vevők nyugalmának szavatolása érdekében el lehet lehetetleníteni az eredeti összegyűlést. Másrészt – sarkított esetben – a lakosság nyugalmára hivatkozva is „be lehet csukni” egy tüntetést. Magyarán: az ellenzéknek nehezített választásra célszerű készülni – és éppen az a hagyományos ellenzéki stratégia nem működik, hogy „majd a kampányban felszívjuk magunkat, és megütjük a kormányt”.
Elfoszló balmesék
Az alapvetés elsősorban azért hibás, mert a fene se tudja, pontosan mekkora – és az utóbbi időben miként változott – az ellenzék bázisa.
A kvótanépszavazás ugyanis ezt homályban hagyta. Csak annyi derült ki, hogy bizonyos célokra a kormánypárt is rá tudja mozgatni a baloldalt – úgyhogy nem árt felkészülni arra, hogy a kampányfinisben a hatalom megpróbálja megosztani/elbizonytalanítani a balos bázist. Szintén tévesnek tűnik az a felvetés, hogy az Orbán-rezsim megdöntéséhez minden pártnak össze kell kapaszkodnia – azaz a Jobbikot is be kell emelni egy „célszövetségi rendszerbe”. Merthogy ezt az oppozíció rendre elmaszatolja, a Jobbik aligha akar rezsimet váltani: a szélsőséges párt helyet szeretne cserélni a Fidesszel.
Ám pontosan tudja, hogy erre önmagában képtelen, így ha esetleg együtt működne is a demokratikus ellenzékkel, pusztán azért tenné, hogy vagy – egyfajta koalíciós partnerként – bezsarolja magát a hatalomba, vagy az ellenzék hátán jusson kormányra.
Az a tézis szintén megbukott, hogy a különböző mutyikat leleplezve erodálható a kormánypárt – a korrupciót ugyanis a rendszer olyannyira szerves résznek tekintik az emberek, hogy személy- és értékválasztásukat nem befolyásolja.
Következésképpen az oppozíciónak nincs lehetősége érdemi negatív kampányra. (Arra pedig kínosan ügyel a kormánypárt, hogy még egy jól kommunikálható balhé – lásd a Rogán família helikopterezése – ne legyen.) Illetve a hétvégi Kossuth téri nyugdíjas hirig után egyértelmű, hogy már rég nem baloldali monopólium az
idősek támogatása. Azaz a nyugdíjasbázis
megosztott.
Ásással temetnek
Ahogy megosztott az ellenzék is. Annak ellenére, hogy október 23-án a balpártok mindenkit felszólítottak: tegye félre egyéni érdekeit, és rendelje magát alá a kollektív szükségnek, hogy létrejöhessen egy olyan közösség, ami leváltja az Orbán-rezsimet. Csakhogy ez a felszólítás önellentmondás. Az ember azért csatlakozik egy közösséghez, mert egyéni értékei/érdekei ezt diktálják. A néppártként működő Fidesznél a közös nevező a „gyarapodás ígérete”.
A demokratikus ellenzéknél azonban – a kormánybuktatás ígéretén kívül – nincs egységes minimum.
Egy közös program pedig éppen a véleménykülönbségek miatt tűnik „elkenős katyvasznak”, amivel nehéz érzelmileg/értékrendileg azonosulni. Márpedig a helyzet úgy fest, hogy az „összefogás” gyér hívószó – és azt is hiteltelenítik az ellenzéki szereplők, akik az egyéni érdekek feladására szólítanak, miközben magukat pozicionálják vezető szerepbe, legyen szó Gyurcsány Ferenc DK-elnökről vagy Bokros Lajos MOME-vezetőről.
Preventív harc kell
Mindez holtbiztos ellenzéki bukást vetít előre, ha az oppozíció a jelenlegi szabályok szerint fut rá a választásra. Következésképp két esély kínálkozik. Vagy alakítja a szabályokat, vagy nem vesz részt a megmérettetésben. A kérdés persze az, mindehhez mekkora a zsarolópotenciálja.
És megdöbbentő módon a válasz az: nem kicsi. Példának okáért, ha a demokratikus ellenzék azt mondja, nem asszisztál egy választási színjátékhoz, a Fidesz kínban lesz. Ugyan a szabályok szerint az országgyűlési voksolás első fordulójában nincs részvételi-érvényességi küszöb, így mindenképpen befut, ám hatalmi pozíciója érdemben gyengül. Ha a balpártok kiszállnak, elnehezül a mozgósítás: a kormánypárti szavazókat egy Jobbik erősödéssel kevésbé lehet rémiszteni, mint egy MSZP–DK-előretöréssel. Ha pedig kevesebb Fidesz-támogató ballag el az urnához, akkor borul a Jobbik és a kormánypárt közötti erőviszony.
Az már csak ráadás, hogy mondjuk 1,8 millió emberre (2,6 milliós részvételt feltételezve) idehaza és az EU-ban is egyaránt bajos többségi legitimációs bázisként hivatkozni. Következésképp az ellenzéknek a választási szabályok megváltoztatására kell szövetségben törekednie – az LMP-vel legfeljebb a változtatásban lehet számolni, választási együttműködésben aligha. Ha ez megvan, akkor az ellenzék értelmezhető eséllyel indulhat a választáson, és az sem baj, ha részben önállóan teszik ezt pártjai. Pragmatikusan ez annyit tesz, hogy a formációk külön listát állítanának, külön programot írnának, ám abban megegyeznének, hogy kinek az embere indul az egyéni választókerületekben, így garantálva, hogy egyetlen aspiráns szállhasson szembe a Fidesz politikusával. Hogy a jelöltkiválasztás miképp alakulhat, arról szórnak a vélemények. A héten mindenesetre elkezdett beszélgetni az MSZP, a DK, az Együtt és a PM – utóbbi előválasztási koncepciója adhatná a „jelöltszűrés” alapját. Csakhogy az ötletért az MSZP és a DK nem lelkesedik. Azt mindkét párt tudja, hogy a két kicsi nem képes 109 érdemi egyéni jelöltet kiállítani – más a bajuk. Egyrészt van pár budapesti kerület, ahol az Együtt és a PM egyéni mandátumot is szerezhetne, ezeket nem szívesen engednék át. Másrészt a két nagyobb formáció helyi szervezeteit is nehéz összecsiszolni – erre jó példa Dunaújváros, ahol az MSZP és a DK kioltotta egymást, és a Fidesz embere lett a befutó.
Meg lehet csinálni
Pedig a jelek szerint érdemes lenne legalább közös célokat kijelölni, mivel a Fideszt ki lehet billenteni magabiztosságából. Példának okáért a Jobbik ahhoz kötötte az Alaptörvény módosítását (hivatalos lényege: ne lehessen menekültet betelepíteni kormányzati jóváhagyás nélkül Magyarországra), ha a kabinet megszünteti a letelepedési kötvények árusítását. És a kormány megtette, noha a biznisz milliárdokat hozott Rogán Antal üzleti körének. Csakhogy a holdudvar vesztesége még mindig a kisebbik rossz volt – a nagyobbik az lett volna, ha a kormány elveszti arcát migránsügyben, noha erre a témára alapozta politikai „túlélését”, legitimitása megerősítését.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!